Made in America

Hiába is tagadjuk, mindenki szeretne időnként a színfalak mögé pillantani. Nem volt ez másként abban az időben sem, amikor internet, Twitter meg egyéb online huncutságok híján az átlagembernek még kevésbé volt rálátása arra, hogy mit is főznek ki a nagyok a világpolitika boszorkánykonyhájában. Egyes részletek, érdekes adalékok gyakran csak évekkel, évtizedekkel később kerültek nyilvánosságra. Vagy még akkor sem.

Az elmúlt hetekben párszor már fényeztem James Mann Ronald Reaganről szóló könyvét, amely úgy enged közel a 40. amerikai elnök politikai mindennapjaihoz, hogy közben sikeresen elkerül mindenfajta gyomorforgató intimpistáskodást. Mann amellett, hogy Reagan akkori környezetéből, illetve a tágabb politikai szcénából több embert is interjúvégre kapott, elérte azt is, hogy az információs szabadságról szóló törvénynek megfelelően több bizalmas kormányzati iratot, feljegyzést is feloldjanak a titkosítás alól.

A könyv jobbnál jobb sztorikkal van tele, amelyek talán nem teljesen ismeretlenek a politika iránt érdeklődők előtt, ugyanakkor a szerző nagy erénye, hogy mindegyikhez hozzá tud adni némi új információmorzsát. Nincs ez másként Reagannek a Brandenburgi kapu előtt mondott beszédével sem, amely nem csak a kialakulásának körülményei, illetve annak visszhangja miatt érdekes, hanem talán azért is, mert a hidegháború utolsó éveiben Magyarország sorsát is nagymértékben érintette mindaz, ami Berlinben, Berlinnel történt.

A címben szereplő felszólítás ma már ikonikus: szinte nincs olyan hidegháborúval foglalkozó kiadvány, amely ne emlékezne meg Ronald Reagannek az 1987. június 12-én Nyugat-Berlinben elhangzott beszédéről. Mann szerint az amerikai konzervatívok már csak emiatt is hősként tekintenek Reaganre, igaz, arról már nem szól a fáma, hogy annak idején közülük sokan kimondottan ellenezték, hogy az elnök a fal lebontására kérje a szovjet pártfőtitkárt, sőt, a külügyminisztérium vezető munkatársai egyenesen a szövegtervezet megváltoztatása mellett lobbiztak.

A fal kétségkívül neuralgikus pontja volt a hidegháborús évtizedek történetének. A Reagan-beszéd előtti évben volt éppen 25 éve, hogy ezzel a primitív, az évek során azonban mégis hatásosnak bizonyuló eszközzel kettészelték a fővárost. Az NDK kommunista pártjának élén ekkor az az Erich Honecker állt, aki 1961-ben maga felügyelte a fal építését. S bár a nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl az 1986-os évfordulón azt mondta, hogy „sosem tudnak és sosem fognak hozzászokni az embertelenség ezen emlékművéhez”, az igazság az volt, hogy az átlagemberek közül sokan megtanultak együtt élni a fallal.

A témát egyébként az amerikaiak se nagyon piszkálgatták. A fal ugyanis paradox módon egy olyan status quót hozott létre, egy furcsa, törékeny egyensúlyt, melyet – a fegyveres konfliktus kockázata nélkül – hosszú-hosszú évekig különösebben egyik fél sem akart megbolygatni. Akkor persze sokaknak fájt, hogy Kennedyék nem tettek semmit a fal felépítése ellen. Egon Bahr például, aki Willy Brandt akkori berlini polgármesternek volt a külpolitikai tanácsadója, James Mann-nek elmondta, hogy miután senki sem segített nekik (mármint a nyugatnémeteknek), így „ez az átkozott fal” lett végül a kiindulópontja annak a gondolkodásnak, mely szerint „magunknak kell gondoskodnunk a német érdekekről”. (Az már a történelem külön érdekessége, hogy – az Ostpolitik jelszavával – kancellárként később épp maga Brandt volt az, aki a kapcsolatok normalizálására törekedett a kommunista blokk több országával.)

Reagan egyébként a fal ügyében lényegében Brandttal fújt egy követ, nevezetesen úgy gondolta, hogy Kennedynek igenis tennie kellett volna valamit annak érdekében, hogy a fal ne épülhessen meg. (Ennek ellenére szívesen hivatkozott JFK-nek az „Ich bin ein Berliner” mondattal elhíresült 1963-as beszédére.)

