HTML

Made in America

Az Egyesült Államok tegnap és ma. Politika, történelem, irodalom, közélet, és minden, ami ezen túl van. Ja, és persze, ahogy nekem tetszik.

Friss topikok

Utolsó kommentek

Linkblog

Látogatók

Az Egyesült Államok tegnap és ma

2010.06.24. 08:00 Fleuriste

Déjà vu a Fehér Házban

Címkék: történelem háború afganisztán obama vietnam clinton mcchrystal

Barack Obama szerdán rövid úton leváltotta Stanley McChrystalt, az Afganisztánban állomásozó amerikai és nemzetközi haderők parancsnokát, miután az amerikai lapok a hét elején nagy terjedelemben írtak arról, hogy a tábornok egy még megjelenés előtt álló újságcikkben gúnyosan és lenézően beszélt az adminisztráció több tagjáról, köztük magáról az elnökről is.

Tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha ezek után a parancsnok a helyén maradhat, az eset azonban sokkal többször szól, mint egy nagyszájú és peches katona kálváriájáról. Peches, mert véleményével valószínűleg nincsen egyedül az amerikai hadseregben, csak a többiek a jelek szerint jobban tudják, hogy mikor és ki előtt tartsák a szájukat.

A katonai és a polgári vezetés közötti ellentétek korántsem újkeletűek. 1951 áprilisában Truman elnök például áthidalhatatlan politikai nézeteltérésekre hivatkozva mentette fel Douglas MacArthur tábornokot, a koreai háborúban bevetett amerikai haderő főparancsnokát. Nem sokkal előtte ugyanis egy republikánus képviselő nyilvánosságra hozta MacArthur egyik levelét, amelyben a tábornok bírálta az elnök korlátozott célkitűzésekkel operáló katonai stratégiáját

De így volt ez már Vietnam alatt is, amikor a hadsereg vezetőit teljesen frusztrálta, hogy a döntéshozatalból lényegében kihagyták őket, rájuk csak a végrehajtás maradt. Ráadásul a háború előrehaladtával és a halottak számának emelkedésével a közvélemény egyre inkább a politikai vezetés tagjai ellen fordult, akik persze aztán a hadseregtől követeltek eredményeket. Az egymásra mutogatás ezzel kiteljesedett.

Vietnam egyik legnagyobb tanulsága egyébként éppen az volt, hogy ha az Egyesült Államok még egyszer háborúba bocsátkozik, a politikai vezetésnek kristálytiszta célokkal kell rendelkeznie, a katonai vezetésnek pedig ezek eléréséhez – amennyire csak lehet – szabad kezet kell kapnia. A vietnami háború idején a hadsereg ugyanis gyakran arra panaszkodott, hogy „hátra kötött” kézzel kell eredményt elérniük. (Az már csak hab a tortán, hogy Kennedy alatt és után a katonák közül sokan úgy érezték: a demokraták küldték őket a háborúba, akik aztán képtelenek voltak kivergődni a konfliktusból.)

Az előbbi felismerésnek lett később az eredménye az úgynevezett Weinberger-kritériumrendszer. Eszerint az Egyesült Államoknak csak akkor szabad belevágnia egy esetleges fegyveres konfliktusba, ha világosan meghatározott politikai és katonai célkitűzésekkel, valamint az ezek teljesítéséhez szükséges kapacitással is rendelkezik. A kritériumok fontos eleme volt még a döntő katonai erő használata, a közvélemény támogatottságának megszerzése, valamint az, hogy a vezetés egyértelmű kivonulási stratégiával rendelkezzék. (A későbbi Powell-doktrína lényegében ugyanezeket a szempontokat erősítette meg.)

A hadsereg tagjai egyébként hagyományosan inkább a republikánusokhoz húznak, Ronald Reagan alatt például (egy 1984-es felmérés szerint) a tisztek 53 százaléka republikánus érzelműnek vallotta magát, számuk pedig 1996-ra 67 százalékra ugrott (a demokraták aránya ezzel szemben a kilencvenes évek közepén 7 százalék körül mozgott). Egy 2004-es West Point-i felmérésből az derült ki, hogy a kadétok 61 százaléka republikánusnak, 12 százaléka pedig demokratának vallotta magát (a többiek pedig függetlennek).

