Made in America

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta az Egyesült Államokban egy olyan titkos, terrorellenes hálózat jött létre, amelynek méreteiről, arról, hogy mennyibe kerül, hogy milyen programokon munkálkodik, és hogy valójában hányan is dolgoznak benne, lényegében nincsenek pontos adatok. A legnagyobb problémát azonban az jelentheti, hogy több ügynökség adott esetben ugyanazon a projekten dolgozik – például az USA 15 városában 51 olyan szervezet működik, amelyek kimondottan a terroristahálózatok pénzmozgásait figyelik. Hogy mennyire hatékonyan, az persze más kérdés.

A Washington Post cikksorozata (Top Secret America) mindenesetre úgy véli: a rendszer keretein belül az Egyesült Államok mintegy tízezer pontján összesen 1.271 kormányzati szervezet és 1.931 magánvállalat tevékenykedik – ez utóbbiból 533 a 2001-es merényletek után jött létre, más, már korábban is aktív cégek pedig ezt követően kezdtek el igazán terjeszkedni. Közülük sokat olyan korábbi hírszerzők vezetnek, akik tudják, kiknél kell kopogtatni a megbízatásért.

Nem kevés pénzről van szó, az biztos, igaz, pontos számokat itt sem lehet tudni. Annyi publikus mindössze, hogy az amerikai hírszerzésre fordítható pénzösszeg két és félszerese annak, amely a 2001-es merényletek előtt állt rendelkezésre, tavaly így ebbe a büdzsébe 75 milliárd dollárt öntöttek bele (ebben nincsenek benne a különböző katonai fellépésekre és az Egyesült Államokon belüli terrorellenes programokra szánt pénzek).

A roppant hálózat fölött a lap oknyomozó újságírópárosa szerint nem igazán alakult ki hatékony felügyeleti, ellenőrzési mechanizmus, nincs, ami összefogja a több száz szervezetet és vállalatot, nincs olyan mag, amely hatékonyan összehangolná a tevékenységüket. A becsült adatok szerint mindazonáltal 854 ezer olyan tagja van a hálózatnak, akik valamiféle biztonsági engedély birtokában vannak (azaz bizalmas adatokhoz férhetnek hozzá).

Az elemzők többsége ugyanakkor a lap szerint olyan alkalmazottból áll, akiket nem fizetnek túl, és például – hogy ezzel is pénzt spóroljanak – maguk csomagolják otthon az ebédjüket. Rendszerint húsz és harminc év körüli fiatalok, akik gyakran csak nemrég kerültek ki az egyetemekről, főiskolákról. Munkájukat nagyban segítik a számítógépek, de egy vezető tisztviselő szerint amikor nekik maguknak kell döntést hozniuk, bizony sokszor megmutatkozik viszonylagos tapasztalatlanságuk.

Amikor alkalmazásba lépnek, általában keveset tudnak az olyan kulcsországokról, mint Irán, Irak, Afganisztán vagy Pakisztán, és nem is nagyon beszélik az adott nyelvet. Mégis ezekről az országokról jelentéshegyek készülnek nap mint nap, ám ezek a dokumentumok gyakran nem tartalmaznak sok újdonságot, csak újrafazonírozzák a már ismert információkat.

A szerzők szerint a tavalyi karácsonyi merényletkísérlet jól mutatja, hogy az egész hálózat mennyire nem látja el hatékonyan feladatát: így például az, hogy a Northwest Airlines Amszterdamból Detroitból tartó járata akkor nem robbant fel, az nem a hírszerzők vagy az adatelemzők áldásos tevékenységének volt köszönhető, hanem egy élelmes utasnak, aki észrevette a füstöt, miután a merénylő meggyújtotta a testére erősített robbanószerkezetet.

Az amerikai hivatalos hatóságok persze igyekeztek visszavágni. David C. Gompert, a nemzeti hírszerzés igazgatója közleményében például úgy vélte: a cikkben felvázoltak nem tükrözik azt a hírszerzési közösséget, „amelyet ismerünk”, hozzátéve: a hírszerzés nap nap után olyan sikereket ér el, amelyek nem is jutnak a közvélemény tudomására. Szerinte az elmúlt években a reformlépéseknek köszönhetően mind a minőség, mind a mennyiség, a rendszeresség, és a gyorsaság szerint sikerült javulást elérni. Robert Gibbs fehér házi szóvivő is védelmébe vette a hírszerzést, ezzel együtt aggodalmának adott amiatt, hogy a cikksorozatban felfedett egyes információk biztonsági kockázatot jelenthetnek, ám arra nem kívánt kitérni, hogy melyek is lehetnek ezek.