Made in America

Minden hetedik amerikai szegénynek számít – derült ki az amerikai népszámlálási hivatal csütörtökön nyilvánosságra hozott adataiból. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok polgárai közül 43,6 millióan vannak olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek. (Ez a szint egy négytagú család esetében évi közel 22 ezer, egy személyre számolva pedig közel 11 ezer dollárnyi jövedelemnek felel meg).

Amióta mérik, soha nem volt még ilyen magas a szegénységi ráta az Egyesült Államokban.

Az adatok a 2009-es közvélemény-kutatás eredményeit tükrözik, ez Barack Obama elnökségének első éve is volt egyben. Ezekből kiderül, hogy 2007 óta (ez volt ugye a gazdasági válság kirobbanását megelőző esztendő) közel 4 millióval csökkent a kenyérkeresők száma. Ráadásul 1987 óta – a mindenkori kormányzat azóta követi nyomon a betegbiztosításokat – először fordult elő, hogy csökkent a tébével rendelkezők száma, ami egyértelműen a válság számlájára írható.

Jelenleg Amerikában 51 millió embernek nincsen betegbiztosítása.

Bár a szegények száma alaposan megugrott, azoknak, akiknek van munkájuk, az átlagjövedelme nem csökkent. Ez férfiaknál jelenleg olyan évi 47 ezer, nőknél 36 ezer dollár körül mozog. A háztartások átlagjövedelme ugyanakkor egy kicsit csökken, most valamivel 50 ezer dollár alatt van.

Az adatok közzétételével egyidőben persze azonnal beindult a politikai adok-kapok. Miközben Obama nem győzte hangsúlyozni, hogy kormányzati segítség nélkül a helyzet még sokkal rosszabb lenne, a republikánusok szerint a kormányzati programok nem érnek fabatkát sem.

Robert Greenstein, a Center on Budget and Policy elnevezésű szervezet igazgatója a Washington Postnak nyilatkozva úgy vélte, hogy hosszú távon sokat segíthetne, ha javítanának az oktatási rendszeren, illetve az egyes támogatási programokon, emellett sokat számítana, ha az alacsony jövedelmű diákok a mostaninál több lehetőséget kaphatnának arra, hogy tovább tanuljanak. A legtöbbet azonban azzal lehetne elérni, ha az ország gazdasága jobban teljesítene. Az például már szép eredményeket produkálna, ha a munkanélküliséget 5 százalék alá tudnák szorítani.

A legfrissebb adatok szerint tavaly az állástalan amerikaiak aránya 14,3 százalék volt.

A lecke fel van adva.

Egyiptom szerint Hoszni Mubarak játszotta a vezető szerepet a közel-keleti rendezésről szóló szeptember elsejei tárgyalásokon. Legalábbis ezt sugallja az a fotó, amelyet az eseményről beszámoló al-Ahram állami egyiptomi napilap közölt.

Ezen a Fehér Ház folyosóján az egyiptomi elnök áll a tárgyalódelegáció élén, háta mögött pedig Barack Obama amerikai elnök, Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő, Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke, valamint II. Abdullah jordán király sétál a vörös szőnyegen.

A probléma csak az, hogy mindez a photoshop műve. A valóság ugyanis némiképp másként festett. A Getty Images képén a menetet ugyanis Obama vezeti, és éppen Mubarak az, aki leghátul kullog.

Kínos.

A képek innen vannak.

A kilenc évvel ezelőtti terrortámadás áldozatainak rokonai közül sokan úgy vélték, hogy szeptember 11-e a gyász és az emlékezés mellett valamiképpen az egység, az összetartozás érzetét keltette bennük.

Egészen mostanáig.

A 2010-es évforduló több szempontból is különleges. Egyrészt számvetésre késztet. Ez mondjuk nem nagy újdonság, mindig is így volt. A kérdések is nagyjából mindig ugyanazok.

A Világkereskedelmi Központ tornyainak lerombolását és a Pentagon megtámadását követően mit ért el eddig Amerika? Mire volt elég ez a kilenc év? Mennyivel került közelebb az Egyesült Államok a terror elleni háború megnyeréséhez?

Sokkal – mondhatja az egyik oldal, hiszen a fokozottabb biztonsági intézkedések meghozatalával több merényletet is sikerült csírájában elfojtani, illetve potenciális merénylőket lekapcsolni. Persze, ez időnként nem a hatóságok, hanem adott esetben a civilek éberségén múlott (gondoljunk csak a decemberi Detroitba tartó járaton lefülelt robbantóra), ugyanakkor tény, hogy azóta a kilenc évvel ezelőttihez még csak hasonló merényletet sem hajtottak végre az Egyesült Államok területén.

Arról nem is beszélve – szólhat tovább a pro-érv –, hogy Afganisztánban a tálibok, Irakban pedig Szaddám Huszein hatalmának vetettek véget az amerikaiak vezetésével a nemzetközi erők.

A másik oldal ugyanakkor szintén joggal állíthatja, hogy hiába indított két háborút is az Egyesült Államok, hiába pumpált dollármilliárdokat a hadseregbe, hiába tartott fogva és vallatott akár a nemzetközi egyezményekbe is ütköző módon potenciális merénylőket, a világ és benne az Egyesült Államok ettől nem feltétlenül lett biztonságosabb hely.

Tény.

Ahogy az is, hogy a terrorellenes háború egy soha véget nem érő történet, aki tehát a gyors és boldog végkifejletre vár, csalódni fog.

És bár maguk az amerikaiak is sokan sokféleképpen láthatják az elmúlt kilenc évet, annak eredményeit vagy eredménytelenségét, szeptember 11-e megítélését eddig mégis egyfajta nemzeti konszenzus övezte.

A gyász és az emlékezés napja volt ez.

Nincs ez nagyon másként az idén sem, ám a Ground Zero közelébe építendő muszlim közösségi ház (benne egy mecsettel) alaposan felkorbácsolta az indulatokat. A megbékélést nem segítette az sem, hogy Terry Jones tiszteletes a Korán kétszáz példányának elégetésével akart tiltakozni az iszlám központ felépítése ellen.

Hogy az eset mennyire érzékenyen érintette a közvéleményt, jól mutatja, hogy Barack Obama is nyugalomra intette az amerikaiakat. „Más néven szólíthatjuk Istent, de mi egy nemzet vagyunk” – hangsúlyozta az elnök.
 
A tiszteletes egyébként szombaton New Yorkba érkezett, abban a reményben, hogy tárgyalóasztalhoz ülhet a tervezett iszlám közösségi központ imámjával, és ráveheti, hogy találjanak új helyszínt az épületnek.

Az akció egyébként még koránt sincs lefújva, simán benne van még a pakliban, hogy a tiszteletes szeptember 11-e alkalmával lángra lobbant a muszlimok szent könyve közül néhány példányt. És hogy mire jutna vele? Nem hiszem, hogy ennek hatására a muszlim központ építtetői hanyatt-homlok más helyszín után kutatnának, ellenben nagy esély van arra, hogy az esetnek éppen a muszlim amerikaiak isszák meg a levét (nem véletlen, hogy az Államokban már televíziós hirdetések éltetik a békés egymás mellett élést – itt, itt és itt). „Amerikának nem az iszlám az ellensége, hanem az al-Kaida”– húzta alá televíziós beszédében Obama is.

Terry Jones tervezett akciója így nem más, mint felesleges provokáció. Nem vezet sehová. Illetve de, újabb erőszakhoz. Az iszlám szélsőségeseknek pedig több se kell. Ahogy David Petraus, az Afganisztánban állomásozó nemzetközi erők főparancsnoka nyilatkozta: a Korán-égetésről készített képeket a szélsőségesek Afganisztánban és a világ más pontjain is arra használják majd, hogy tűzbe hozzák a közvéleményt, és erőszakot gerjesszenek.

Szeptember 11-e nem csak az amerikaiaknak szimbolikus dátum. A világ minden pontján éber szemekkel figyelik, mi történik ilyenkor az Egyesült Államokban.

A merényletek óta első ízben fordul elő, hogy 9/11 az Egyesült Államokban nem összeköt, hanem elválaszt. Egy mélységesen megosztott nemzet emlékezik most a kilenc évvel ezelőtti támadásokra.

Hétfőn hivatalosan is megkezdődött az őszi kampány, és a sok unalmas lózung mellett máris akadt egy kis csemege.

Amerikai hírmagyarázók ugyanis nem mentek el szó nélkül amellett, hogy Barack Obama a hétfői, republikánusokat ostorozó beszédében egy 1966-os Hendrix-klasszikus, a Stone Free egyik sorát idézte.

„They talk about me like a dog”.

Úgy beszélnek rólam, mint egy kutyáról, mondta az elnök (videó itt). Hogy véletlen egybeesésről lenne szó? Nem valószínű. Már csak azért sem, mert Obama nem először élt popkulturális utalásokkal, üzenetekkel.

A politicsdaily.com szerint a 2008-as elnökválasztási kampány alatt akkor még jelöltként Obama a bamboozled és a hoodwinked szavakat használta, amelyek akkor az újságírók többségének nem sokat mondtak. Ám azok, akik látták, tudhatták, hogy a kifejezések egyértelműen a Malcolm X filmre utaltak (videó itt).

Bónusznak pedig itt a fent már emlegetett Hendrix-dal.

Az unió helyzetéről tart kedden délelőtt nagyszabású értékelő-elemző beszédet az Európai Parlamentben José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, egyúttal – ígéri – felvázolja, hogy az EU szempontjából melyek lesznek a következő tizenkét hónap legfontosabb kihívásai, prioritásai.

Tarthatna beszédet persze más is.

Nyilván sok mondanivalója lenne az Európai Tanács elnökének, Herman Van Rompuy-nek is (bár belga lévén neki mostanában valószínűleg nem csak az EU jövője, hanem a félévi soros elnökség sikerét is veszélyeztető hazai kormányalakítási kudarcsorozat miatt is főhet a feje), de Jean-Claude Trichet-nek, az Európai Központi Bank elnökének is nagy eséllyel akadna egy-két magvas gondolata, de hát sajnos vagy hál’ Istennek az EU előtt tornyosuló akadályok nem csak pénzügyi jellegűek. Aztán ott van még Catherine Ashton is, az Európai Unió külpolitikai főképviselője, neki azonban hatásköre nem terjed túl a külkapcsolatokon.

Marad tehát Barroso, akinek igazi premier lesz a mostani, hiszen hasonló, amerikai mintára tervezett „state of the union” beszéddel most örvendezteti meg először a nagyérdeműt.

Barack Obama első, az unió helyzetét értékelő beszédét (ez idén januárban volt) csak az Egyesült Államokban 48 millió tévénéző kísérte figyelemmel. Ezzel szemben az Európai Parlament vezetése pénzbüntetést helyezett kilátásba annak a képviselőnek, aki elblicceli az előzetesen háromórásra tervezett Barroso-beszédet és az azt követő plenáris vitát. Az európai tévétársaságok nagy eséllyel nem tülekednek azért, hogy élőben közvetíthessék az eseményt (igaz, amennyire tudom, az Egyesült Államokban a nagy televíziós csatornáknak nincs túl sok választási lehetőségük), akit annyira izgat, az úgyis megtalálja az EP honlapján. (Ami egyébként ebben a műfajban az egyik legjobb, csak úgy megsúgom.)

Mindenesetre az egész beszéd körüli hajcihő ennél sokkal többről is szól. Az európai uniós hírekre szakosodott EurActiv például úgy tudja, hogy Viviane Reding, a kommunikációért is felelős biztos egyfajta imázsváltásra készül, ennek egyik kulcseszköze pedig a „megszemélyesítés” lesz.

Az uniós intézményeket az európai közvélemény nagy része ugyanis még mindig unalmas bürokratikus fellegvárakként tartja számon, ahol sótlan hivatalnokok érthetetlen bikkfanyelven gajdolnak az egységes piacról meg a monetáris unióról. Az tagállamokkal, vagy akár csak az előbb már említett Egyesült Államokkal szemben pedig nincs olyan markáns figura, akivel a többség azonosítani tudná az EU-t mint olyat.

