A versailles-i békekonferencián az Egyesült Államokat Woodrow Wilson elnök képviselte, aki nagyröptű elképzelésekkel érkezett Európába, és akit világsztároknak kijáró rajongással fogadtak a kontinensen. A végeredmény már nem volt ennyire dicső.

Az amerikai utópia és az európai paranoia közötti törékeny kompromisszumként jellemezte híres könyvében, a Diplomáciában Henry Kissinger a versailles-i békeszerződést. Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadója idézi Harold Nicolson brit diplomata-politikust is, aki szerint annak idején azzal a reménnyel eltelve érkeztek Párizsba, hogy új rendet alapozzanak meg, ám azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy „az új rend pusztán csak összegubancolta a régit”.

Nicolson nem volt egyedül ezzel a véleményével. John Maynard Keynes, hírneves közgazdász, aki a tárgyalások ideje alatt vált ki a brit delegációból, A békeszerződés gazdasági következményeiben ezt írja: „Hát igaz volna? – kérdezték a Párizsból visszatérőket. Valóban olyan rossz a békeszerződés, amilyennek látszik? Mi történt az elnökkel?”

Történetírók nagyjából egyetértenek azzal, hogy Wilsonnal nem történt semmi különös, csupán az, hogy idealista elképzeléseit – melynek kulcseleme volt a Nemzetek Szövetsége vagy más néven Népszövetség felállítása – nem tudta a gyakorlatban is megvalósítható formába önteni.

Margaret MacMillan Béketeremtők – Az 1919-es párizsi békekonferencia című könyvében például arról ír, hogy nem igazán lehetett tudni, hogy Wilson pontosan mit ért önrendelkezés alatt. (Arról nem is beszélve, hogy például a békekonferencia alatt mindvégig kitartott amellett, hogy az ír-kérdés a britek belügyének számít.) Robert Lansing akkori amerikai külügyminiszter pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy a szóválasztás nem túl szerencsés, mivel az szerinte „soha be nem teljesíthető reményeket kelthet”.

Ha már Lansing. Több forrás is megemlíti, hogy Wilson eleinte nem nagyon akarta külügyminiszterét magával vinni Versailles-ba. A legnagyobb probléma azonban nem is ez volt, hanem sokkal inkább az az utóbb végzetesnek bizonyuló döntés, melynek jegyében az elnök végül egyetlen republikánust sem választott be az amerikai tárgyalódelegációba. 1919 novemberében ez aztán meg is bosszulta magát.

Miután ugyanis az időközi kongresszusi választásokon a republikánusok győzedelmeskedtek, a szenátus – Henry Cabot Lodge vezetésével – elutasította a békeszerződés ratifikálását, valamint azt, hogy az Egyesült Államok csatlakozzon a Népszövetséghez. Churchill erről A második világháború című könyvében így írt: „A Népszövetséget, alighogy megalakult, máris úgyszólván halálos csapás érte. Az Egyesült Államok cserbenhagyta Wilson elnök teremtményét”.

A republikánusok ugyanakkor nem csak azért mondtak nemet, mert Wilson annak idején kihagyta őket a versailles-i küldöttségből. Lodge nem tudta megbocsátani neki azt sem, hogy a békeszerződéshez benyújtott módosításait az elnök lesöpörte az asztalról.

Amerikai történészek egyébként 2006-ban sorrendbe állították a mindenkori amerikai elnökök legégbekiáltóbb hibáit, és a tízes listán a negyedik helyre került Wilsonnak az a döntése, hogy a versailles-i szerződés ügyében képtelen volt a kompromisszumra.

Abban mind Keynes, mind pedig MacMillan (aki nem mellesleg Lloyd George dédunokája) egyetért, hogy Wilson idealista volt, hitt az igazságban és elképzelései szilárd erkölcsi alapon nyugodtak, ám részletes javaslatokkal nem igazán rendelkezett. Sokat beszélt az általános elvekről, a részletekről pedig alig-alig. „Semmiféle terve, semmiféle elgondolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt arra, miként lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba, amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki mennydörögve” – festett könyörtelen portrét az elnökről Keynes.

Clemenceau pedig egyszer állítólag ezt bírta mondani Wilson egyik tanácsadójának, Edward M. House-nak: „Magát megértem, Wilsonnal beszélni viszont olyan, mintha magával Jézus Krisztussal beszélnék!” Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról, hogy Wilson elképzelései annak idején sokakban rokonszenvet, igaz, Lansing megfogalmazásában „soha be nem teljesíthető reményeket” is kiváltottak („Wilsontól csak wilsoni békét!” – harsogták például a korabeli magyar plakátok.)

Az a visszaemlékezésekből is kiderül, hogy Clemenceau és Lloyd George mellett Woodrow Wilson nem igazán bírt érvényesülni, sokszor pedig úgy tűnt, mintha átengedte volna a többieknek az irányítást. Keynes, aki idézett könyvében nem igazán festett túl hízelgő képet az amerikai elnökről, úgy látta, hogy Wilson sokszor nem tudta felvenni a ritmust a brit és a francia miniszterelnökökkel, az európai ügyekben nem volt igazán tájékozott, ráadásul nehezen alkalmazkodott. „Ez a vak és süket Don Quijote olyan barlangba lépett be, ahol az ellenfél kezében volt a suhanó, csillogó penge” – hangzik az utóbb sokat idézett jellemzés.

Mielőtt azonban politikailag teljesen eltemetnénk Wilsont, egy valamit nem szabad elfelejteni: a Tizennégy Pontnak a nemzetközi kapcsolatok terén kifejtett hosszú távú hatása elvitathatatlan. Az önrendelkezés, a szabadkereskedelem, a leszerelés mind-mind olyan elvek, melyek mára sem veszítettek fontosságukból.

Wilson tehát sok tekintetben előrébb látott kortársainál, más kérdés, hogy ő maga a gyakorlatban ebből vajmi keveset tudott megvalósítani.