Made in America

Tetszik, nem tetszik, az Egyesült Államok minden valamirevaló ország külpolitikájában – ilyen vagy olyan előjellel – még mindig igazodási pont, ki- és megkerülhetetlen. Mit kezd ezzel a helyzettel a második Orbán-kormány, és egyáltalán az egész régió? Az unalomig ismert kissingeri kérdést továbbgörgetve: kinek a tarsolyában lesz, lehet Közép- és Kelet-Európa telefonszáma?

Az Egyesült Államokkal továbbra is szoros kapcsolatokat akarunk ápolni: tudjuk, hogy ők mit tartanak fontosnak, nekik is tudniuk kell, hogy mi mit tartunk fontosnak – ezt Martonyi János, akkor még kijelölt, mára már beiktatott külügyminiszter mondta az Országgyűlés külügyi bizottságában tartott múlt heti meghallgatásán. Mindez szép és jó, de mégis, mik ezek az érdekek, mi az, ami igazán lényeges, és egyáltalán – komolyan érdekli az Egyesült Államok kormányát, hogy mit akar és mit tart fontosnak Magyarország?

Nagyjából egy évvel ezelőtt, tavaly júliusban több kelet-európai (magas tisztséget betöltő vagy bármilyen más szempontból fajsúlyos) politikus – köztük volt például Martonyi is – nyílt levelet intézett Barack Obamához. Ebben arra kérték az amerikai elnököt, hogy ne feledkezzen meg a térségről. Az aláíróknak ugyanis az volt a benyomása: az „Egyesült Államok politikája olyan sikeres volt, hogy számos amerikai tisztségviselő arra a következtetésre jutott, miszerint térségünk gondjai egyszer és mindenkorra rendeződtek, kipipálhatják ezt a rubrikát, és más, sürgetőbb stratégiai ügyekkel foglalkozhatnak”.

Az úgynevezett checkmark diplomacy (vagy kipipálós diplomácia) mint olyan egyébként nem a Huszonkettek levelében jelentkezett először. Ezen felfogás szerint Obama számára egész egyszerűen megnyugtató az a tudat, hogy a kelet-európai országok immáron az EU és a NATO kötelékébe tartoznak, így teljes erejével Oroszországra összpontosíthat. Russia first.

A kelet-európai országok ugyanakkor szeretik azt hinni, hogy igenis számítanak. Ami bizonyos fokig nyilván így is van, de nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy Washington ennél sokkal nagyobb összefüggésekben gondolkozik. Hogy nem feledkezett meg a régióról, talán mutatja a májusban előterjesztett amerikai nemzetbiztonsági stratégia is, igaz, ez úgy fogalmaz: az Egyesült Államok elkötelezett abban, hogy partneri kapcsolatot ápoljon egy erősebb Európai Unióval annak érdekében, hogy közös célkitűzéseiket teljesíteni tudják, különös tekintettel a demokrácia és a jólét előmozdítására Kelet-Európa országaiban, melyekben a demokratikus átmenet befejezése jelenleg is tart.

Hmm.

Nem valószínű, hogy ilyen figyelemre vágytak a kelet-európaiak. Mint ahogy sokaknak nem tetszett az sem, amikor Obama tavaly ősszel lesöpörte az asztalról George W. Bush kelet-európai rakétapajzs-építési terveit, melyek szerint – az iráni rakétafenyegetettségre hivatkozva – Csehországban egy radarállomást építettek volna, Lengyelországban pedig elfogórakétákat telepítettek volna. Ez különösen a lengyeleket érintette érzékenyen, akik azóta is fájlalják a korábbi líbling-státusz megszűnését.

Holott, ha van ország, amelyre az Egyesült Államok odafigyel a térségben, akkor az Lengyelország, amely hű szövetségeshez híven tudja is, mi a kötelessége. Varsó így tavaly decemberben jelentette be, hogy ezer fővel növeli az afganisztáni misszióban résztvevő lengyel katonák számát, amely így várhatóan háromezerre nő. Ugyanekkor Bajnai Gordon azt ígérte Joe Biden alelnöknek, hogy Magyarország kétszázzal több katonát küld majd Afganisztánba (a Magyar Honvédség jelenleg olyan 330 fős állománnyal van jelen).

Az elvárások ezen a téren egyértelműek. Ebből a szempontból pedig a magyar felajánlás – még ha a korábbi kormányzat részéről történt is – mindenképpen pozitívum, hiszen a jelenlegi amerikai adminisztráció külpolitikájának sarkalatos eleme az afganisztáni jelenlét erősítése.