Míg Németországban a kormányzati kezdeményezéseket sok esetben Merkel, Franciaországban ugyanezt Sarkozy nevéhez kötik, vele azonosítják, addig az Európai Unióban az egyes projektek (legyenek bármilyen szépek vagy jók) sokszor gazda nélkül maradnak. Kommunikációs szempontból legalábbis mindenképp.

Persze mindez az aktuális projektgazdán is múlik. Hogy rögtön magamat cáfoljam, a fentiekre kiváló ellenpélda az előbb már emlegetett Reding, akinek még az előző Barroso-bizottságban – az információs társadalomért és médiaügyekért felelős biztosként – a barangolási díjak letörése vált az egyik, a közvélemény számára is könnyen érthető és befogadható sikersztorijává. Ő ugyanakkor csak egyike a biztosoknak, és legyen bármilyen profi, a politikai PR szempontjából súlytalan ahhoz, hogy a széles nyilvánosság előtt ő jeleníthesse meg az EU-t.

Mindenesetre egy az EurActiv birtokába került Reding-levélből az derült ki, hogy a brüsszeli kommunikációs okostojások most komoly imázsváltásra készülnek. Ez nagyjából annyit tesz, hogy megpróbálnak arcot adni az EU-nak, és ehhez a legmegfelelőbb figurának a jelek szerint az Európai Bizottság elnöke találtatott.

Épül tehát a Barroso-brand, ennek egyik premierje lehet a keddi beszéd. Ugyanakkor eléggé vaskos naivitás lenne azt hinni, hogy ettől egy csapásra ő lesz Mr. Europe.

Persze még akármi is kisülhet belőle.

PR-akciónak mindenesetre nem rossz.

Csak az idei évben ötszáz külföldi katona veszítette életét az afganisztáni hadműveletekben – derül ki az iraki és afganisztáni háború katonai veszteségeit számon tartó iCasualties.org összesítéséből. Ezek többsége (328) amerikai katona volt.

Csak összehasonlításul: a tavalyi évben összesen 521 katona veszítette életét Afganisztánban; ez az eddigi negatív rekord, amely azonban az erőszak fokozódásával könnyen megdőlhet. Az oldal szerint egyébként a hadműveletek 2001-es kezdete óta összesen 2.068 katona halt meg az országban, közülük 1.275-en amerikaiak voltak.

Az európai szövetségesek közül a britek szenvedték el a legnagyobb veszteséget, nekik 334 katonájuk esett el. A magyarok közül hárman haltak meg Afganisztánban: Kovács Gyula tűzszerész, posztumusz hadnagy és Pappné Ábrahám Judit posztumusz hadnagy Baghlan, Nemes Krisztián tűzszerész, posztumusz őrnagy pedig Kunduz tartományban veszítette életét.

Az erőszak ráadásul a szeptember 18-i választások közeledtével nagy eséllyel nem fog csillapodni. A tálibok ugyanis vasárnap már ígéretet tettek a voksolás megzavarására, és felszólították az embereket, hogy bojkottálják szavazást.

Mindeközben a CNN úgy értesült, hogy David Petraeus, a nemzetközi erők új főparancsnoka kétezer fős csapatbővítést kért; közülük 750 fő kimondottan az afgán fegyveres erők kiképzésével foglalkozna, különös tekintettel a házilag barkácsolt és az utak mentén elhelyezett robbanóeszközök hatástalanítására. Az afgánok elsődleges feladata ugyanakkor az lenne, hogy a terepen biztosítsák és segítsék a nemzetközi erők tevékenységét.

NATO-források szerint a kétezer fő nagy részét amerikaiak adnák, ám a csapatbővítésről hivatalos döntés egyelőre még nem született.

A mostani félidős kongresszusi választás sok szempontból is különleges. Ezek egyike, hogy számos államban nagyon jönnek fel a nők, gondoljunk csak Arkansasra, Dél-Karolinára vagy Kaliforniára. Emellett az utóbbi időben – igaz, más-más okokból – a híradások rendszeres szereplői közé tartozott még Arizona első embere, Jan Brewer vagy a jelöltek egyike-másika mellett síkra szálló korábbi alaszkai kormányzó, Sarah Palin is.

A külső szemlélő számára mindez a politikai píszí hazájában, mondhatni, természetes. Az már kevésbé, hogy a női jelöltek egy része ezt a kampányt sem úszta meg anélkül, hogy politikai ellenfelei vagy a média képviselői ne illették volna szexista megjegyzésekkel.

Egy, a nők jogaiért síkra szálló csoport éppen ezért létrehozott egy olyan oldalt, ahol ezeket az eseteket jelenteni lehet. A „Name It. Change It.” (nevezd meg, változtasd meg) elnevezésű oldallal az ötletgazdák egyik célja az volt, hogy a nyilvánosság erejével fejtsenek ki nyomást például a hirdetőkre, ezzel is elősegítve, hogy a médiából száműzzék a jelenséget.

A Washington Post összeállítása szerint a sértő megjegyzések meglehetősen széles skálán mozognak: volt, amikor egy rádiós műsorvezető prostituáltnak nevezte az egyik női szenátorjelöltet, ám a csoport szerint az ennél kevésbé botrányos esetek is elfogadhatatlanok, például az, amikor egy más alkalommal az egyik női jelöltet férfi kihívója attraktívnak nevezte, és azt mondta, hogy „valószínűleg jó anya” az illető.

A site-on egyébként piramisalakba rendezve csoportosították a sértéseket: ennek csúcsán az olyan nőgyűlölő kifejezések állnak, mint a bitch, whore (kurva) vagy (a feminista és a náci szavak összevonásából származó) Feminazi. A súlyos szexista kifejezések közé sorolandó a PMS (premenstruációs szindróma), a „jégkirálynő” vagy a „rossz anya”, a simán szexista kifejezések blokkjába (ez alkotja a piramis alját) pedig olyan szavak kerültek, mint a bébi, az édesem (sweetheart) vagy a szexi.

Az emberek többsége egyébként azt gondolja (amúgy tévesen), hogy a nőket sértő szexizmus immáron a múlté, és a kutatásokból is az derül ki, hogy maguk az érintett nők nagy része is azt feltételezi, hogy ami velük történt, az elszigetelt jelenségnek számít. Jehmu Greene, a Women’s Media Center elnöke az egyenlő bánásmód érdekében – a Gloria Steinem nőjogi aktivista által – megfordíthatóságnak nevezett módszert alkalmazná. Eszerint egy női jelölt esetében nem lehetne téma, hogy esetleg átesett-e plasztikai műtéten, hacsak a férfi jelöltnél nem kerül terítékre, hogy volt-e hajbeültetése.

Hogy mennyire nem csak a nőjogi csoportok hőzöngéséről van szó, jól mutatja, hogy az American University’s Women and Politics Institute kutatásai szerint a nők kisebb eséllyel szállnak be a politikai csatározásokba, éppen azért, mert úgy érzik, hogy az őket fogadó vagy körülvevő politikai környezet egészen egyszerűen nem tisztességes velük szemben. Az Egyesült Államok a 86. helyet foglalja el abban a rangsorban, amely a nőknek a politikában betöltött szerepe, súlya alapján listázza az egyes országokat. Miközben az amerikai népesség 51 százalékát a nők adják, a kongresszusi helyek 17, az egyes államok törvényhozásában pedig a mandátumok 24 százalékát foglalják el a nők.

A szexista kifejezések ráadásul csak nagyon ritkán váltanak ki felháborodást. Greene szerint a sajtóban a nők elleni szexizmus már-már elfogadottá vált, jóllehet, ha ezek a megjegyzések rasszisták lennének, akkor ez nem történhetne meg. Mindez pedig gyakorta elrettenti a nőket attól, hogy politikai pályára lépjenek.

Nagy kérdés tehát, hogy a nők a mostani választáson vajon át tudják-e törni a politikai „üvegplafont”. 2008-ban, a demokrata elnökjelöltségért folyó kampánya befejeztével Hillary Clinton elismerte, hogy ez neki akkor nem sikerült, igaz, tette hozzá, köszönhetően a női szavazóknak, 18 millió repedést sikerült rajta ejteni.

Két hónap múlva félidős kongresszusi választás, erről már elég sok szó volt itt (és lesz is még, ígérem, próbálom utolérni magamat), ezért talán nem haszontalan, ha nagyon röviden áttekintjük, hogy mi is lesz a tétje a november 2-i voksolásnak.

Érdemes azonban először tisztázni, hogy egészen pontosan milyen választásokat is tartanak ekkor. Alapvetően háromféle voksolás lesz, ezen a napon ugyanis a kongresszusi (azaz a képviselőházi és a szenátusi) helyek mellett még jó pár kormányzói poszt sorsa is el fog dőlni.

De lássuk sorjában!

A legnagyobb mozgás a Képviselőházban (azaz a Kongresszus alsóházában) várható, ahol minden egyes posztért meg kell mérettetniük magukat a jelenlegi vagy a reménybeli tagoknak. Ez tehát annyit jelent, hogy mind a 435 helyért ádáz verseny folyik. A „ház” amúgy jelenleg demokrata kontroll alatt működik (a demokrata képviselők száma 256, a republikánusoké 178) – akárcsak a Szenátus, tegyük hozzá halkan.

Ez utóbbiban, amely a Kongresszus felsőházaként fungál, ugyanakkor a 100-ból csak 37 hely kiadó – míg ugyanis a képviselőknek kétévente kell a választás nehézségeivel megbirkózniuk, addig ugyanilyen gyakorisággal, azaz minden második évben a szenátorok csupán mintegy harmadának kell a választópolgárok győzködésével bajlódnia. Ami praktikusan annyit tesz, hogy ez utóbbiak mandátuma hat évre szól.

Nagy kérdés még ugyanakkor, hogy ki győzedelmeskedhet a kormányzóválasztásokon – novemberben 37 államban, valamint Guamban és a Virgin-szigeteken hirdetnek győztest. Megfigyelők szerint a választók, különösen azok, akiknek életét alaposan megnehezítette a gazdasági válság, könnyen a hivatalban lévő és az újraválasztásért taposó kormányzókat büntethetik. A szóban forgó államok közül a közvélemény egyebek között a bevándorlási törvényéről elhíresült Arizonára, az eleddig Schwarzenegger vezette Kaliforniára és a Blagojevich-per következményeitől fuldokló Illinois-ra figyel.

A választás kimenetele már csak azért is fontos, mert Barack Obama elnökségének félidejében tartják, így minden eddiginél pontosabb képet adhat arról, hogy miként vélekedik az amerikai választópolgárok többsége a demokrata vezetés eddigi két évéről.

A franciaországi illegális romatelepek felszámolása, és az ott lakók kitoloncolása miatt a cigánykérdés ismét az európai figyelem középpontjába került. De mi a helyzet az amerikai romákkal? Élnek egyáltalán cigányok az Egyesült Államokban? És ha igen, hányan vannak, mikor kerültek oda, és mit gondolnak róluk általában az emberek? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre próbálok választ találni.

Az Egyesült Államokban a roma népesség száma nagyjából egymillió körül mozog, ám nem kizárt, hogy ennél sokkal többen vannak. A pontos számot nagyon senki sem tudja. A 2000. évi népszámlálás közben a Census Bureau munkatársai azt tapasztalták, hogy a romák meglehetős gyanakvással fogadták a népszámlálókat. Egy belső feljegyzés szerint „többen még mindig emlékeztek a Hitler alatti cigányüldözésekre, és a népszámlálásra a cigányok azonosításának olyan módszereként tekintettek, amely negatív következményekkel járhat”.

Abban mindenesetre nagyjából egyetértenek a kutatók, hogy az Újvilágba a romák már az első gyarmatosítókkal együtt érkeztek. Igaz, nem önszántukból. 1498-ban, Kolumbusz harmadik amerikai útján három cigányembert hoztak magukkal a hajósok. Később a nyugat-európai országok a „cigányproblémát” úgy kívánták megoldani, hogy nagy számban az újonnan felfedezett földrészre transzportálták őket. A spanyolok az úgynevezett solución americana részeként a mai Lousiana területére szállítottak romákat, a franciák az Antillákra, a skótok, az angolok és a hollandok Virginiába, Barbadosra és Jamaicába. Dokumentumok bizonyítják egyébként, hogy Jamaicán a felszabadított fekete rabszolgák tulajdonába is kerültek romák.

