Ritkán látok mostanában reggeli tévéműsort, de ma pont belefutottam egybe, amelyben a hétfőn megölt magyar katonanő kapcsán a szerkesztők azt kérdezték a nézőktől, hogy szerintük haza kellene-e térniük a magyar katonáknak Afganisztánból? A nép hangja pedig egy emberként zúgta – igen!

Annyira, mondjuk, nem vagyok meglepve, mindenki azt szeretné, ha fiaink épségben visszatérnének, aztán itthon építenék a hazát, a dolgok azonban természetüknél fogva általában nem így szoktak történni.

Magyarország 2003 óta vesz részt az afganisztáni rendezésben. Feltételezem, hogy az ott megfordult magyar katonák mindegyike tisztában volt vele, hogy a misszió tagjaként mit vállal, mit vállalt. Tisztában kellett lenniük a kockázatokkal is, azzal, hogy bármikor, értsd, bármikor támadás érheti őket.

A szeptember 18-i parlamenti választások közeledtével pedig a biztonsági helyzet még tovább romlik Afganisztánban. Az AFP helyszíni tudósítása szerint ez különösen igaz Kunduzra (ez Baglantól északra található, ez utóbbi tartományban érte támadás a magyar konvojt), Balkh-ra, Faryabra és Javzjanra is. (Itt egy elég jó térkép.)

A helyiek szerint a tálibok egyre nagyobb számban jelennek meg az északi falvakban, egy választási megfigyelő pedig attól tart, hogy a tálibok fenyegetései elriaszthatják az embereket attól, hogy részt vegyenek majd a választásokon (például volt olyan körzet, hol végigjártak minden házat, és közölték, akinél regisztrációs kártyát találnak, annak levágják a kezét).

Nem csoda, ha a voksolás napján a biztonság szavatolásában a helyi rendőrök mellett az afganisztáni hadsereg és a nemzetközi erők katonái is kiveszik részüket, kérdés ugyanakkor, mennyire tekinthető szabadnak egy olyan választás, ahol az állampolgárok egy része félelemből nem meri leadni voksát. Egyszerű: semennyire.

Az egyik tálib vezér egyébként arról beszélt, hogy amíg az utolsó külföldit is ki nem kergették az országból, addig nem adják fel harcukat.

Bár Barack Obama amerikai elnök korábban 2011 júliusát jelölte meg az afganisztáni kivonulás kezdeteként, ám David Petraeus tábornok, az Afganisztánban állomásozó nemzetközi erők főparancsnoka (a nyár közepén dicstelenül távozó Stanley McChrystal utódja) hétfőn – egyébként éppen a magyar, az amerikai és a két francia katona halála kapcsán adott nyilatkozatában – nem győzte hangsúlyozni, hogy ez az időpont csak a folyamat kezdetét jelzi, „se többet, se kevesebbet”.

Az már most látszik, hogy Petraus tábornokkal sem lesz könnyű dolga az Obama-adminisztrációnak: Washington ugyanis ragaszkodni látszik a fenti időponthoz (ne felejtsük, a 2012-es újraválasztás érdekében a mostani politikai vezetésnek kulcsfontosságú lehet a kivonulás megkezdése), ám a főparancsnok szerint az afganisztáni realitások fényében lehet majd igazán eldönteni, hogy valóban lehetséges-e akkor a katonák hazaindítása.

Ahhoz, hogy a kivonuló nemzetközi erők ne egy romhalmazt hagyjanak maguk után, először is egy jól működő, stabil központi kormányzatra lenne szükség, amely kontroll alatt tudja tartani az ország egészét.

Jelenleg ez közel sincs így. Mínusz egy pont.

Az ország biztonságát jól képzett fegyveres és rendőri erőknek kellene szavatolniuk. Bill Caldwell altábornagy, a NATO afganisztáni képzési missziójának vezetője, ugyanakkor a minap azt nyilatkozta: legalább még egy év kell ahhoz, hogy elegendő számú katonát és rendőrt képezzenek ki az országban. Jelenleg közel 250 ezer képzett szakemberük van – 134 ezer az afgán hadseregben, 115.500 pedig az afganisztáni rendőri erőknél –, ám ez a szám nagyban elmarad a NATO 305.600-as célszámától (ebből 171.600 fő a hadseregnél, 134 ezer pedig a rendőrségnél szolgálna).

