Miközben a 19. és a 20. század folyamán az Egyesült Államokba érkezett bevándorlóknak az új haza sok esetben új nevet is jelentett, addig ez ma már nem feltétlenül van így. A névcserének akkor sok oka lehetett: volt, aki egész egyszerűen csak a múltat akarta maga mögött hagyni, és az új névvel valóban egy új életet akart elindítani, volt, akinél pedig az Ellis Island-i hivatalnokok rövidítették – félrehallás vagy az egyszerűsítés okán – a nehezen kimondható idegen neveket.

A New York Times friss összeállítása szerint ugyanakkor a névcsere okai között szerepelhetett az a megfontolás is, hogy egy amerikaias hangzású név megkönnyítheti, vagy adott esetben meggyorsíthatja a beilleszkedést, lökést adhat az újonnan érkezettek üzleti tevékenységének, ráadásul a bevándorlók sokszor abban bíztak, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek is valamelyest elejét vehetik ezzel.

Ma már azonban ez nem jellemző.

Szakemberek nem tudják pontosan meghatározni, hogy a folyamat mikor állt meg, de mindenesetre az utóbbi évtizedekben már kevesebb bevándorló döntött a névváltoztatás mellett. Legtöbben ma főként házasságkötés esetén fordulnak az illetékes hivatalhoz, például ha felveszik házastársuk nevét, vagy a sajátjukkal együtt egy kötőjeles névváltozatot hoznak létre.

Marian Smith, a bevándorlási és állampolgársági hivatal (USCIS) vezető történésze a lapnak nyilatkozva úgy vélte, hogy száz évvel ezelőtt a beilleszkedést célzó társadalmi erők még sokkal erőteljesebbek voltak. Napjainkban ugyanakkor a bevándorlók egy csomó olyan irat birtokában vannak, ez lehet akár a jogosítvány, akár az útlevél, melyeken egyetlen név szerepel. „Ennek megváltoztatása pedig nagy dolog” – húzta alá a szakértő.

Arról nem is beszélve, hogy a külföldi gyökerek hangsúlyozása ma már sok esetben érdem, és nem szégyen.
 
A magyar bevándoroltak között is szép számmal akadnak olyanok, akik új hazájukban új névvel keresték és találták meg a boldogulás útját. Ott van például az 1925-ben, magyar zsidó bevándorló szülők gyerekekeként immáron New Yorkban született Bernard Schwartz, aki később Tony Curtis néven dobogtatta meg a női szíveket.

Vagy a Tolcsván, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején született Fried Vilmos, aki később William Fox néven lett világhírű producer. A fiatalabb generáció tagja közül ki lehetne emelni a The Ramones együttes oszlopos tagját, Tommy Ramonét, aki 1949-ben Erdélyi Tamás néven látta meg a napvilágot Budapesten.

Persze aztán sokan voltak olyanok is, akik az eredeti nevükön csinálták meg a szerencséjüket, így a film világából ide sorolható George Cukor, Lugosi Béla, vagy a mostanában sokat emlegetett Gábor Zsazsa. Az 1952-ben Budapesten született, majd 1975-ben disszidált, később pedig a Simpson-család egyik atyjaként (is) ismertté vált Csupó Gábor szintén megtartotta eredeti nevét.

Így döntöttek javarészt azok is, akik a tudomány területén alkottak maradandót – elég csak Teller Edére, Szilárd Leóra vagy a ma élők közül Charles Simonyira gondolnunk. A politika világából is több példa kiragadható, így kapásból a két évvel ezelőtt elhunyt demokrata politikus, Tom Lantos, illetve a korábbi New York-i kormányzó, George Pataki neve ugrik be. Ez utóbbi apai nagyapja Aranyosapátiban látta meg a napvilágot, és a huszadik század első éveiben emigrált az Egyesült Államokba.

A sor pedig folytatható.

A magyar bevándorlók között egyébként akadt olyan is, akit nevének megváltoztatásában a fentieken ismertetetteken túl másfajta érdekek is vezényeltek. Közéjük tartozik Bela Estvan, aki az amerikai polgárháborúban a konföderációsok oldalán harcolt, azt megelőzően pedig a magyar szabadságharcból is kivette részét. Vida István Kornél kiváló tanulmányából ugyanakkor kiderül, hogy Bela Estvan finoman szólva is nem mondott igazat a múltjáról.

Ráadásul nem is ez volt a neve, sőt, még csak nem is volt magyar.

Bécsben született ugyanis Peter Heinrich néven, és csak azért állította magáról, hogy magyar, hogy ezzel is elnyerje az amerikaiak támogatását, akik annak idején nagy rokonszenvvel viseltettek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc iránt.

Tudni kell ugyanakkor, hogy az amerikai polgárháborúban rengeteg magyar katona harcolt, Eugene Pivány Hungarians in the American Civil War (Magyarok az amerikai polgárháborúban) című könyvében a számukat úgy nagyjából nyolcszázra teszi, akik közül 80-100-an tiszti rangban voltak.

Közülük is a legismertebbek közé tartozik Alexander Asboth (azaz Asbóth Sándor), aki az északiak oldalán a tábornoki rangig vitte (csak úgy mellékesen: ő volt a Central Park egyik tervezője, később pedig az Egyesült Államok argentínai és uruguayi nagykövete), Julius Stahel (eredeti nevén Számvald Gyula), az északiak altábornagya (későbbi sanghaji amerikai főkonzul) és Eugene Kozlay (Kozlay Jenő) ezredes, akinek hagyatékát az örökösök, Douglas és Janet Kozlay néhány éve ajándékozták a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.