Made in America

Miért? – nagyjából ezen az egy kérdésen rágódik mindenki, akit egyáltalán izgat, hogy úgy egy hete tíz orosz vagy oroszbarát állítólagos kémet füleltek le az Egyesült Államokban. Azért csak állítólagos, mert a velük szembeni eddigi vádak egyike sem szól kémkedésről, helyette van azonban külföldi kormány nem regisztrált ügynökeként való tevékenykedés, meg pénzmosás kísérlete.

Azt már tudni lehet, hogy az őrizetbe vett gyanúsítottak (egy, ugye, szökésben) szinte mindegyike hosszú évek óta az Egyesült Államokban él: itt tanultak, dolgoztak, üzleteltek, nevelgették a gyerekeiket. Közben – az FBI által összegyűjtött adatok szerint – minél sokrétűbb és szerteágazóbb kapcsolatokat próbáltak kiépíteni döntéshozó, politikacsináló körökkel, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

„Szolgálatunk és valamennyiünk egyetlen célja és feladata, hogy (szavatoljuk) országunk biztonságát. Csak ezen cél teljesítése miatt kerültek önök az Egyesült Államokba, telepedtek le ott, nyertek törvényes státuszt, és várják el önöktől, hogy hasznos ismeretségeket kössenek, szélesítsék jól pozícionált kapcsolataik körét, információt szerezzenek és forrásokat toborozzanak” – ez a Washington Post szerint 2009-ben Moszkvából elküldött, majd az FBI által elfogott rejtjeles üzenet alapvetően jól meghatározza, hogy mit vártak, mit várhattak el főnökeik az Egyesült Államokban csak illegálisoknak nevezett ügynököktől.

Ám az eddig feltárt adatok alapján a tízek nem nagyon szolgáltak olyan információval, amely egy kis internetszörföléssel ne lett volna kikereshető, vagy amelyet bármely kutatóintézet ne tukmált volna amúgy is szíves-örömest az érdeklődőkre. (A moszkvai központ egyszer például „nagyon hasznosnak” ítélte az egyik gyanúsított feljegyzéseit a globális aranypiacról, és arra utasította az illetőt, hogy építsen ki szoros kapcsolatokat az egyetemen, ahol üzleti tudományokat tanult.) De akkor miért érte meg az oroszoknak, hogy időt, pénzt és energiát nem kímélve fenntartsák ezt a laza hálózatot?

Bill Harlow korábbi CIA-szóvivő a CBS-nek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy bár a hidegháborúnak a vége, az oroszok még mindig égnek a vágytól, hogy új információt szerezzenek be Amerikáról – és ebben a folyamatban a régi módszerekről se mondanak le. Harlow szerint nagyon is jellemző az oroszokra, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjanak. Bár ez nem a leghatékonyabb módja az információszerzésnek – vélekedett –, ám tipikus módja annak, ahogy az ötvenes-hatvanas években a KGB működött.

„Az oroszok nagyon türelmesek” – húzta alá Harlow, egyúttal azonban elismerte azt is: „mindezt az időt, erőfeszítést és rubelt” nem fektették volna bele ebbe a küldetésbe, ha nem gondolták volna azt, hogy valamit ki is tudnak hozni belőle. Egy másik szakértő, David Wise újságíró, aki könyvet is írt a hírszerzésről és a kémkedésről, úgy vélekedett, hogy a most letartóztatottak kispályások voltak, és soha nem tudtak bekerülni a nagyok közé. „Ám Moszkvában valaki örült annak, hogy ők vannak” – tette hozzá.

Clare Lopez – aki korábban szintén a CIA-nak dolgozott, amúgy meg hírszerzési és elhárítási ügyek tudora – az AP-nek nyilatkozva úgy okoskodott, hogy a most őrizetbe vettek egy szép napon hasznos információkkal is szolgálhattak volna a megbízóiknak. Szerinte ezeknek az embereknek az értéke nem csak abban rejlett, hogy bizalmas jellegű információkra tegyenek szert, hiszen jelenlétüknek egy csomó haszna lehetett még azon kívül, hogy „titkokat lopnak el, és ezeket elküldik Moszkvába”.

Hogy miért most kapták el őket, és miért pont ezeket az embereket, az a nagyközönség számára valószínűleg soha nem fog kiderülni. Ha igaz, hogy a mostani tízek csak kishalak voltak, és ha az oroszoknak volt türelmük kivárni, hogy beérjen erőfeszítéseik gyümölcse, akkor valószínűleg az amerikaiaknak is lett volna. Valamiért azonban az FBI mégis most csapott le: vagy tudták, hogy készül valami nagyobb szabású, vagy egészen egyszerűen üzenni akartak az oroszoknak. Hogy eddig és ne tovább. Vagy csak porhintés az egész, parasztvakítás, figyelemelterelés. Nem mintha annyira ultrahiteles lenne ebből a szempontból, de John le Carré (őt, pontosabban a kémregényeit egyébként elég sokat emlegették a mostani botrány okán) írja A hajszában hasonló helyzetben, hogy ez a füst, azaz a megtévesztés. Ott orosz-kínai relációban írta a következőt: „Az oroszok ott csörtetik a kardjukat, ahol szem előtt vannak, és miközben maguk rosszfelé figyelnek, ők elvégzik a piszkos munkát a sziget túlfelén.”

Hogy ki csörtet és mit csörtet, hogy ez az egész kinek az érdekét szolgálja, azt sem most, de valószínűleg egy hét, egy hónap, egy év után se tudjuk nagyon megmondani. Jelenlegi állás szerint legalábbis semmiképp. Az orosz hírszerzés vezetésének mindenesetre – mosoly ide, diplomáciai smúz oda – azért főhet a feje, mert akárhogy is nézzük, azért ez blamázs a javából.

„Moszkvában mérgesek lesznek” – nyilatkozta még közvetlenül a letartóztatásokat követően a Reutersnek Oleg Gordijevszkij, egykori KGB-s nagyfőnök, aki a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a briteknek is dolgozott. A nagy kérdés ugyanis az, hogy az amerikaiak mennyi és milyen információkhoz juthattak eddig, és jutnak ezután, ha a gyanúsítottak vallani kezdenek. Előfordulhat-e, hogy bizalmasnak tekinthető információk a tárgyalásokon vagy a sajtón keresztül nyilvánosságra kerüljenek, és mi lesz a sorsuk azoknak az illegálisoknak, akik az Egyesült Államok valamelyik szegletében jelenleg is – látszólag – az átlagamerikaiak átlagéletét élik.

Borisz Szolomatyin volt KGB-tábornok ritka interjúi egyikében egyszer azt mondta, hogy a kémkedés az Egyesült Államok és Oroszország között sosem fog véget érni, jóllehet várhatóan kevésbé lesz „civilizálatlan”, mint a hidegháború idején volt. „A két hírszerző szolgálat tevékenysége nem fog leállni, sohasem fog” – idézte a Reuters Szolomatyint. Ő volt az egyébként, aki annak idején John Walker amerikai tengerész beszervezését felügyelte, aki később aztán a hetvenes-nyolcvanas években a tengerészetnél használt kódokat adta el jó pénzért a szovjeteknek. „Hősöket csinálunk azokból, akik segítenek nekünk, s kitüntetjük őket, és elátkozzuk azokat, akik elárulnak bennünket” – nyilatkozta később Szolomatyin.

Középút nincs. De az amerikaiaknál se nagyon.