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy egy most áprilisban közzétett felmérés némileg más képet mutat. Eszerint 2004-hez képest a katonák között nagyjából harmadával csökkent azoknak a száma, akik republikánusoknak vallották magukat (60 helyett 41 százalék), a legnagyobb csökkenést ráadásul az elmúlt egy évben mérték, a függetlenek aránya ezzel szemben pedig közel megduplázódott (32%). (A demokrata érzelműek arányáról sajnos nem volt elérhető adat.)

A valódi ellentét azonban nem is a politikai erővonalak mentén húzódik meg, hanem gyakorta az az egyszerű tény gerjeszti, hogy az adott politikai döntéshozó volt-e korábban katona vagy sem. Vietnam óta ez kulcskérdés a politikában is, elég csak az elnökválasztási kampányokra gondolni. Azokat a politikusokat, akiknek valamilyen úton-módon sikerült kibújniuk a behívás kötelezettsége alól draft dodgereknek, behívó-svindlereknek bélyegzik – közéjük sorolják például Bill Clintont, George W. Busht, Joe Bident, vagy akár Dick Cheney-t is. (1993-ban például, amikor Clinton elnökként beszédet mondott a vietnami veteránok emlékművénél Washingtonban – a Los Angeles Times korabeli beszámolója szerint – mintegy száz egyenruhába bújt veterán tiltakozásul egy emberként fordított hátat neki.)

Ezzel szemben pedig vannak azok, akik egész életüket a seregben töltötték. Stanley McChrystal például katonacsaládba született: apja Németországban szolgált a második világháború alatt, majd később a Pentagonban dolgozott. A tábornoknak öt fiú és egy lánytestvére van, közülük mindegyikük a seregben szolgál, vagy pedig katonához ment hozzá. Az önkéntes hadsereg tehát oda vezetett, hogy van az ők és a mi: azok, akiknek gőzük sincs a hadseregről, és azok, akik világéletükben ezt csinálták.

A behívó 1973-as eltörlése óta ugyanis felnőtt egy olyan (politikusi) generáció (is), amelynek az égvilágon semmilyen katonai tapasztalata sincs. Ez azonban azzal is jár, hogy a katonai vezetés sok esetben dekányi tiszteletet sem érez politikai feljebbvalói iránt.

Valami ilyesmi történt most is, mindazonáltal figyelemre méltó, hogy McChrystalék epés megjegyzéseiből ugyanúgy kijutott a katonai tapasztalattal nem rendelkező Barack Obama elnöknek vagy Joseph Biden alelnöknek, mint James Jones nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Karl Eikenberry kabuli amerikai nagykövetnek, akik mindketten a tábornoki rangig jutottak.

Ez esetben azonban a katonai tapasztalat a jelek szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a hadsereg helyi vezetői a „mi”-táborba tartozónak érezzék őket, a szemükben ezek az emberek – katonai múlt ide vagy oda – már egyértelműen a politikai establishment részeivé váltak.

McChrystalnak tehát mennie kellett, s jön helyette David Petraeus tábornok (akinek a vietnami háború mint téma a kisujjában kell, hogy legyen, hiszen a Princetonon ebből írta a doktori disszertációját). Ha azonban hinni lehet a kósza híreknek, az új parancsnok kimondottan republikánus érzelmű, olyannyira, hogy neve időről időre szóba kerül esetleges elnökjelöltként. Petraeus azonban rendre cáfolja, hogy ilyen ambíciói lennének, ám az biztos, hogy – különösen a mostani botrány után – minden szavát, minden megmozdulását patikamérlegre teszik majd a Fehér Házban.


Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://madeinamerica.blog.hu/api/trackback/id/tr292105568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.