Made in America

A Kennedyek nem mennek ki a divatból. A hét elején Edward Kennedy FBI-aktáival volt tele az amerikai sajtó, de tulajdonképpen nem kell ahhoz különösebb esemény, hogy az újságírók minduntalan vissza-visszautaljanak a család valamelyik tekintélyes tagjára, vagy annak tettére, legyen az bár előremutató vagy éppen botrányos.

Az igazság az, hogy a Kennedyekkel még mindig sok mindent el lehet adni, csillogásuk alig kopott, holott a nagyközönség által ismert vagy ismerni vélt (nem mellesleg erőteljesen mediatizált) világuk sokszor köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A Kennedy-mítosz azonban erőteljesen tartja magát, köszönhetően legfőképpen a jóképű és energikus fiatal John F. Kennedynek, aki alig két és fél évet elnökösködött csupán, mégis az egyik legismertebb és legnépszerűbb elnök talán a mai napig is.

Kennedy híres berlini beszédét némiképp kicsavarva, lássuk (a teljesség mindenféle igénye nélkül), milyennek látták annak idején az Egyesült Államok 35. elnökét, és az évek távlatából milyen valós képet bontottak ki a kutatók, történészek.

Ich bin ein…

…fiatalos, energikus, egészséges elnök.

Tény, hogy a sok öreg csont után (Truman 61, Eisenhower pedig 63 évesen költözhetett be a Fehér Házba) 1961-ben valóban egy fiatal (43 éves), ereje teljében lévő férfi lett az Egyesült Államok első számú vezetője. Egészségesnek azonban korántsem volt nevezhető: marokszám szedte a gyógyszereket, nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat, szteroidokat, antibiotikumokat, antihisztamint – és a sor még hosszan folytatható. Az elnök egyebek között hát-, gerinc- és urológiai problémákkal küszködött, klamídiája volt, ételallergia keserítette meg a mindennapjait, emellett Addison-kórt diagnosztizáltak nála, és mindennek tetejébe még a kedélye is erőteljesen ingadozott. A közvélemény minderről ugyanakkor mit sem sejtett.

Az emberek csak annyit láttak, hogy az elnök vidáman rögbizik a Fehér Ház gyepén, arról azonban nem tudtak, hogy ehhez egy kisebb patikai készletet kellett előtte magába pakolnia. Volt olyan, amikor a fájdalmai miatt arra sem volt képes, hogy felvegye a zokniját vagy bekösse a cipőfűzőjét. Jackie Kennedy előszeretettel invitált komolyzenészeket a Fehér Házba, ám férjének nem egyszer valódi fizikai megpróbáltatást jelentett végigülni egy-egy koncertet vagy előadást. Soha nem panaszkodott azonban, és a nyilvánosság előtt ő is és az emberei is rendre cáfolták, hogy valami komolyabb baja lenne. Annyira vigyáztak, hogy az egészséges elnök imázsát ne rombolják le, hogy még az sem kerülhetett nyilvánosságra, hogy az elnök előszeretettel pöffent rá egy-egy szivarra, vagy hogy az olvasáshoz szemüvegre van szüksége.

…szerető férj.

A mítoszhoz elengedhetetlen volt egy társ, Jacqueline Kennedy pedig tökéletesen alkalmas volt a mesebeli hercegnő szerepére. Szép volt, okos és kifinomult. Kitűnő ízlése nem csak saját divatteremtő megjelenésén mutatkozott meg (nagy kedvence volt Givenchy), hanem azon is, ahogy a Fehér Házat berendezte. Ráadásul szemet hunyt JFK afférjai fölött. Ezek közül is a legismertebb a Marilyn Monroe-val folytatott viszony volt, de nagy port vert fel, amikor a hetvenes években kiderült, hogy az elnök szeretői közé tartozott Judy Campbell, a chicagói maffia fejének, Sam Giancanának a barátnője. Ám közeli viszonyba bonyolódott Mary Pinchot Meyer festőnővel (akinek férje egyébként a CIA-nek dolgozott), és Pamela Turnure-rel is, aki amúgy Jackie Kennedy sajtósa volt.