A cigányellenesség nagyjából a rabszolgatartás eltörlésének kezdeti éveihez kapcsolható, a romákat ezidőtájt többször is színesbőrűekként („people of color”) definiálták. Andrew Johnson elnök például megvétózta azt a törvényt, amely minden, az Egyesült Államok területén született embert amerikai állampolgárnak ismert el (ez volt az 1866-os Civil Rights Act, melyet aztán az elnöki vétó ellenére a Kongresszus később mégis átnyomott, és az életbe is lépett). Johnson egyébként – saját magyarázata szerint – attól tartott, hogy a törvény a fehérek ellenében az általa színeseknek nevezett faj javát szolgálja majd, mely csoporthoz a feketék mellett a „cigányoknak nevezett embereket” („the people called Gipsies”) is sorolta.

Miként arra Ian Hancock, az austini egyetem professzora felhívta a figyelmet: az Egyesült Államok több államában is találni olyan régi törvényeket, amelyek kimondottan cigányellenesek. Így például akadt olyan marylandi törvény, amely a letelepedéshez vagy valamely vállalkozás beindításához ezer dollár leszurkolását követelte meg a romáktól („license fee”). „Ha bármely cigányt letartóztatnak, minden vagyona és a vele utazó csoport tagjainak valamennyi vagyona elkobzásra és értékesítésre kerülhet, (annak érdekében, hogy az így befolyt pénzből fizessék ki) azt a büntetést, melyet a bíróság szab ki a letartóztatott cigányra”. Aztán volt olyan texasi törvény, amely egy füst alatt említette „a prostituáltakat, a cigányokat és a csavargókat”, majd 500 dollárt követelt a romáktól abban az esetben, ha történetesen Texasban kívánnak élni.

Az amerikaiak képe a romákról a mai napig nagyon vegyes, hiszen a negatív sztereotípiák a romantikussal gyakran keverednek. Az amerikai romák egyébként nem nagyon szeretik, ha Gypsynek nevezik őket – a szó maga egyébként abból a közkeletű tévedésből ered, mely szerint a cigányok egyiptomi (Egyptian) származásúak lennének –, ehelyett a Romani elnevezést preferálják. A gypsy kifejezést a köznyelvben a mai napig valamiféle romantikus, bohó, már-már hippi életstílussal kötik össze. (Épp ma futottam bele ebbe a képbe, amely Drea de Matteo színésznőt Alabama Gypsy Rose nevű gyerekével ábrázolja...)

Ian Hancock szerint az amerikaiak lényegében semmilyen valós információval nem rendelkeznek a romákról. A kép, amely a cigányokról bennük él, leginkább a regények, versek, színművek, dalok, filmek által sugallt sztereotip elemekből tevődik össze. Eszerint a romák szabad szellemű és szabados szerelmi életet élő, piti bűnözők, akik a tábortűz körül táncolnak, megmondják a jövődet, amúgy pedig lopnak és hazudnak. „Ez a nevetséges fiktív kép önálló életet kezdett élni. A romákról szóló közhelyes leírás olyan mélyen gyökerezik, hogy talán soha nem lehet majd teljesen kitörölni. Az olaszokat a filmekben és a könyvekben számtalan alkalommal maffiatagokként ábrázolják, de senki sem gondolja komolyan, hogy minden olasz a maffia tagja. Nem úgy az én népem esetében.”

Nem tudom, hogy az átlagamerikai napjainkban hogyan vélekedik az országban élő cigányokról. Az interneten fellelhető visszaemlékezések (melyek nyilván csak kiragadott példák, és ilyenformán semmiképpen sem nevezhetők általánosnak – mentségemre legyen mondva, nincs túl sok belőlük, így nagyot meríteni se volt lehetőségem), nos, ezek a visszaemlékezések nem túl hízelgőek. Egy 1912-ben született bácsi például itt arról beszél, hogy gyerekkorában olyan romák jártak gyakorta a környékükön, akik lovakkal kereskedtek, de óvatosnak kellett lenni velük, mert – így az idős férfi – általában oka volt annak, hogy miért akartak megszabadulni a jószágtól. Egy nebraskai néni pedig, aki szintén a harmincas években volt gyerek, arról mesélt, hogy annak idején féltek a vándorló romáktól, a szomszédok pedig egymás közt arról beszéltek, hogy a cigányok besétáltak az udvarokra, és ellopták a tyúkokat meg a tojásokat. Ma már persze lehetetlen megmondani, hogy valóban lába kelt-e a szomszéd tyúkjainak, az azonban figyelemre méltó, hogy ezeknek az embereknek az emlékeiben a negatív élmény évtizedek után sem fakult.

A történet azonban nem lenne kerek, ha nem tennénk említést azokról a roma származású amerikaiakról, akik sokra vitték az életben. Közülük is kiemelendő a már korábban emlegetett Ian Hancock, aki évtizedek óta az austini Texas Egyetemen tanít (ugyanitt a roma dokumentációs központ vezetője), és aki apai részről amúgy magyar (romungro) gyökerekkel is rendelkezik. De ott van Cecilia Woloch író-költő vagy Ricky Lee Jones kétszeres Grammy-díjas énekes-dalszövegíró. Aztán vannak olyan teóriák is, melyek szerint mind közül a leghíresebb leszármazott maga a király, Elvis Presley, akinek ősei Németországból érkeztek az Egyesült Államokba. Állítólag akkor még Presslernek hívták őket, és az úgynevezett „fekete hollandok” csoportjához tartoztak (róluk majd egy kicsit később). Nekem kicsit városilegenda-íze van a dolognak, de sztorinak mindenesetre jó. De ha már szóba került Elvis, akkor muszáj megemlíteni a Budapesten született Bacsik Elek hegedűművész-dzsesszgitárost, aki néhány év nyugat-európai kitérő után 1966-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba, és aki rövid ideig Elvis Presley egyik háttérzenekarában is játszott.

Az Egyesült Államokban egyébként a különböző roma csoportoknak se szeri, se száma. A legnagyobb közösségként a Vlax, azaz oláh romákat tartják számon. Ők az amerikai cigányság nagyjából kétharmadát teszik ki. Aztán ott vannak még a Romanichals-nak nevezett „angol utazók”, valamint a Bashalde néven emlegetett egykori közép-európai (egy forrás szerint „magyar-szlovák”) romák. A Bashalde egyébként zenészt jelent. A negyedik nagy csoportba azok tartoznak, akik az elmúlt tíz-tizenöt évben érkeztek az Egyesült Államokba („újhullám”). Ezek az emberek különböző európai országokból származnak, a roma nyelv más-más dialektusait beszélik, angolul pedig nem tudnak jól. Igaz, vannak, akik a cigány nyelvet sem igazán bírják, közéjük tartoznak például a romungrók, azaz magyar cigányok. A közelmúltban érkezettek többsége New Yorkban és Chicagóban telepedett le.

Mellettük azonban még számtalan kisebb-nagyobb csoport él, például a Ludarnak nevezett úgynevezett romániai cigányok (akiknek többsége ugyanakkor Bosznia északnyugati részéből érkezett), vagy például a „fekete hollandok”, akik nevükkel ellentétben nem Hollandiát, hanem valójában Németországot hagyták maguk mögött. Az egyes roma csoportok egyébként nem nagyon érintkeznek egymással. Azt több amerikai forrás is megemlítette, hogy a cigányok meglehetős távolságot tartanak a gadjo, azaz nem roma közösségektől, s ez az egyik fő oka annak is, hogy a szülők – különösen a serdülőkort követően – vonakodnak iskolába küldeni a gyerekeiket.

A romákat egyébként az Egyesült Államokban gyakran „rejtett amerikaiaknak” („hidden Americans”) is nevezik – Anne Sutherland, a kaliforniai egyetem antropológia-professzora például írt is ilyen címmel egy könyvet az amerikai cigányokról. Az ok pofonegyszerű: a már sokszor emlegetett Ian Hancock szerint Európától eltérően ezek az emberek, ha akarnak, az amerikai társadalomban sok szempontból láthatatlanná válhatnak. Először is, az Egyesült Államokban kismillió kisebbség él, így egy roma, ha kedve tartja, mondhatja magáról azt, hogy indián, hispano vagy akár dél-európai vér csörgedezik az ereiben. Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak többsége nagyon keveset tud a valódi hús-vér romákról, ám – a film- és zeneipar révén – annál több fiktív információval bír. Miután pedig olyan emberek nem nagyon szaladgálnak, akik megfelelnének a Hollywood által kreált romantikus ideának, így az igazi cigány embereket Hancock szerint Amerikában gyakran észre sem veszik.


Felhasznált források:

Ian Hancock: The Pariah Syndrome. http://www.oocities.com/~Patrin/pariah-contents.htm
The University of Texas. http://www.utexas.edu/features/archive/2003/romani.html
Reocities. http://www.reocities.com/~Patrin/schooling.htm
Voice of Roma. http://www.voiceofroma.com/about/who_we_are.shtml
America.gov. http://www.america.gov/st/texttrans-english/2009/April/200904071021352ecaganara0.5367657.html
Smithsonian. http://www.smithsonianeducation.org/migrations/gyp/gypstart.html
Crystalinks. http://www.crystalinks.com/romapeople.html
The Never-ending Road. http://sciway3.net/clark/freemoors/index.html
Living History Farm. http://www.livinghistoryfarm.org/farminginthe30s/life_33.html
Racial Profiling of Romani Americans. http://www.blythe-systems.com/pipermail/nytr/Week-of-Mon-20070319/060377.html
University of Toledo. http://www.utoledo.edu/library/carlson/exhibits/DX2009/web.html
The Handbook of Texas. http://www.tshaonline.org/handbook/online/articles/RR/pxrfh.html
Famous Gypsies. http://www.imninalu.net/famousGypsies.htm

Nagy kő eshet le a szívéről több ezer őrizetesnek, ha életbe lép az amerikai Bevándorlási és Vámhivatal (ICE) az a napokban ismertté vált javaslata, amely leállítaná az illegális bevándorlók egy részének kitoloncolását az országból. A Washington Post szerint az intézkedés körülbelül 17 ezer embert érintene: egy részük illegálisan lépett be az országba, más részük a vízum lejárta után „felejtett el” hazamenni.

Mindez John Morton, az ICE vezetőjének minapi feljegyzéséből derült ki. Ennek értelmében a kitoloncolások helyett inkább arra összpontosítanának, hogy azokat kapcsolják le, akik valamilyen bűncselekményt követtek el.

Így azok, akik bár illegálisan tartózkodnak az országban (és fenn is akadtak az ICE valamely ellenőrzésén), de nincsen semmi a rovásukon, emellett köz- és nemzetbiztonsági szempontból sem jelentenek kockázatot, nagy eséllyel megúszhatják, hogy kiebrudalják őket az országból. Ezeknek az embereknek egyébként sok esetben már folyamatban van a zöldkártya-igénylése, és az elképzelések szerint az ellenük folyó eljárást is megszüntetnék, a státuszuk pedig rendeződhetne. Feltéve, ha kérvényüket az illetékes hivatal jóváhagyja.

Ha nem, akkor nincs mese, mehetnek vissza, ahonnan jöttek.

Ezzel a lépéssel egyébként tehermentesítenék az efféle ügyekkel foglalkozó bíróságokat is, ahol egy-egy ítéletre gyakran hónapokat vagy éveket kell várni. A New York Times szerint az átlagos várakozási idő 459 nap, a bíróságok restanciája pedig júniusban rekordszámot ért el, az ítéletre váró ügyek száma ugyanis immáron közel 248 ezerre rúg.

Richard Rocha, az ICE sajtóügyekért felelős helyettes vezetője mindenesetre a Washington Post szerint közölte, hogy mostantól egyértelműen a bűnöző külföldiekre kívánnak összpontosítani. „Biztosak akarunk lenni abban, hogy az elítélt bűnözőket nem csak a közösségből, hanem az országból is eltávolítják” – hangsúlyozta. Az ügynökség egyébként csak tavaly 167 ezer olyan bevándorlót toloncolt ki az országból, akiknek valami volt a rovásán, ami szintén rekordnak számít.