Az amerikai kiképzőknek egyébként óriási hiányosságokkal kell nap mint nap szembesülniük. Csak egy példa: a kiképzésbe bekerülő afgánok kevesebb, mint 18 százaléka tud írni és olvasni, ami praktikusan annyit tesz, hogy többségük még a fegyverük sorszámát se tudja leolvasni.

Még egy mínusz.

Az ország stabilitásához elengedhetetlen lenne a szilárd alapokon nyugvó gazdaság. Hivatalos adatok szerint a helyiek legalább harmadának nincs munkája, az infrastruktúra siralmas, a korrupció ellenben virágzik. És hiába a diadalmas bejelentések a közelmúltban feltárt pompázatos ásványkincsekről, ezek kiaknázása még évekig tarthat, ráadásul a készletek fölötti ellenőrzésért még élesebb háborúskodás törhet ki, így az áldás könnyen átokká válhat az afganisztáni nép számára.

Már a harmadik mínusz.

Nem kell nagy jóstehetség annak kijelentéséhez, hogy ha a nemzetközi erők előkészítetlenül hagyják ott az országot, akkor csak idő kérdése, hogy a tálibok ismét magukhoz ragadják az ország vezetését. A tálibok ráadásul ügyesen ki is használják a helyiek nyomorúságát: egyes északi tartományokban például nagyjából 240 dollárt fizetnek azoknak (a rendszerint munkanélküli) fiatal férfiaknak, akik csatlakoznak soraikhoz. Állítólag közülük kerülnek ki azok is, akik az autóutak menti bozótosba bújva a külföldi konvojokra le-lecsapnak.

A tálibok ismételt afganisztáni hatalomra kerülésével, no meg a megrendült pakisztáni helyzettel a régió eddigi viszonylagos stabilitása alapjaiban inoghat meg. (Pakisztánról csak annyit, hogy Ahmed Rashid nemrég a Telegraph-ban arról írt, hogy a tálibok akadályozzák a pakisztáni civil szervezetek mentési munkálatait, ám engedik, hogy a militáns csoportok saját segélytábort állítsanak fel. Jelenleg mintegy 60 ezer katona veszi ki részét az árvízi mentésből, nagy részük korábban a tálibok ellen harcolt. Rashid szerint a pakisztáni hadsereg valószínűleg hónapokig nem lesz abban a helyzetben, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani azokat az egyébként Afganisztánnal határos területeket, melyeket korábban a militáns csapatoktól hódított vissza.)

Pakisztán megingása egyébként még Afganisztánnál is nagyobb csapás lenne. Csak egyetlen figyelemreméltó érv: Pakisztán atomhatalom. Márpedig vélhetően nem lenne túl szerencsés, ha a tálibok a technológia birtokába jutnának.

Újabb mínusz, s a sor valószínűleg még folytatható.

Lehet tehát ellenezni az afganisztáni háborút, benne pedig a magyar szerepvállalást, az azonban kétségtelen, hogy egy előkészítetlen, random módon levezényelt kivonulás csak még nagyobb zűrzavart és nyomorúságot hagyna maga után.

Az Obama-adminisztráció felelőssége tehát roppant, ugyanakkor ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Fehér Ház – fél szemmel már a 2012-es elnökválasztásra kacsingatva – a szavazatmaximalizálás érdekében szinte egészen bizonyosan a katonák kivonásának 2011-es kezdete mellett fog dönteni.

Hogy ez a folyamat ugyanakkor mennyi ideig tart majd, hogy az afgánok számára milyen bel-, a tágabb régió számára pedig milyen külpolitikai következményekkel jár majd, hogy a kivonuló erők egy viszonylag stabil vagy inkább egy káoszba süppedő országot hagynak-e maguk után, nos, azt jelenleg nincs ember, aki megmondaná.

Találgatni persze lehet.