Nyolcvan éve kezdődött a Black Canyonban a Hoover-gát építése, amely a maga idejében a világ leghatalmasabb építménye volt. A beruházás a gazdasági világválság csúcspontján kezdődött, a munkálatokban az évek folyamán mintegy 21 ezren vettek részt. Munkáskezet nem volt nehéz ekkoriban találni, hiszen a krízis első évében ezrek és ezrek veszítették el az állásukat. Részben nekik is köszönhető, hogy a közelben található, akkor alig ötezer lelket számláló Las Vegas álmos porfészekből idővel nyüzsgő várossá vált.

Ám akik ideérkeztek, hamar a Pokollyukban találták magukat: maguk között így nevezték azt a kalyibákból álló szedett-vedett települést (hivatalosan nevén Williamsville-t, másik nevén Ragtownt, azaz rongyvárost), ahol a munkára ácsingózók meghúzták magukat. Egy szemtanú visszaemlékezései szerint az emberek a gyerekeikkel együtt érkeztek. Mindenük, amijük volt, a hátukra volt kötözve. A kocsijuk lerobbant, mielőtt célba értek volna, így gyalog érkeztek. Senki sem segített nekik.

A BBC összeállítása idéz egy Velma Holland nevű nőt, aki 1931-ben, valamikor az éjszaka közepén érkezett Ragtownba, és nem is sejtette, hogy nappal mi fog a szeme elé tárulni. „Elhagytuk Las Vegast, és kiértünk a folyóhoz. A hold fénylőn sütött, és ez a folyó volt a legszebb ezüst szál, amelyet valaha láttam. Amikor felkeltünk a következő reggelen, kinéztem… és rettenetes volt (…)”. A nőket, a családokat azonban mindez nem tartotta vissza attól, hogy kövessék a férfiakat. „Ahová a férjem megy, oda megyek én is. Azt akarja, hogy vele legyek, és én is vele akarok lenni. Sokkal rosszabb helyeken is voltunk már. Egy napon nagyszerű város fog itt állni” – nyilatkozta a Los Angeles Times riporterének akkoriban egy Edith Powell nevű nő.

A projekt cél az volt, hogy a Colorado vizének szabályozásával véget vessenek az áradásoknak, elősegítsék a mezőgazdasági területek öntözését, és megtermeljék Kalifornia, Arizona és Nevada államok áramszükségletének jelentős részét. A History.com összeállítása szerint az építkezéshez több mint 5 millió hordó betonra volt szükség, és az elkészült gát végeredményben annyi betont tartalmazott, amely elegendő lenne egy kétsávos út kiépítéséhez a Washington állambeli Seattle és a Florida állambeli Miami között.

A munkát a már-már elviselhetetlen hőség (a munkások még éjszaka is vizes lepedőbe csavarták magukat, hogy el tudjanak aludni), a nehéz munkakörülmények, valamint az építővállalat és a munkások közötti konfliktusok éppúgy hátráltatták. Az építkezésen összesen 107 (más források szerint 112) munkás vesztette életét. Mindezen nehézségek ellenére a gát 1935 őszére elkészült, magassága 221 méter (kétszer akkora, mint a New York-i Szabadságszobor), hossza 379 méter lett. Ekkor még Boulder-gátnak hívták, csak tizenkét év múlva keresztelték át Herbert Hoover tiszteletére, aki kereskedelmi miniszterként az előkészítésben, majd elnökként a gát elkészültében vett részt tevékenyen.

A gát ma már igazi turistalátványosságnak számít, évente mintegy egymillióan látogatják. A legutóbbi hírek azonban arról szóltak, hogy a Colorado vízhozamának csökkenésével idővel leállhatnak a gát turbinái is. Szakemberek szerint, ha a tendencia folytatódik, akkor át kell alakítani a térség vízgazdálkodási és energetikai rendszerét.

Aki érdekel, ide kattintva talál egy csomó képet (régit és újat) a gátról.