Míg több, a bevándorlást támogató, vagy éppen a bevándorlókat (például jogi tanácsokkal segítő) csoport lelkesen fogadta a javaslatot, főként republikánus oldalról heves össztűz alá vették azt. A konzervatívok leginkább azt kifogásolják, hogy a program révén az illegális bevándorlók egy része az országban maradhatna, holott korábban ők maguk is törvényt sértettek.

Hasonló véleményen van a szigorúbb bevándorlási szabályokat szorgalmazó Center for Immigration Studies, melynek ügyvezetője, Mark Krikorian arra intett: a tervezett intézkedés demoralizálhatja az ügynökségnek dolgozó munkatársakat, akik úgy érezhetik, hogy a munkájuk nem ér semmit. Emellett szerinte a lépésnek káros üzenete is lehet, hiszen az illegális bevándorlók azt vehetik le az egészből, hogy ha el is fogják őket, akkor is számíthatnak a szabadon bocsátásra.

Az ICE mindenesetre pénteken bejelentette, hogy egy nagyszabású háromnapos akcióban tíz középnyugati államban 370 olyan illegális bevándorlót tartóztattak le, akik súlyos bűncselekmények elkövetésével vádolhatóak.

Miközben a 19. és a 20. század folyamán az Egyesült Államokba érkezett bevándorlóknak az új haza sok esetben új nevet is jelentett, addig ez ma már nem feltétlenül van így. A névcserének akkor sok oka lehetett: volt, aki egész egyszerűen csak a múltat akarta maga mögött hagyni, és az új névvel valóban egy új életet akart elindítani, volt, akinél pedig az Ellis Island-i hivatalnokok rövidítették – félrehallás vagy az egyszerűsítés okán – a nehezen kimondható idegen neveket.

A New York Times friss összeállítása szerint ugyanakkor a névcsere okai között szerepelhetett az a megfontolás is, hogy egy amerikaias hangzású név megkönnyítheti, vagy adott esetben meggyorsíthatja a beilleszkedést, lökést adhat az újonnan érkezettek üzleti tevékenységének, ráadásul a bevándorlók sokszor abban bíztak, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek is valamelyest elejét vehetik ezzel.

Ma már azonban ez nem jellemző.

Szakemberek nem tudják pontosan meghatározni, hogy a folyamat mikor állt meg, de mindenesetre az utóbbi évtizedekben már kevesebb bevándorló döntött a névváltoztatás mellett. Legtöbben ma főként házasságkötés esetén fordulnak az illetékes hivatalhoz, például ha felveszik házastársuk nevét, vagy a sajátjukkal együtt egy kötőjeles névváltozatot hoznak létre.

Marian Smith, a bevándorlási és állampolgársági hivatal (USCIS) vezető történésze a lapnak nyilatkozva úgy vélte, hogy száz évvel ezelőtt a beilleszkedést célzó társadalmi erők még sokkal erőteljesebbek voltak. Napjainkban ugyanakkor a bevándorlók egy csomó olyan irat birtokában vannak, ez lehet akár a jogosítvány, akár az útlevél, melyeken egyetlen név szerepel. „Ennek megváltoztatása pedig nagy dolog” – húzta alá a szakértő.

Arról nem is beszélve, hogy a külföldi gyökerek hangsúlyozása ma már sok esetben érdem, és nem szégyen.
 
A magyar bevándoroltak között is szép számmal akadnak olyanok, akik új hazájukban új névvel keresték és találták meg a boldogulás útját. Ott van például az 1925-ben, magyar zsidó bevándorló szülők gyerekekeként immáron New Yorkban született Bernard Schwartz, aki később Tony Curtis néven dobogtatta meg a női szíveket.

Vagy a Tolcsván, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején született Fried Vilmos, aki később William Fox néven lett világhírű producer. A fiatalabb generáció tagja közül ki lehetne emelni a The Ramones együttes oszlopos tagját, Tommy Ramonét, aki 1949-ben Erdélyi Tamás néven látta meg a napvilágot Budapesten.

Persze aztán sokan voltak olyanok is, akik az eredeti nevükön csinálták meg a szerencséjüket, így a film világából ide sorolható George Cukor, Lugosi Béla, vagy a mostanában sokat emlegetett Gábor Zsazsa. Az 1952-ben Budapesten született, majd 1975-ben disszidált, később pedig a Simpson-család egyik atyjaként (is) ismertté vált Csupó Gábor szintén megtartotta eredeti nevét.

Így döntöttek javarészt azok is, akik a tudomány területén alkottak maradandót – elég csak Teller Edére, Szilárd Leóra vagy a ma élők közül Charles Simonyira gondolnunk. A politika világából is több példa kiragadható, így kapásból a két évvel ezelőtt elhunyt demokrata politikus, Tom Lantos, illetve a korábbi New York-i kormányzó, George Pataki neve ugrik be. Ez utóbbi apai nagyapja Aranyosapátiban látta meg a napvilágot, és a huszadik század első éveiben emigrált az Egyesült Államokba.

A sor pedig folytatható.

A magyar bevándorlók között egyébként akadt olyan is, akit nevének megváltoztatásában a fentieken ismertetetteken túl másfajta érdekek is vezényeltek. Közéjük tartozik Bela Estvan, aki az amerikai polgárháborúban a konföderációsok oldalán harcolt, azt megelőzően pedig a magyar szabadságharcból is kivette részét. Vida István Kornél kiváló tanulmányából ugyanakkor kiderül, hogy Bela Estvan finoman szólva is nem mondott igazat a múltjáról.

Ráadásul nem is ez volt a neve, sőt, még csak nem is volt magyar.

Bécsben született ugyanis Peter Heinrich néven, és csak azért állította magáról, hogy magyar, hogy ezzel is elnyerje az amerikaiak támogatását, akik annak idején nagy rokonszenvvel viseltettek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc iránt.

Tudni kell ugyanakkor, hogy az amerikai polgárháborúban rengeteg magyar katona harcolt, Eugene Pivány Hungarians in the American Civil War (Magyarok az amerikai polgárháborúban) című könyvében a számukat úgy nagyjából nyolcszázra teszi, akik közül 80-100-an tiszti rangban voltak.

Közülük is a legismertebbek közé tartozik Alexander Asboth (azaz Asbóth Sándor), aki az északiak oldalán a tábornoki rangig vitte (csak úgy mellékesen: ő volt a Central Park egyik tervezője, később pedig az Egyesült Államok argentínai és uruguayi nagykövete), Julius Stahel (eredeti nevén Számvald Gyula), az északiak altábornagya (későbbi sanghaji amerikai főkonzul) és Eugene Kozlay (Kozlay Jenő) ezredes, akinek hagyatékát az örökösök, Douglas és Janet Kozlay néhány éve ajándékozták a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.

Éppen százhetvenöt évvel ezelőtt szenzációs cikket jelentetett meg címlapján a New York Sun című lap. Eszerint a neves brit csillagász, Sir John Herschel bámulatos felfedezést tett új teleszkópjával: élet nyomaira bukkant a Holdon.

Nem is akármilyenre.

A hatrészes cikksorozat szerint így a Hold felszínét óriási erdők és ametiszt-kristályok borítják, hatalmas bölénycsordák vándorolnak a mezőkön, a hegytetőkön pedig kék egyszarvúak legelésznek.

A legnagyobb izgalmat azonban az keltette, hogy Herschel állítólag intelligens élet nyomaira is bukkant a Holdon: míg a felszínt két lábon járó, tűzhasználó hódféle lények népesítették be, a levegőben szárnyas, emberhez hasonló alakok röpködtek, melyeket Vespertilio-homo névre kereszteltek el.

Mondani sem kell, a lap eladott példányszáma egyből meglódult, az egész azonban csak egy nagy szívatás volt. A Sun ezt szeptember közepén közvetetten el is ismerte. Az emberek azonban zabálták a sztorit, sőt, még a Yale egy tudóscsoportját is sikerült megvezetniük, arról nem is beszélve, hogy az eset egy igazi irodalmi nagyságot is megihletett.

Edgar Allan Poe egyik legismertebb kamucikke (ha minden igaz, hat nagy szívatás fűződik a nevéhez) ugyanebben a lapban jelent meg, csak kilenc évvel később. A cikkben az Atlanti-óceánt 75 óra alatt átszelő léghajó útjáról adott hírt, ami nagy szó volt akkoriban, főleg, ha arra gondolunk, hogy például Ferdinand von Zeppelin csak 1900-ban, azaz a Poe-cikk megjelenése után 56 évvel építette meg a róla elnevezett légi járgányt.

Így gondolhatták ezt a szenzációra fogékony olvasók is, akik a szerkesztőség épülete előtt tusakodtak, csak hogy megkaparinthassák a lap egy példányát. Ez az újságírói lufi azonban egy nap után kipukkant, a fantasztikus utazásról szóló cikk visszavonásáról szóló anyagot pedig – állítólag – ugyancsak Poe írta a lapba. A hoax ugyanakkor sokaknak tetszett, állítólag Jules Verne-nek is, aki ebből a sztoriból is merített a Nyolcvan nap alatt a Föld körül megírásakor.

A hoax-pálmát azonban egyértelműen Orson Welles viszi el, aki 1938-ban egy H.G. Wells-regényből készült hangjátékot rendezett és narrált a CBS rádió számára. Ez volt a Világok harca. Welles azonban egy csavarral hírműsorként tálalta a fikciót, így amerikaiak tömegei rettentek meg a marslakók állítólagos támadásától. A bejátszásokban színészek alakították a szakértőket és a szemtanúkat (Welles még magára is osztott szerepet), sőt, a műsor csúcspontján egy állítólagos riporter a CBS tetejéről tudósított arról, hogyan lepik el a földönkívüliek New York városát.

Bár Welles az adás végén leleplezte saját magát (sőt, a legelején, mindent összevetve pedig háromszor is elhangzott, hogy adaptációról van szó), ám sokan csak a műsor egy részét hallották. A tömeghisztéria így szinte elkerülhetetlen volt, több ezren ugyanis valóban azt gondolták, hogy a marslakók megtámadták New Yorkot és New Jersey-t. A pánikba esett emberek sok helyen kirohantak házaikból, az újságok, a rádióállomások és a rendőrségek telefonvonalai pedig szinte izzottak, annyian próbálták hívni őket.

A Welles-féle szívatást azóta is iskolapéldájaként emlegetik annak, hogy mekkora befolyással is rendelkezik a média, és adott esetben hogyan tudja manipulálni a közvéleményt. Ugyanakkor vannak olyan vélekedések is, melyek szerint az amerikaiak egy része évekkel később éppen ezen rádióműsor miatt fogadta először kétkedéssel a Pearl Harbor megtámadásáról szóló híreket.

Ezt a hoaxot mindenesetre azóta sokan sokféleképpen koppintották, Orson életművében pedig ugyanúgy helyet kapott, mint az 1941-es Aranypolgár.

Ritkán látok mostanában reggeli tévéműsort, de ma pont belefutottam egybe, amelyben a hétfőn megölt magyar katonanő kapcsán a szerkesztők azt kérdezték a nézőktől, hogy szerintük haza kellene-e térniük a magyar katonáknak Afganisztánból? A nép hangja pedig egy emberként zúgta – igen!

Annyira, mondjuk, nem vagyok meglepve, mindenki azt szeretné, ha fiaink épségben visszatérnének, aztán itthon építenék a hazát, a dolgok azonban természetüknél fogva általában nem így szoktak történni.

Magyarország 2003 óta vesz részt az afganisztáni rendezésben. Feltételezem, hogy az ott megfordult magyar katonák mindegyike tisztában volt vele, hogy a misszió tagjaként mit vállal, mit vállalt. Tisztában kellett lenniük a kockázatokkal is, azzal, hogy bármikor, értsd, bármikor támadás érheti őket.