Nagy eséllyel a feleség tudott az afférok egy részéről, ám hallgatott. Közös életükben volt épp elég tragédia. A párnak ugyanis összesen négy gyermeke született, ebből összesen kettő élte meg a felnőttkort. Jackie 1955-ben elvetélt, 1956-ban pedig a koraszülés miatt veszítette el gyermekét. 1957-ben aztán megszületett Caroline, 1960-ban pedig az ifjabb John. 1963-ban azután még egy fiú született, Patrick, ám ő mindössze két napot élt. A Kennedy-gyerekek közül ma már egyedül Caroline van életben, miután John 1999-ben egy repülőgép-balesetben életét veszítette.

…sikeres politikus.

Kennedy alig pár hónapja volt az Egyesült Államok elnöke (és már mögötte volt a Disznó-öbölbeli fiaskó), amikor 1961 júniusában Bécsben találkozott Nyikita Hruscsovval. A szovjet pártfőtitkár megpróbálta a földbe döngölni a fiatal és a nemzetközi színtéren tapasztalatlannak számító politikust, és egyebek között azzal fenyegette meg Kennedyt, hogy a Szovjetunió különbékét köt a Nyugat által el nem ismert Német Demokratikus Köztársasággal. A találkozót követően nem sokkal elkezdődött a berlini fal építése (amit az amerikai vezetés a közvélekedéssel ellentétben bizonyos fokú megkönnyebbüléssel vett tudomásul), ám ennél is nagyobb jelentősége volt a Kubában 1962-ben kibontakozó rakétaválságnak, ami lényegében az atomháború szélére sodorta a világot.

A konfliktus azonban végül Kennedy diadalával zárult, hiszen a szovjetek kivonták rakétáikat a térségből. Magyarics Tamás Az Amerikai Egyesült Államok története című könyvében azt írja, hogy a kubai rakétaválságban nyilvánosan Kennedy győzött Hruscsov ellen, ám a szovjetek és Castro elérték, amit eredetileg akartak: az USA Törökországból kivonta nukleáris rakétáit, emellett pedig az amerikaiak kötelezték magukat arra, hogy „a jövőben nem kísérlik meg fegyveres erővel megdönteni a kubai vezető hatalmát”.

Sokan a válság pozitív következményeként tartják számon ugyanakkor, hogy 1963 augusztusában sikerült tető alá hozni a részleges atomcsend-egyezmény, és „forró vonal” létesült Washington és Moszkva között.

Nagy kérdés, másként alakult volna-e a vietnami háború menete, ha Kennedyt nem lövik agyon 1963 novemberében. A titkosítás alól a kilencvenes évek elején feloldott kormányzati iratok szerint Kennedy 1963-ban már egyértelműen a csapatvisszavonáson gondolkozott, és ezt erősítette meg később Robert McNamara egykori védelmi miniszter is, aki úgy nyilatkozott, hogy az 1964-es elnökválasztás után JFK kivonta volna az amerikai katonák egy részét. Utódja, Lyndon B. Johnson, aki kétségtelenül nehéz örökséget volt kénytelen átvenni, ugyanakkor nem értett egyet ezzel az elgondolással. Az ő elnöksége alatt hagyta jóvá a Kongresszus a Tonkini-öböl-határozatot, amely végeredményben a háború eszkalálódásához vezetett.

Mindez nem jelenti azt, hogy John F. Kennedy élet puszta szemfényvesztés lett volna, szó se róla. Ugyanakkor a kép sokkal árnyaltabb, mint azt a korabeli tudósítások, a közeli munkatársak visszaemlékezései vagy adott esetben Hollywood filmjei sugallják. A kialakult imázshoz kétségtelenül hozzájárult, hogy a fiatal Kennedy imádta a nyilvánosságot, és ez a szerep jól is állt neki (például a Nixonnal 1960-ban folytatott tévévitája azóta már kommunikációs tananyag). A mítosz életben tartásához azonban kellett az is, hogy az emberek hinni akarjanak a mesében, és ők akartak is. A főszerep eljátszásához pedig alkalmasabb jelölt akkoriban nem akadt a Kennedyeknél.