Nem csoda ezek után, ha az amerikaiak lényegében el is várják (ahogy azt egyébként Eleni Tsakopoulos-Kounalakis budapesti amerikai nagykövet a debreceni egyetemen tartott áprilisi beszédében eléggé világossá tette), hogy az új magyar kormány tartsa magát az előző kabinet vállalásaihoz. Ebben valószínűleg nem lesz hiba: a külügyi bizottsági meghallgatáson ugyanis Martonyi János leszögezte, hogy Irakban és Afganisztánban szövetségesi kötelezettségeink vannak. „Maradunk” – tette hozzá a gyengébbek kedvéért.

Nem kell nagy jóstehetség annak megítéléséhez, hogy ez nyilván zene az Egyesült Államok füleinek. Mostanság ugyanis az amerikaiak szimpátiagörbéje Kelet-Európában két dologtól lódul meg igazán: az egyik a már fent tárgyalt afganisztáni szerepvállalás, a másik pedig, hogy nyugi legyen a térségben. A kulcsszó a s-t-a-b-i-l-i-t-á-s.

Igaz, ebből a szempontból a magyar állampolgársági törvény módosítása, és a szlovák-magyar csörte felkavarhatja némileg az állóvizet, s annak ellenére, hogy az Obama-adminisztráció egyelőre nem nyilvánított véleményt (mondjuk, mire föl?), az arra illetékesek vélhetően azért képben vannak. Már csak azért is, mert Magyarország és Szlovákia is tagja az USA vízummentességi programjának, több olyan ország azonban, ahol magyar kisebbség él, nem.

A Népszava a múlt héten ez ügyben megkereste az amerikai nagykövetséget, amely közölte: konzultációkat folytat a magyar kormány illetékeseivel arról, hogy az új törvénynek milyen kihatása lehet a vízummentességi programra. Mindemellett – így a nagykövetség – magyar részről biztosították őket arról is, hogy az új jogszabály figyelembe veszi azokat az elveket, melyek a programban való részvételhez elengedhetetlenek.

Meglátjuk.

Arról nem is beszélve, hogy miután mindkét ország tagja az EU-nak és a NATO-nak, a kívülálló talán joggal számíthat arra, hogy a szövetségesi, integrációs keret egyfajta biztosítékként is szolgálhat arra nézve, hogy a konfliktus megnyugtató végjátékkal, valamiféle kompromisszumos kiegyezéssel záruljon. Mindenesetre a június 12-én esedékes szlovákiai választások után ez ügyben is tisztábban lehet majd látni.

Nem valószínű egyébként, hogy a Mexikói-öbölben történt környezeti katasztrófa, az észak-koreaiak keménykedése és a gázai segélycsomagokat szállító flottilla izraeli megtámadása mellett Barack Obamának most éppen miattunk fáj a feje. És ez tulajdonképpen így van jól. Mindenki nagyfiú már, oldja meg a gondjait. Ha tudja, együtt. Az még jobb.

És hosszú távon tulajdonképpen ez az, ahol az új magyar kormány csavarinthat egyet az eddigi külpolitikai irányon. Önmagunkban ugyanis kevesek vagyunk, a lengyelekkel és a románokkal összefogva azonban már olyan súlyponti erőt képezhetünk a térségben, amelyre Washingtonnak már oda kell, oda kellene figyelnie. Egy effajta – lehetőleg egyszerre érdek- és értékalapú – szövetségesi rendszerben természetesen a többi visegrádi országnak ugyanúgy helyet kell biztosítani, mint a szerbeknek vagy akár a horvátoknak.

Ne legyenek azonban illúzióink. A bevezetőben felvetett közép-európai telefonszám, amelyen a mindenkori Kissingerek hívhatnák a térség okosait, várhatóan soha nem lesz egyetlen országnál. Ez a régió nem arról híres. Ettől azonban még működhet a dolog.

Mindehhez azonban közös elképzelések, közös projektek kellenek. Valamiféle jó értelemben vett vízió, hogy honnan hová akarunk eljutni, és ezt milyen eszközökkel akarjuk elérni. A következő évek így várhatóan nem a bombasztikus bejelentések és a grandiózus kezdeményezések, sokkal inkább az építkezés, az apró lépések időszaka lesz.

Tudni kell végighaladni az úton.