A szeptember 18-i parlamenti választások közeledtével pedig a biztonsági helyzet még tovább romlik Afganisztánban. Az AFP helyszíni tudósítása szerint ez különösen igaz Kunduzra (ez Baglantól északra található, ez utóbbi tartományban érte támadás a magyar konvojt), Balkh-ra, Faryabra és Javzjanra is. (Itt egy elég jó térkép.)

A helyiek szerint a tálibok egyre nagyobb számban jelennek meg az északi falvakban, egy választási megfigyelő pedig attól tart, hogy a tálibok fenyegetései elriaszthatják az embereket attól, hogy részt vegyenek majd a választásokon (például volt olyan körzet, hol végigjártak minden házat, és közölték, akinél regisztrációs kártyát találnak, annak levágják a kezét).

Nem csoda, ha a voksolás napján a biztonság szavatolásában a helyi rendőrök mellett az afganisztáni hadsereg és a nemzetközi erők katonái is kiveszik részüket, kérdés ugyanakkor, mennyire tekinthető szabadnak egy olyan választás, ahol az állampolgárok egy része félelemből nem meri leadni voksát. Egyszerű: semennyire.

Az egyik tálib vezér egyébként arról beszélt, hogy amíg az utolsó külföldit is ki nem kergették az országból, addig nem adják fel harcukat.

Bár Barack Obama amerikai elnök korábban 2011 júliusát jelölte meg az afganisztáni kivonulás kezdeteként, ám David Petraeus tábornok, az Afganisztánban állomásozó nemzetközi erők főparancsnoka (a nyár közepén dicstelenül távozó Stanley McChrystal utódja) hétfőn – egyébként éppen a magyar, az amerikai és a két francia katona halála kapcsán adott nyilatkozatában – nem győzte hangsúlyozni, hogy ez az időpont csak a folyamat kezdetét jelzi, „se többet, se kevesebbet”.

Az már most látszik, hogy Petraus tábornokkal sem lesz könnyű dolga az Obama-adminisztrációnak: Washington ugyanis ragaszkodni látszik a fenti időponthoz (ne felejtsük, a 2012-es újraválasztás érdekében a mostani politikai vezetésnek kulcsfontosságú lehet a kivonulás megkezdése), ám a főparancsnok szerint az afganisztáni realitások fényében lehet majd igazán eldönteni, hogy valóban lehetséges-e akkor a katonák hazaindítása.

Ahhoz, hogy a kivonuló nemzetközi erők ne egy romhalmazt hagyjanak maguk után, először is egy jól működő, stabil központi kormányzatra lenne szükség, amely kontroll alatt tudja tartani az ország egészét.

Jelenleg ez közel sincs így. Mínusz egy pont.

Az ország biztonságát jól képzett fegyveres és rendőri erőknek kellene szavatolniuk. Bill Caldwell altábornagy, a NATO afganisztáni képzési missziójának vezetője, ugyanakkor a minap azt nyilatkozta: legalább még egy év kell ahhoz, hogy elegendő számú katonát és rendőrt képezzenek ki az országban. Jelenleg közel 250 ezer képzett szakemberük van – 134 ezer az afgán hadseregben, 115.500 pedig az afganisztáni rendőri erőknél –, ám ez a szám nagyban elmarad a NATO 305.600-as célszámától (ebből 171.600 fő a hadseregnél, 134 ezer pedig a rendőrségnél szolgálna).

Az amerikai kiképzőknek egyébként óriási hiányosságokkal kell nap mint nap szembesülniük. Csak egy példa: a kiképzésbe bekerülő afgánok kevesebb, mint 18 százaléka tud írni és olvasni, ami praktikusan annyit tesz, hogy többségük még a fegyverük sorszámát se tudja leolvasni.

Még egy mínusz.

Az ország stabilitásához elengedhetetlen lenne a szilárd alapokon nyugvó gazdaság. Hivatalos adatok szerint a helyiek legalább harmadának nincs munkája, az infrastruktúra siralmas, a korrupció ellenben virágzik. És hiába a diadalmas bejelentések a közelmúltban feltárt pompázatos ásványkincsekről, ezek kiaknázása még évekig tarthat, ráadásul a készletek fölötti ellenőrzésért még élesebb háborúskodás törhet ki, így az áldás könnyen átokká válhat az afganisztáni nép számára.

Már a harmadik mínusz.

Nem kell nagy jóstehetség annak kijelentéséhez, hogy ha a nemzetközi erők előkészítetlenül hagyják ott az országot, akkor csak idő kérdése, hogy a tálibok ismét magukhoz ragadják az ország vezetését. A tálibok ráadásul ügyesen ki is használják a helyiek nyomorúságát: egyes északi tartományokban például nagyjából 240 dollárt fizetnek azoknak (a rendszerint munkanélküli) fiatal férfiaknak, akik csatlakoznak soraikhoz. Állítólag közülük kerülnek ki azok is, akik az autóutak menti bozótosba bújva a külföldi konvojokra le-lecsapnak.

A tálibok ismételt afganisztáni hatalomra kerülésével, no meg a megrendült pakisztáni helyzettel a régió eddigi viszonylagos stabilitása alapjaiban inoghat meg. (Pakisztánról csak annyit, hogy Ahmed Rashid nemrég a Telegraph-ban arról írt, hogy a tálibok akadályozzák a pakisztáni civil szervezetek mentési munkálatait, ám engedik, hogy a militáns csoportok saját segélytábort állítsanak fel. Jelenleg mintegy 60 ezer katona veszi ki részét az árvízi mentésből, nagy részük korábban a tálibok ellen harcolt. Rashid szerint a pakisztáni hadsereg valószínűleg hónapokig nem lesz abban a helyzetben, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani azokat az egyébként Afganisztánnal határos területeket, melyeket korábban a militáns csapatoktól hódított vissza.)

Pakisztán megingása egyébként még Afganisztánnál is nagyobb csapás lenne. Csak egyetlen figyelemreméltó érv: Pakisztán atomhatalom. Márpedig vélhetően nem lenne túl szerencsés, ha a tálibok a technológia birtokába jutnának.

Újabb mínusz, s a sor valószínűleg még folytatható.

Lehet tehát ellenezni az afganisztáni háborút, benne pedig a magyar szerepvállalást, az azonban kétségtelen, hogy egy előkészítetlen, random módon levezényelt kivonulás csak még nagyobb zűrzavart és nyomorúságot hagyna maga után.

Az Obama-adminisztráció felelőssége tehát roppant, ugyanakkor ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Fehér Ház – fél szemmel már a 2012-es elnökválasztásra kacsingatva – a szavazatmaximalizálás érdekében szinte egészen bizonyosan a katonák kivonásának 2011-es kezdete mellett fog dönteni.

Hogy ez a folyamat ugyanakkor mennyi ideig tart majd, hogy az afgánok számára milyen bel-, a tágabb régió számára pedig milyen külpolitikai következményekkel jár majd, hogy a kivonuló erők egy viszonylag stabil vagy inkább egy káoszba süppedő országot hagynak-e maguk után, nos, azt jelenleg nincs ember, aki megmondaná.

Találgatni persze lehet.

Korea, Vietnam, Irak – ha az amerikaiak részvételével vívott háborúk kerülnek szóba, könnyen felidéződhet egy-egy emblematikus kép, egy fotó, amely szinte beleégett az ember agyába. A Robert Capa-i bonmot – miszerint ha a képeid nem elég jók, akkor nem voltál elég közel – azóta se veszítette érvényét.

Tíz képet válogattam most össze, olyanokat, melyek az Egyesült Államok részvételével vívott háborúkban készültek, az első világháborútól kezdve egészen Irakig.

Az első világháborúban – ahogy arról korábban már szó volt – valamivel több, mint 53 ezer amerikai veszítette életét. Ezen a képen amerikai katonák temetik el bajtársaikat a franciaországi Bois de Consenvoye-ban, 1918 novemberében.

Ha már az előbb Capa szóba került, a második világháború meghatározó képe számomra kétségkívül a normandiai partraszálláskor készített, ma már klasszikusnak számító fotó. A D-Day-en egyébként a szövetséges hatalmak 156 ezer katonája ért partot Normandiában, ebből 73 ezer volt amerikai. A szövetségesek veszteségei ezen a napon tízezer főre rúgtak: ebben benne vannak a halottak éppúgy (számuk úgy nagyjából 2.500-ra, más források szerint úgy 4.400-ra tehető), mint a sérültek, vagy az eltűntek. Amerikai részről 1.465 katona esett el a partraszállás alatt.

Az elfelejtett háború – gyakran csak így emlegetik az 1950 és 1953 közötti koreai háborút. Az ilyen és ehhez hasonló képek arra jók, hogy ne süllyedjenek feledésbe a háború borzalmai. A fotón egy fiatal koreai lány cipeli hátán a testvérét egy elakadt M26-os mellett.

A koreai háborúból még egy képet választottam, talán épp azért ezt, mert kevés olyan fotó készült, amely valóban bensőséges, intim pillanatot örökít meg. Ezen a képen az egyik katona vigasztalja gyászoló bajtársát 1950 augusztusában.

Ha Vietnam, akkor szintén egy gyerek képe villan elő: a fotó egy napalmtámadás elől menekülő gyereksereget ábrázol, köztük a meztelen Kim Phuc-ot, aki a hátán szenvedett égési sérüléseket. Az AP-nek dolgozó vietnami fotós, Nick Ut volt egyébként az, aki autójával kórházba szállította a súlyosan sérült kislányt, és elérte, hogy az orvosok – a rengeteg katonai sérült mellett – a gyerekkel is foglalkozzanak. Kim Phuc ma már Torontóban él, pár éve pedig Washingtonban találkozott John Plummer vietnami veteránnal, aki részt vett az 1972-es légicsapás koordinálásában. Állítólag megbocsátott neki.

Az Öbölháborúról szintén két kép ugrik be: az egyik az égő kuvaiti olajmezők előtt lépkedő tevéket, a másik pedig az amerikai támadásban kiégett iraki harci járműveket ábrázolja, ez utóbbit valahol az Eufrátesz völgyében.

A jelenleg is zajló afganisztáni háborúról két, talán nem annyira ismert fotót választottam. Az egyiken az afganisztáni-pakisztáni határ közelében a tálibok támadására számító amerikai katonák várakoznak (a kép a hozzá kapcsolódó cikkel együtt 2009-ben Pulitzer-díjat nyert), a másik a tálibok golyózáporát visszaverő katonákat örökíti meg, köztük Zachary Boydot, akinek a hirtelen jött támadásban arra sem volt ideje, hogy nadrágot rántson.

Az iraki háború képeivel is albumok százait lehetne megtölteni. Mégis egy olyan fotót választottam, amely nem harcok közben készült, nincs rajta golyózápor vagy bármiféle harci cselekmény, sőt, még egy árva katona sem fedezhető fel rajta. Mégis mindenki ismeri, sok magyarázat nem is kell hozzá, úgyhogy katt ide.

A mai igazi ünnepnap Iránban: iráni és orosz szakemberek szombaton ugyanis megkezdték a busehri nukleáris erőmű fűtőelemekkel történő feltöltését. A teheráni vezetés „az iráni ellenállás és türelem jelképének” tekinti a létesítményt, amelynek építését 35 évvel ezelőtt kezdték meg, akkor még német segédlettel, ám ők menet közben kiszálltak, helyüket pedig az oroszok foglalták el.

„A nyugati nemzetek által kifejtett mindenfajta nyomás, szankció és nehézség ellenére most tanúi lehetünk annak, hogyan indul be Irán békés nukleáris tevékenységének legnagyobb szimbóluma” – hangoztatta újságírók előtt Ali Akbar Szalehi, az iráni atomenergia-ügynökség első embere.

Bár az erőmű békés célokat szolgál, s erre jó garancia lehet az orosz jelenlét is (a fűtőelemeket az oroszok szolgáltatják, és megállapodásuk értelmében a felhasznált elemeket is Oroszországba szállítják majd újrafeldolgozásra), diplomáciailag mégis nagy pofon ez a Nyugatnak, különösen az Egyesült Államoknak.

Iránnal kapcsolatban a legnagyobb félelem ugyanis az: mikor lesz az országnak atombombája?

