Made in America

Barack Obama szerdán rövid úton leváltotta Stanley McChrystalt, az Afganisztánban állomásozó amerikai és nemzetközi haderők parancsnokát, miután az amerikai lapok a hét elején nagy terjedelemben írtak arról, hogy a tábornok egy még megjelenés előtt álló újságcikkben gúnyosan és lenézően beszélt az adminisztráció több tagjáról, köztük magáról az elnökről is.

Tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha ezek után a parancsnok a helyén maradhat, az eset azonban sokkal többször szól, mint egy nagyszájú és peches katona kálváriájáról. Peches, mert véleményével valószínűleg nincsen egyedül az amerikai hadseregben, csak a többiek a jelek szerint jobban tudják, hogy mikor és ki előtt tartsák a szájukat.

A katonai és a polgári vezetés közötti ellentétek korántsem újkeletűek. 1951 áprilisában Truman elnök például áthidalhatatlan politikai nézeteltérésekre hivatkozva mentette fel Douglas MacArthur tábornokot, a koreai háborúban bevetett amerikai haderő főparancsnokát. Nem sokkal előtte ugyanis egy republikánus képviselő nyilvánosságra hozta MacArthur egyik levelét, amelyben a tábornok bírálta az elnök korlátozott célkitűzésekkel operáló katonai stratégiáját

De így volt ez már Vietnam alatt is, amikor a hadsereg vezetőit teljesen frusztrálta, hogy a döntéshozatalból lényegében kihagyták őket, rájuk csak a végrehajtás maradt. Ráadásul a háború előrehaladtával és a halottak számának emelkedésével a közvélemény egyre inkább a politikai vezetés tagjai ellen fordult, akik persze aztán a hadseregtől követeltek eredményeket. Az egymásra mutogatás ezzel kiteljesedett.

Vietnam egyik legnagyobb tanulsága egyébként éppen az volt, hogy ha az Egyesült Államok még egyszer háborúba bocsátkozik, a politikai vezetésnek kristálytiszta célokkal kell rendelkeznie, a katonai vezetésnek pedig ezek eléréséhez – amennyire csak lehet – szabad kezet kell kapnia. A vietnami háború idején a hadsereg ugyanis gyakran arra panaszkodott, hogy „hátra kötött” kézzel kell eredményt elérniük. (Az már csak hab a tortán, hogy Kennedy alatt és után a katonák közül sokan úgy érezték: a demokraták küldték őket a háborúba, akik aztán képtelenek voltak kivergődni a konfliktusból.)

Az előbbi felismerésnek lett később az eredménye az úgynevezett Weinberger-kritériumrendszer. Eszerint az Egyesült Államoknak csak akkor szabad belevágnia egy esetleges fegyveres konfliktusba, ha világosan meghatározott politikai és katonai célkitűzésekkel, valamint az ezek teljesítéséhez szükséges kapacitással is rendelkezik. A kritériumok fontos eleme volt még a döntő katonai erő használata, a közvélemény támogatottságának megszerzése, valamint az, hogy a vezetés egyértelmű kivonulási stratégiával rendelkezzék. (A későbbi Powell-doktrína lényegében ugyanezeket a szempontokat erősítette meg.)

A hadsereg tagjai egyébként hagyományosan inkább a republikánusokhoz húznak, Ronald Reagan alatt például (egy 1984-es felmérés szerint) a tisztek 53 százaléka republikánus érzelműnek vallotta magát, számuk pedig 1996-ra 67 százalékra ugrott (a demokraták aránya ezzel szemben a kilencvenes évek közepén 7 százalék körül mozgott). Egy 2004-es West Point-i felmérésből az derült ki, hogy a kadétok 61 százaléka republikánusnak, 12 százaléka pedig demokratának vallotta magát (a többiek pedig függetlennek).

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy egy most áprilisban közzétett felmérés némileg más képet mutat. Eszerint 2004-hez képest a katonák között nagyjából harmadával csökkent azoknak a száma, akik republikánusoknak vallották magukat (60 helyett 41 százalék), a legnagyobb csökkenést ráadásul az elmúlt egy évben mérték, a függetlenek aránya ezzel szemben pedig közel megduplázódott (32%). (A demokrata érzelműek arányáról sajnos nem volt elérhető adat.)

A valódi ellentét azonban nem is a politikai erővonalak mentén húzódik meg, hanem gyakorta az az egyszerű tény gerjeszti, hogy az adott politikai döntéshozó volt-e korábban katona vagy sem. Vietnam óta ez kulcskérdés a politikában is, elég csak az elnökválasztási kampányokra gondolni. Azokat a politikusokat, akiknek valamilyen úton-módon sikerült kibújniuk a behívás kötelezettsége alól draft dodgereknek, behívó-svindlereknek bélyegzik – közéjük sorolják például Bill Clintont, George W. Busht, Joe Bident, vagy akár Dick Cheney-t is. (1993-ban például, amikor Clinton elnökként beszédet mondott a vietnami veteránok emlékművénél Washingtonban – a Los Angeles Times korabeli beszámolója szerint – mintegy száz egyenruhába bújt veterán tiltakozásul egy emberként fordított hátat neki.)

Ezzel szemben pedig vannak azok, akik egész életüket a seregben töltötték. Stanley McChrystal például katonacsaládba született: apja Németországban szolgált a második világháború alatt, majd később a Pentagonban dolgozott. A tábornoknak öt fiú és egy lánytestvére van, közülük mindegyikük a seregben szolgál, vagy pedig katonához ment hozzá. Az önkéntes hadsereg tehát oda vezetett, hogy van az ők és a mi: azok, akiknek gőzük sincs a hadseregről, és azok, akik világéletükben ezt csinálták.

A behívó 1973-as eltörlése óta ugyanis felnőtt egy olyan (politikusi) generáció (is), amelynek az égvilágon semmilyen katonai tapasztalata sincs. Ez azonban azzal is jár, hogy a katonai vezetés sok esetben dekányi tiszteletet sem érez politikai feljebbvalói iránt.

Valami ilyesmi történt most is, mindazonáltal figyelemre méltó, hogy McChrystalék epés megjegyzéseiből ugyanúgy kijutott a katonai tapasztalattal nem rendelkező Barack Obama elnöknek vagy Joseph Biden alelnöknek, mint James Jones nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Karl Eikenberry kabuli amerikai nagykövetnek, akik mindketten a tábornoki rangig jutottak.

Ez esetben azonban a katonai tapasztalat a jelek szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a hadsereg helyi vezetői a „mi”-táborba tartozónak érezzék őket, a szemükben ezek az emberek – katonai múlt ide vagy oda – már egyértelműen a politikai establishment részeivé váltak.

McChrystalnak tehát mennie kellett, s jön helyette David Petraeus tábornok (akinek a vietnami háború mint téma a kisujjában kell, hogy legyen, hiszen a Princetonon ebből írta a doktori disszertációját). Ha azonban hinni lehet a kósza híreknek, az új parancsnok kimondottan republikánus érzelmű, olyannyira, hogy neve időről időre szóba kerül esetleges elnökjelöltként. Petraeus azonban rendre cáfolja, hogy ilyen ambíciói lennének, ám az biztos, hogy – különösen a mostani botrány után – minden szavát, minden megmozdulását patikamérlegre teszik majd a Fehér Házban.