Mindenesetre 1987 első hónapjaiban az elnök nem nagyon foglalkozott a német kérdéssel, sokkal inkább lekötötte, hogy politikailag túlélje az Irán-kontra-botrányt. A közeli munkatársai minden erejükkel azon voltak, nehogy Reagan is Nixon sorsára jusson, aki a Watergate-botrány kitörése után lényegében a Fehér Ház foglya lett. „Emlékeztem azokra a képekre Richard Nixonról, amikor csak ott ült a Fehér Házban, és leste a tévét” – idézte fel Howard Baker, aki ebben az időben Reagan kabinetfőnöke volt, és aki megfogadta: nem engedik, hogy ez Reagannel is megtörténjen.

A jelszó tehát a következő volt: utazni, utazni, utazni, országon belül és kívül egyaránt. Megszületett a döntés is: Ottawa és Velence után az elnök részt fog venni a német főváros alapításának 750. évfordulós ünnepségein.

De mit is mondjon Reagan Berlinben?

Az első, meglehetősen óvatos beszédváltozat John Kornblum nevéhez köthető, aki akkor az amerikaiak legfőbb diplomáciai érdekképviselője volt Nyugat-Berlinben. Ebben a szövegben a diplomata több közös kezdeményezésre is javaslatot tett: így ha Reagan ezt a verziót választja, akkor például felvethette volna, hogy az 1992-es olimpia sporteseményeinek Kelet- és Nyugat-Berlin egyidejűleg adjon otthont. De a szöveg kitért volna a Berlin fölött érvényes repülési szabályok módosítására is, melyek a negyvenes évek óta nem nagyon változtak. Eszerint az amerikai gépek tízezer láb magasságban vagy az alatt közlekedhettek, a szovjet gépek ugyanakkor ezen magasság fölött repülhettek. Míg a kereskedelmi szempontokat szem előtt tartó amerikai diplomaták a magassági korlátozás lazításáért lobbiztak, addig a hírszerzés emberei ragaszkodtak az addigi sémához, mivel az alacsonyabban szálló gépekről könnyebb volt képeket készíteni a szovjet és keletnémet katonai eszközökről.

Mindeközben a Fehér Ház vezető beszédírója Nyugat-Berlinbe küldte egyik munkatársát, Peter Robinsont, hogy gyűjtsön anyagot a Reagan-szöveghez. A fiatal beszédírónak egyetlen szabad estéje volt, melyet néhány nyugat-berlini társaságában kívánt eltölteni. (Mindez nem lehetett véletlen. Beszédeiben Reagan szívesen emlékezett meg az átlagemberekről, a mindennapok sokszor ismeretlen hőseiről. Az ő sztorijaik fontos adalékaik voltak az elnök megnyilatkozásainak.) Nem sokkal korábban költözött haza Washingtonból Dieter Elz, aki évekig a Világbanknak dolgozott. Őt és a feleségét kérte meg Robinson, hogy hozza össze pár helyivel. Ám mivel Elzék is nemrég költöztek haza, nem volt túl kiterjedt a baráti körük, így végül a Rotary Clubból kértek meg pár embert, hogy vegyenek részt a vacsorán.

Robinson kérdések egész sorát szegezte nekik: nem csak arra volt kíváncsi, hogy miként élik a mindennapi életüket, hanem arra is, hogy szerintük az amerikai elnöknek milyen témákat kellene érintenie a beszédében.  Frau Elz volt az, aki először tett említést a berlini falról, és arról, hogy mindez milyen nehézségeket jelent például, ha el akarnak utazni valahová. Robinson ennek kapcsán ezt írta a jegyzetfüzetébe: „Ha az oroszok készen állnak a nyitásra, akkor a falnak mennie kell. Megnyitni a Brandenburgi kaput”.

Később ez a gondolat lett a Reagan-beszéd egyik kulcseleme.

A vendégek több olyan ötletet is felvetettek, melyek aztán később valóban bele is kerültek a szövegbe. Az egyik például azt javasolta, hogy az elnök utaljon Marlene Dietrich híres dalára („Ich hab’ noch einen Koffer in Berlin” / „Van még egy bőröndöm Berlinben”), egy másik pedig a „Berliner Schnauze” kifejezést ajánlgatta meleg szívvel, amellyel a berliniek csípős szellemességére szoktak utalni.

A következő napon Robinsont városnézésre vitték: a berlini falhoz érve több graffitit vett észre: „Ez a fal le fog omlani”, „A hit valósággá válik”. Mindezek végül úgyszintén bekerültek Reagan beszédébe. Néha ennyi is elég.

Folyt. köv.