Tény, hogy Irán a nyugati országok tiltakozása ellenére urándúsítást végez, a 3,5 százalékos uránt 20 százalékosra dúsítja fel, melyet a hivatalos magyarázat szerint egy kutatóreaktorhoz használ fel. A bomba előállításához 90 százalékos uránra van szükség. Többen attól tartanak, hogy a know how birtokában tényleg csak idő kérdése lesz az atombomba kifejlesztése.

Leon Panetta CIA-vezér idén júniusban például úgy nyilatkozott, hogy szerinte Irán nagyjából két év alatt tető alá is hozhatná a nukleáris fegyvert. Igaz, a teheráni vezetés hivatalosan meg azt mondja, hogy nem áll szándékában az atombomba előállítása.

Tény, hogy a nyugati hatalmak többször is tiltakoztak már Irán urándúsítása ellen. Csak az ENSZ négy szankciót vezetett be az ország ellen, de ezen felül az amerikaiak és az Európai Unió is további büntetőintézkedésekkel akarta jobb belátásra bírni Teheránt. (Egyes hírek szerint az amerikaiak csak úgy adták áldásukat a busehri létesítmény befejezéséhez, ha az oroszok is megszavazzák az Irán elleni ENSZ-szankciók legutóbbi, negyedik fordulóját. Ez idén júniusban meg is történt.)

De. Megint mások azt mondják, hogy a busehrihez hasonló erőművek működtetése és az urándúsítás két külön dolog. Mark Fitzpatrick, a londoni székhelyű Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) fegyverzetellenőrzési szakértője a BBC-nek elmondta: egy ilyesfajta iráni reaktor addig nem hordoz fegyverkezési kockázatot magában, amíg kizárólag áramtermelésre használják. A probléma ott kezdődne, ha Irán a létesítményt eltérően működtetné, és például plutóniumot állítana elő benne. Igaz – tette hozzá a szakértő –, ebben az esetben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek tudomása lenne a dologról.

Akárhogy is nézzük, az atomerőmű működtetését megakadályozni hivatott nyugati erőfeszítések csődöt mondtak. Arról nem is beszélve, hogy a reaktor katonai szempontból is jelent némi fejtörést. Ha ugyanis – valamilyen okból kifolyólag – légi támadásokra kerülne a sor Irán ellen, a sugárzás kockázata miatt Busehr nem lehetne célpont. Az előbb már idézett Mark Fitzpatrick szerint azonban valószínűleg nem is lenne, szerinte ugyanis, ha például Izrael valaha a légicsapás mellett döntene, akkor inkább olyan erőművekre támadna (ezek közé tartozik például a natanzi, az esfahani vagy a fardói), ahol urándúsítás folyik.

Egy másik szakértő pedig azt mondja: Teherán nagy eséllyel most eltúlozza a busehri erőmű elindításának jelentőségét. „Nyilvánvalóan nagyon teátrális megnyitója lesz, de a késlekedések azt mutatják, hogy ez az erőmű egy nagyon régi modell és a nemzeti hálózathoz való hozzájárulása csekély mértékű” – vélekedett a skóciai St Andrews Egyetem Irán-szakértője, Ali Ansari.

Közel minden ötödik amerikai azt gondolja (egyébként tévesen), hogy Barack Obama muszlim – derül ki a Pew Research Center csütörtökön nyilvánosságra hozott felméréséből. Míg tavaly márciusban csupán a megkérdezettek 11 százaléka vélekedett így, ma már 18 százalék adott hangot azon meggyőződésének, hogy az elnök muszlim vallású.

Ezzel szemben jelentősen csökkent azoknak a száma, akik szerint Obama keresztény (48 százalék helyett 34 százalék) , jóllehet ez a helyes válasz az elnök vallását firtató kérdésre. A válaszadók majd’ felének (43 százalék) ugyanakkor fogalma sem volt, hogy az elnök milyen vallású.

A kutatóközpont munkatársai egyébként fontosnak tartották jelezni, hogy a felmérést még augusztus elején készítették, tehát azelőtt, hogy Obama véleményt nyilvánított volna a lerombolt Világkereskedelmi Központ közelébe építendő mecset ügyében.

Az adatokból egyértelműen kiderül az is, hogy Obamáról főként politikai ellenlábasai gondolják azt, hogy muszlim, így a konzervatív republikánusok nagyjából harmada vélekedik így (34%). Érdekes jelenség még, hogy míg korábban a demokraták fele (55%) gondolta azt, hogy az elnök keresztény, addig ma már csak 46 százalékuknak ez a véleménye.

Amikor a kutatóintézet munkatársai arról érdeklődtek, honnan tudják, hogy az elnök milyen vallású, a többség a médiára hivatkozott: 60 százaléka azoknak, akik szerint Obama muszlim, állítólag a sajtóból értesült erről, minden tizedik ember (11%) pedig azt mondta, hogy az elnök szavai és viselkedése nyomán jutott erre a következtetésre.

Augusztus 18-án az amerikai hadsereg utolsó harci alakulatai is távoztak Irakból (jobbnál jobb képekért katt ide), az országban egy ötvenezres kontingens maradt, melynek főként kiképzési feladatai lesznek.

De hogyan is távoztak az amerikaiak a huszadik század háborúiból? Emblematikus fotókat kerestem és találtam, lássuk!

A koreai háború az 1953. július 27-én aláírt fegyverszüneti megállapodással ért véget. Ez a kép előtte négy nappal készült: a Bell H-13 helikopterrel éppen egy súlyosan sérült amerikai katonát evakuálnak az országból.

Dél-Vietnamot az utolsó amerikai katona 1973. március 29-én hagyta el, két hónappal azután, hogy aláírták a békemegállapodást, igaz, ezt követően az amerikai védelmi minisztérium több száz munkatársa maradt még az országban. Ez a kép 1975-ben készült, a CIA egyik helikoptere Saigon egyik háztetejéről menti ki azokat az amerikaiakat és vietnamiakat, akik felfértek a járműre. Hugh Van Es fotója hamar az amerikaiak vietnami kivonulásának egyik jelképe lett.

Ez a kép 1991-ben az év fotója lett (World Press Photo of the Year). Ken Kozakiewicz őrmester elesett bajtársát siratja, aki az Öböl-háború utolsó napján „baráti tűzben” vesztette életét.

A két világháborúról nem igazán találtam olyan képet, amely kimondottan az amerikai katonák távozásáról szólna. Cserébe viszont itt egy elég jó fotósorozat a második világháború befejezéséről, benne az egyszer már megénekelt, obligát csókolózós képpel is.

Csak egy vokson múlt, hogy az esküdtek bűnösnek találják Rod Blagojevich korábbi illinois-i kormányzót abban, hogy pénzért „árusította” azt a szenátusi helyet, amely történetesen Barack Obama elnökké választását követően szabadult fel.

Állítólag Blagojevich-nek 2008-ban az egyik  kiszemeltje a posztra nem más volt, mint az amerikai talkshow koronázatlan királynője, Oprah Winfrey, igaz, formális ajánlatot végül nem tett neki. (Arról egyébként nem szól a fáma, hogy tőle ezért a kormányzó remélt volna-e valamiféle anyagi ellenszolgáltatást.)

Az NBC Chicago néhány hete ugyanis még arról adott írt, hogy az esküdtek előtt lejátszott – és titokban készített – felvételek tanúsága szerint Blagojevich azzal traktálta az egyik közeli munkatársát, hogy Oprah „királycsináló”, hiszen „ő csinálta meg Obamát”. Bár azt a kormányzó is elismerte, hogy kiszemeltje nagy valószínűséggel nem élne a lehetőséggel.

Az egyebek között zsarolással, vesztegetés kísérletével és törvénytelen pénzügyi tranzakciók lebonyolításával vádolt egykori kormányzót a 24 vádpontból csak egyben, a hatóság félrevezetésében találták szerdán bűnösnek. Azaz az esküdtek bizonyítottnak találták, hogy Blagojevich hazudott az FBI-nak, amiért legfeljebb öt év börtönbüntetést kaphat, és 250 ezer dollár megfizetésére kötelezhetik.

A többi 23 vádpontban a hat nőből és hat férfiból álló esküdtszék – 14 nap mérlegelés után – nem tudott egységes álláspontra jutni. Blagojevich már közölte, hogy ez ellen az egy ítélet ellen is fellebbezni fog, az ügyészek pedig azt, hogy új tárgyalás kiírását kezdeményezik. A többi vádpont esetében – tárgyalási szabálytalanságokra hivatkozva – James Zagel bíró is ezt teszi majd.

A tárgyalás maga egyébként rövidebb ideig tartott a vártnál. A demokraták így egy kicsit fellélegezhetnek, mert az őszi választások miatt nem jött volna túl jó nekik a Blagojevich-per elhúzódása. Igaz, ha újabb tárgyalást írnak ki, akkor a helyi republikánusok örülhetnek, bár egyelőre erősen kétséges, hogy a kormányzói posztért folyó versengésben a konzervatívok jelöltje, Bill Brady le tudja-e győzni Blagojevich utódját, az alig egy éve kormányzó Pat Quinnt.

Az új tárgyalás kiírása azonban azt is jelentheti, hogy – a szenátusi szék állítólagos áruba bocsátása miatt – több, ma már a Fehér Házban dolgozó tisztviselőt is tanúként idézhetnek be, ami megint csak nem emeli a demokraták renoméját.

Az őszi kampány egyik kulcseleme mindazonáltal a Blagojevich-ügy mellett a gazdaság lesz, ami nem is csoda, hiszen Illinois költségvetési hiánya 12-13 milliárd dollár körül mozog (nem elírás). Az illinois-iak lelkének ráadásul nagy eséllyel az sem tesz túl jót, hogy viszonylag rövid időn belül már a negyedik kormányzójukat ítélik el valamilyen bűncselekményért (Blagojevich elődje, a republikánus George Ryan jelenleg is börtönbüntetését tölti).

A New York Times szerint ebben az államban csak az utóbbi negyven évben nagyjából ezer köztisztviselőt és üzletembert ítéltek el korrupciós ügyek miatt. Az Illinois-i Egyetem 2009-es tanulmánya szerint pedig a korrupció évente több mint 300 millió dollárjukba kerül az ottani adófizetőknek.

Az Obama-adminisztráció elképzelései szerint az amerikai csapatok harci kiküldetése augusztus 31-én véget ér, ezt követően egy 50 ezres állomány marad csak az országban, melynek fő feladata az iraki erők kiképzése, és az amerikai létesítmények védelme lesz. A Stripes and Stars sorba szedte, hogy a 2003 márciusa óta tartó hadműveletek veszteségei, kiadásai hogyan is néznek ki számszerűsítve.

Lássuk!

Augusztus 12-ével bezárólag az iraki háborúban összesen 4.414 amerikai katona veszítette életét, az amerikai hadsereg szerződéses partnerei, alvállalkozói által bejelentett halálesetek száma pedig (2001. szeptember 1-je és 2010. június 30-a között) elérte az 1487-et. A harcokban 31.897 amerikai katona sérült meg, az amputáltak száma meghaladja az 1.100-at. Háborús vagy más erőszakos cselekmények miatt összesen 113.166 iraki polgári személy veszítette életét.

A háború becsült összköltsége nagyjából 3 billió dollár (ebben benne vannak a veteránok orvosi költségei és a háborúnak a gazdaságra gyakorolt hatása is). Az ötvenezres amerikai állomány fenntartásának a költségei 2010. szeptember 1-je és 2011. december 31-e között várhatóan 12,75 milliárd dollárra rúgnak majd.

Az iraki háborús veteránok orvosi kezelésének, illetve a munkaképtelenekké lett egykori katonák támogatásának költségei meghaladhatják az 500 milliárd dollárt.

Nem mintha túl sok értelme lenne az ilyesfajta összevetéseknek, de talán érdemes egy pillantást vetni arra, hogy más harci cselekményekben hány amerikai katona veszítette életét, beleértve a „hazai” háborúkat is (szintén a Stripes and Stars gyűjtése). Zárójelben értelemszerűen az amerikai részvétel időtartama található.

Irak (7 év 5 hónap): 4.414
Afganisztán (8 év 10 hónap): 1.223
Perzsa-öböl (46 nap): 148
Vietnam (19 év 7 hónap): 47.434
Korea (3 év): 33.739
II. világháború (4 év): 291.557
I. világháború (1 év 7 hónap): 53.402
Amerikai polgárháború (4 év): 214.938 (ebből 140.414 unionista, 74.524 konföderációs)
Amerikai függetlenségi háború (8év): 4.435

Ha hinni lehet az amerikai bulvárszájtoknak, a régóta nagybeteg Gábor Zsazsa papot hívatott, hogy feladja neki az utolsó kenetet. Az internetet böngészve egy régi felvételre bukkantam, amely a Doktor Zsivágó hollywoodi premierjére készülődő Zsazsát követi nyomon. (A mozifilm 1965-ben jött ki.) A felvételen a sztárok között felbukkan az ekkor már a politikával kacérkodó Ronald Reagan is. (Reagan hivatalosan 1962-ben lépett be a republikánus pártba, majd 1966-ban választották meg Kalifornia kormányzójává.)

Gábor Zsazsa egyébként egyes források szerint maga is republikánus érzelmű volt, sőt, egy időben állítólag Reagant is támogatta. A sors fintora, hogy vélhetően utolsó napjait a kaliforniai egyetemnek a volt elnökről elnevezett egészségügyi központjában kell eltöltenie.

A ma már 93 éves hírességről – a betegségén túl – legutóbb akkor lehetett hallani, amikor férje, Frederic von Anhalt januárban bejelentette, hogy független jelöltként ringbe száll a kaliforniai kormányzóválasztáson. A herceg, aki titulusát a rossznyelvek szerint úgy vásárolta, saját bevallása szerint fiskális ügyekben inkább a konzervatív, szociális téren azonban inkább a liberális vonalat követi (így például támogatja a melegek házasságát, a marihuána legalizálását és széles körű amnesztiában részesítené az illegális bevándorlókat).

A lényegében zéró politikai tapasztalattal bíró herceg akkor keményen bírálta a távozó kormányzót, mondván, Schwarzenegger túl sokat utazgatott, és az utóbbi időben elhanyagolta Kaliforniát. „Arnold menni fog, és Kaliforniának új emberre van szüksége” – mondta akkor Frederic von Anhalt, hozzátéve, hogy mindig egy németnek kell eltakarítania az osztrák szemetet. „Ez mindig is így volt, és itt is ez fog történni” – nyomatékosította a 65 éves jelölt.

Igaz, a legutóbbi hírek szerint mégsem lesz szükség a német söprűre, mert a herceg felesége állapotára való tekintettel alig egy hete jelentette be, hogy visszalép a választási küzdelemtől. Közleményében annyit írt, hogy a felesége Kalifornia first ladyje kívánt lenni, de a balesete és a rossz egészségügyi állapota miatt most már csak az ő „első hölgye” lehet.

Frederic von Anhalt – aki egyébként Gábor Zsazsával kötött házassága előtt dolgozott banki tisztviselőként, forgatókönyvíróként és egy szauna alkalmazottjaként is – ugyanakkor azt nem zárta ki, hogy 2013-ban még megméretteti magát a Los Angeles-i polgármester-választáson. Addig is a kaliforniai kormányzóválasztáson a demokraták jelöltjét, Jerry Brownt támogatja a republikánus Meg Whitmannel szemben.

Már ha ez számít valamit.

Az amerikai elnökök időről időre szívesen fitogtatják vélt vagy valós irodalmi műveltségüket, hivatkoznak híres szerzők még híresebb műveire, hadd lássa a választó, a politikus is ember, legalábbis emberszabású.

A legutóbbi választási kampányban például komoly téma volt, hogy az elnökjelöltek milyen könyvekkel múlatják szívesen az időt, sőt, egyes szerkesztők egészen izgalomba jöttek, amikor kiderült, hogy Obamának és McCainnek közös kedvencei is vannak. Így például mindkettőjük toplistáján előkelő helyet foglal el Hemigwaytől Az akiért a harang szól, illetve Toni Morrisontól a Salamon-ének. (Itt jelzem, hogy azoknál a könyveknél, melyek még nem jelentek meg magyar kiadásban, az eredeti angol címet fogom megadni.)

De lássuk, az egyes elnökök milyen könyveket emelnek le szívesen a polcokról (vagy legalábbis, mit állítanak magukról)!

Az amerikai elnökök közül az egyes számú könyvmoly titulust kétségkívül Thomas Jefferson viheti el. Életében mindig is fontos szerepet játszottak a könyvek, olyannyira, hogy amikor 1770-ben leégett a shadwelli háza, akkor Jeffersonnak leginkább a hamuvá lett könyvek miatt fájt a szíve. Később azonban ismét tekintélyes könyvtárra tett szert.

Miután 1814-ben a britek sok más washingtoni közintézmény mellett a kongresszusi könyvtárat is lángba borították, Jefferson birtokában volt a legnagyobb könyvgyűjtemény az egész országban. Ezt aztán később fel is ajánlotta megvételre a kongresszusi könyvtárnak – az üzlet nyélbe is üttetett, és a könyvek 1815-ben, közel 24 ezer dollárért gazdát is cseréltek. Fájdalom, hogy egy 1851-es tűzben a Jefferson-féle gyűjtemény (közel 6.500 könyvről van szó) majd kétharmada odalett.

Jefferson maga egyébként szívesen forgatta filozófiai, tudományos, és építészeti könyvek lapjait, és gyakran eredeti nyelven is olvasta azokat. Egyik legkedvesebb szerzője Ciceró volt.

Abraham Lincoln szintén szeretett olvasni, főként a Bibliát és Shakespeare-t. Kedvenc költői közé tartozott még Robert Burns. William H. Herndon – aki együtt ügyvédeskedett Lincolnnal, majd az 1865-ös merénylet után életrajzot is írt róla – azt állította: a Shakespeare-rel, Byronnal és Burnsszel való „korlátozott ismeretsége” mellett, Lincolnnak nem voltak túlzott irodalmi ismeretei. Igaz, a Bibliát szívesen forgatta, és gyakran idézett is belőle, de saját bevallása szerint – így Herndon – soha életében nem ült le és olvasott végig egy könyvet, mégis „készségesen idézett bármennyi passzust abból a kevés kötetből, melyek lapjait sietősen átolvasta”.

A két Roosevelt, Theodore és Franklin, nagy kedvence volt Alfred Thayer Mahan amerikai admirális Influence of Sea Power Upon History-ja, amely – mint a cím is mutatja – a tengeri hatalomnak a történelemre gyakorolt hatását boncolgatta. Theodore Roosevelt olyannyira nagyra tartotta a könyvet, hogy nem csak saját, az erős tengerészet kiépítése érdekében folytatott lobbitevékenysége során idézett időről időre belőle (ugye 1897 és 1898 között tengerészeti miniszter-helyettes is volt), hanem a szerzővel is barátságot kötött, később pedig a karrierjét is egyengette.

John F. Kennedy igazi mindenevő volt. A róla elnevezett elnöki könyvtár és múzeum honlapján egy elég vegyes lista található: eszerint szívesen olvasott nagy államférfiakról és hadvezérekről (ezek közé tartozik Winston Churchill Marlboroughja éppúgy, mint Samuel Flagg Bemisnek John Quincy Adamsről vagy Duff Coopernek Talleyrand-ról szóló műve), de szívesen vegyítette a klasszikusokat a könnyedebb műfajjal is, így kedvencei listáján békésen megfért egymás mellett Stendhaltól a Vörös és fekete, illetve Ian Flemingtől az Oroszországból szeretettel.

„Nem vagyok művelt, de olvasok könyveket” – közölte egy ízben Richard Nixon. Ő egyébként nagy Tolsztoj-rajongó volt, emellett pedig előszeretettel választott olyan könyveket, melyek valamilyen szintén kötődtek a politikai mindennapjaihoz. A Washington Post egy összeállítása szerint az egyik szovjet-amerikai csúcs után Churchill Triumph and Tragedy-jébe ásta bele magát, amely egyebek között a jaltai konferenciáról szóló visszaemlékezéseket is tartalmazza.

Ronald Reagan gyerekkorát apja alkoholizmusa keserítette meg, ezért talán nem csoda, ha olyan könyvekben keresett menedéket a mindennapok elől, mint Edgar Rice Burroughs Tarzan-könyvei. Egy két évvel ezelőtti NYTimes-összeállítás szerint egyik kedvenc Burroughs-kötete az volt, melyben egy speciális űrpajzs védi meg a Földet a Marslakók ellen (ha minden igaz, ez A Mars hercegnője című könyv). Az elképzelés később az egyik Brass Bancroft filmben is visszaköszönt (négy ilyen is volt, ezekben a fiatal Reagan játszotta a pilótából lett titkosügynök Bancroft szerepét), emellett ismerős lehet az utóbb „Star Wars”-programnak is becézett (vagy csúfolt?) Stratégiai Védelmi Kezdeményezésből (SDI).

Tolsztoj a jelek szerint nem csak Nixonra volt nagy hatással: egy 1995-ös interjúban az idősebb Bush azt állította, hogy a Háború és békét kétszer is olvasta, és sok mindent tanított neki az életről. Emellett kedvencei között említette még Salingertől a Zabhegyezőt, és a Gentleman's Agreement című könyvet, amely nagy eséllyel Laura Z. Hobson könyve az antiszemitizmusról. „Ezek a könyvek segítettek az életem alakításában” – húzta alá Bush.

Clinton kedvencei is elég vegyes képet mutatnak. Neki is van listája, amelyen persze Hillary Élő történelem című életrajzi kötete is helyet kapott. Alap. De a kedvencek között van Marcus Aurelius (Elmélkedések) éppúgy, mint George Orwell (Hódolat Katalóniának) vagy Gabriel García Márquez (Száz év magány).

Az ifjabbik Bush egyik sokat publikált (aztán jól megfotosoppolt) fényképe is éppen olvasás közben ábrázolja a 43. elnököt. Ő is egyébként előszeretettel tetszeleg a könyvbarát szerepében, igaz, még a 2000-es kampányban állítólag azt mondta a New York Times egyik újságírónőjének, hogy nem igazán azonosul egyetlen irodalmi hőssel sem, kedvenc „kulturális élményének” a baseballt tartja, és kedveli „John La Care-t, Le Carrier-t, vagy bárhogy is mondják a nevét”.

A támadásokat Karl Rove elnöki tanácsadó próbálta kivédeni, aki egy a Wall Street Journal számára írt cikkben közölte, hogy Bushsal minden évben azon versenyeznek, ki tud több könyvet elolvasni. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: az elnök alulmaradt. Mindazonáltal Rove nem győzte hangsúlyozni, hogy például a cikk megjelenésének évében Bush mi mindent olvasott el: történelmi könyveket a koreai háborúról (David Halberstam: The Coldest Winter), a spanyol (Hugh Thomas: Spanish Civil War) vagy éppen az amerikai polgárháborúról (Stephen W. Sears: Gettysburg). Na, és persze életrajzokat, például Grantről (Ulysses S. Grant: Personal Memoirs), Andrew Jacksonról (Jon Meacham: American Lion), és Lincolnról (James M. McPherson: Tried by War: Abraham Lincoln as Commander in Chief). Ja, és kiderült, hogy rendszeresen forgatja a Bibliát is.

S bár Karl Rove megtette, amit megkövetelt tőle a haza (vagy a Fehér Ház), a szurka-piszka folytatódott, és Bushra bírálói ezek után is „intellektuálisan elszigetelt” emberként tekintettek.

Aztán jött Obama, akinek olvasási szokásai már a kampány során is nagy figyelmet kaptak. Ő azonban nem csak olvasó, hanem író is volt egyben (mint ahogy többen is a fent felsoroltak közül, például Theodore Roosevelt, aki tucatnyi könyv szerzője volt). És ha már a Rooseveltek szóba jöttek: elnöksége elején vérbeli politikusként Obama ügyesen rá is épített olvasottságára. A gazdasági válságkezelés miatt ugyanis sokan párhuzamot vontak a mostani elnök és Franklin Delano Roosevelt első száz napja között. Az analógiát azonban valahol talán éppen maga Obama sugallta. Megválasztása utáni első tévés interjújában ugyanis azt találta mondani, hogy egy új könyvet olvas FDR első száz napjáról (később kiderült, hogy alapvetően két könyvről van szó, az egyik Jonathan Altertől a The Defining Moment: FDR’s Hundred Days and the Triumph of Hope, a másik pedig Jean Edward Smith-től az FDR). A nyilatkozat mindenesetre megtette hatását, a sajtó pedig előszeretettel vont párhuzamot azután a két elnök között.

Barack Obama kedvenc irodalmi szerzői közé tartozik egyébként – a már korábban említetteken kívül – Ralph Waldo Emerson, Thomas Jefferson, Mark Twain és W.E.B. DuBois. Ezenkívül legkedvesebb könyvei között tartja még számon Herman Melville-től a Moby Dicket, Graham Greene-től a Hatalom és dicsőséget és A csendes amerikait, Doris Lessingtől Az arany jegyzetfüzetet, és Szolzsenyicintől a Rákosztályt. Két lánya kedvéért pedig elolvasta a Harry Potter összes kötetét.

Mindig érdekel, hogy titeket mi érdekel, éppen ezért, ha van olyan téma, amelyről szívesen olvasnátok itt a blogon, írjatok a madeinamericablog@yahoo.com emailcímre, vagy írjátok meg kommentben!A magam részéről azon leszek, hogy mihamarabb olvashassatok róla!

Fleuriste

Barack Obama támogatja a Ground Zero-i mecset felépítését – adja hírül öles betűkkel a brit Telegraph. A helyzet az, ahogy egyébként leadjében a brit lap cikke is pontosít, hogy az említett mecset és muszlim közösségi központ a Ground Zero közelében, a Világkereskedelmi Központ egykori helyétől két utcányira épül majd meg (klikk ide).

Persze, mondhatnánk (és mondják is sokan), ez már csak szőrszálhasogatás, néhány háztömb ide vagy oda, annyira nem számít. A Ground Zero neuralgikus pont az amerikai politikában és közéletben, és várhatóan még jó darabig az is marad.

Az ügy tehát finoman szólva is kényes. A 2001. szeptemberi merényletben meghaltak hozzátartozói ugyanis kegyeletsértőnek találják, hogy nem messze attól a helytől épül meg a mecset, ahol a WTC ikertornyaiba belecsapódtak a repülők, mások szerint azonban a terroristákat nem szabad összemosni a békés muszlim többséggel, ráadásul – vallják – a békés egymás mellett élés, valamint a kölcsönös megértés és elfogadás jegyében igenis engedni kell, hogy zöld utat kapjon a projekt.

Az elnök sokáig húzódozott véleményt nyilvánítani, ami miatt az amerikai muszlimok be is rágtak egy csöppet. Ők ugyanis Obama hallgatását úgy értelmeztek, hogy az elnök sutba vágta azokat a korábbi ígéreteit, melyek szerint új fejezetet akar nyitni a muszlim világgal ápolt kapcsolatok történetében. Az amerikai belpolitika, és különösen az őszi kongresszusi választások fényében ugyanakkor korántsem meglepő, hogy az elnök eddig nem nagyon akart állást foglalni. A CNN minapi felmérése szerint ugyanis a megkérdezettek 68 százaléka ellenzi, hogy a Világkereskedelmi Központ közelében mecset épüljön.

Obama ugyanakkor pénteken megtörte a csendet, és támogatásáról biztosította a mecsetépítést.

„Polgárként és elnökként is úgy gondolom: a muszlimoknak ugyanolyan joguk van a vallásuk gyakorlásához, mint bárkinek ebben az országban” – közölte Obama a muszlim böjti hónap, a ramadán tiszteletére adott fehér házi vacsorán. Az elnök értésre adta azt is: tisztában van azzal, hogy a helyszín miatt a tervezett mecsetépítés kényes ügy, ám – folytatta – „ez Amerika, és a vallásszabadság melletti elkötelezettségünknek megingathatatlannak kell maradnia”.

A Fehér Ház mindazonáltal korábban már világossá tette, hogy nem nagyon akar beleavatkozni az ügybe, amely már eddig is alaposan felkavarta a kedélyeket. Michael Bloomberg New York-i polgármester például – ugyancsak a vallásszabadságra hivatkozva – támogatja a muszlim közösségi központ felépítését, Sarah Palin egykori republikánus alelnök-jelölt ugyanakkor „szükségtelen provokációról” beszélt, és arra szólította fel a békekereső muszlimokat, hogy vessék el a tervet.

Arra azonban várhat. David Paterson New York-i kormányzó ugyanis a napokban felajánlotta, hogy egy távolabb lévő, állami tulajdonban lévő telken építsék fel a muszlim közösségi központot, ám a beruházók nem kívántak élni a lehetőséggel, mondván, éppen az alsó-manhattani muszlim közösség kiszolgálása érdekében választották a Park Place 51-et.

Van egy olyan érzésem, hogy sokat fogunk hallani még erről a helyről.

Hatszázmillió dollár – a Barack Obama által pénteken aláírt törvény értelmében a jövőben ennyit költhetnek az amerikai hatóságok a határbiztonság megerősítésére. A gyakorlatban ez nagyjából annyit tesz, hogy a mexikói-amerikai határra 1500 határőrt és vámtisztet telepíthetnek majd, új pilóta nélküli repülőket vethetnek be, illetve 14 millió dollárt feccelhetnek új kommunikációs eszközökbe.

A csomagot mind a demokraták, mind pedig a republikánusok támogatták. A CNNMoney szerint az intézkedés lendületet adhat a délnyugati régió gazdaságának is, ám vannak olyan vélemények is, melyek szerint a törvény szélesebb körben és hosszabb távon semlegesítheti az esetleges pozitív hatást.

Az intézkedés költségeit ugyanis nagyrészt az ideiglenes munkavállalási lehetőséget biztosító H1B vízum díjának megemelésével kívánják fedezni. A The Wall Street Journal szerint a több mint ötven főt foglalkoztató vállalatok, ahol a munkavállalók több mint fele külföldről érkezett, arra számíthatnak, hogy az igényléskor eddig kifizetett 320 dolláros díj nagyjából 2 ezer dollárra ugrik majd.

Ez azonban azoknak a főként IT-ben utazó és főként indiai tulajdonban lévő cégeknek csípi a szemét, amelyek ezzel a vízummal eddig számos magasan képzett szakembert hoztak be az országba, és foglalkoztattak amerikai leányvállalataiknál. Ezek a vállalatok nem nagyon értik, hogy az illegális bevándorlás elleni küzdelmet miért kell összekapcsolni a jól képzett szakemberek ideiglenes munkavállalásával, és leginkább a közelgő őszi kongresszusi választásoknak tudják be az ügyet.

A www.hindustantimes.com szerint a törvény elnöki aláírását követően Janet Napolitano belbiztonsági miniszter közölte, hogy az Egyesült Államok és India közötti kapcsolatok erősek, melyeket még a mostani törvény sem fog megrengetni. „Azt gondolom, hogy ez az adminisztráció szoros kapcsolatot ápol Indiával, tudjuk és reméljük, hogy ez így is marad” – közölte a miniszter.

Az már az arizonai bevándorlási törvény körüli cirkuszból is elég egyértelműen kiderült, hogy az illegális bevándorlás elleni küzdelem az őszi kongresszusi választások, pontosabban az azt megelőző kampányidőszak egyik kulcstémája lesz.

Mindemellett India, pontosabban az indiai gyökerek sem teljesen érdektelenek a választások szempontjából, hiszen legalább nyolc indiai származású politikus próbál bejutni az amerikai törvényhozásba vagy a kormányzói székbe, ami kétségkívül rekordnak számít. Közülük is a leghíresebb Nikki Haley, aki a dél-karolinai Bambergben Nimrata Randhawa néven látta meg a napvilágot, és aki republikánus színekben száll majd ringbe a dél-karolinai kormányzóságért.

Ha nyer, a louisianai Bobby Jindal után ő lehet a második indiai-amerikai kormányzó az Egyesült Államokban. Az indiai származású amerikai közösség száma jelenleg egyébként nagyjából olyan 2,5 millió főre rúg.

Valószínűleg minden amerikai elnök életében eljön a pillanat, amikor a valaha volt legrosszabb elnöknek nevezik. Nos, Barack Obamának sem kellett túl sokat várnia erre a momentumra. Nem túl meglepő módon a hangzatos kijelentés a kongresszusi előválasztások kampányában hangzott el, mégpedig a republikánus Ben Quayle szájából.

A 33 éves feltörekvő politikus – akinek apja, Dan Quayle az idősebb Bush alelnöke volt – a YouTube-ra is felkerült rövid szpotban mondja ki megsemmisítő ítéletét. „Drogkartellek Mexikóban, adókartellek (Washington) D.C.-ben – mi történt Amerikával?” – teszi fel a gyötrő kérdést Quayle, aki szerint valakinek el kell mennie Washingtonba, és ráncba kell szednie az egész kócerájt.

Kétségünk ne legyen, természetesen magára gondolt.

Hogy Ben Quayle drámai üzenete mennyire talál értő fülekre, az legkésőbb augusztus 24-ét követően kiderül. Arizona hármas számú körzetében ekkor tartják ugyanis az előválasztásokat, a nyugdíjba vonuló republikánus John Shadegg képviselői helyéért pedig elég nagy a tülekedés – republikánus részről másfél hét múlva tízen küzdenek majd meg a jelöltségért.

Na de mégis: melyik elnöknek a legrosszabb a reputációja, kinek a fehér házi ténykedését tekinti a leggyalázatosabbnak az utókor?

A Siena Research Institute július elején hozta nyilvánosságra tanulmányát, amely 238 elnöki szakértő, történész, politikai elemző véleményét, az elnökök személyes kvalitásait pontozó eredményeit összegezve állította fel a kiválóan és a pocsékul teljesítő elnökök listáját. Nos, eszerint a lista legvégén a 17. elnök, Andrew Johnson kullog, aki Abraham Lincoln lelövése után, nagyjából egy hónapi alelnökösködés után emelkedett az elnöki pozícióba.

Szintén nem túl fényes a renoméja James Buchanannek, aki egy akkor már mélyen megosztott ország elnökeként tevékenykedett (Buchanan 1861. március 4-én adta át az elnöki stafétabotot Lincolnnak, a polgárháború pedig ugyanezen év április 12-én robbant ki). A negatív lista harmadik helyezettje Warren G. Harding, akinek elnökségét több visszaélési és korrupciós botrány rázta meg. A negyedik legrosszabb elnöknek az 1853 és 1857 között ténykedő Franklin Pierce, az ötödiknek pedig ezen összesítés szerint George W. Bush számít. Míg Bush 2002-ben a 23. volt a rangsorban, nyolc évvel később már a 39. helyre csúszott vissza, egyebek között a gazdaság gyatra kezelése, a gyenge kommunikáció és a külpolitikai eredményei (vagy eredménytelenségei) miatt.

Az okosok ugyanakkor elkészítették a legjobban teljesítő elnökök listáját is. Eszerint az utókor az egyedülálló módon négy cikluson keresztül elnöklő Franklin Delano Roosevelt teljesítményét értékeli a legtöbbre, aki nem csak a gazdasági válságból rántotta ki az országot, de – akkor már nagybetegen – a második világháború idején is biztos kézzel vezette az amerikaiakat. A Siena Research Institute 1982 óta immáron ötödször készíti el a fenti összesítést, és mindegyik alkalommal FDR állt az élen.

Az első öt helyen egyébként mindig ugyanazok az elnökök osztoznak, legfeljebb – az első hely kivételével – a rangsor cserélődik egy kissé. A többi vezető pozíción ugyanis a rushmore-i négyek osztoznak, a 2010-es összesítés szerint a következő sorrendben: Theodore Roosevelt (2.), Abraham Lincoln (3.), George Washington (4.), Thomas Jefferson (5.).

A jelenlegi elnök, Barack Obama a 15. helyen landolt.

Akit érdekel, további részletekért kattintson ide.