Harminchat éve ezen a napon a Képviselőház jogi bizottsága azt ajánlotta, hogy kezdjenek impeachment-eljárást Richard Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke ellen, aki demokrata ellenlábasaitól még az ötvenes években a Trükkös Dick gúnynevet kapta. A Watergate-ügy ismeretében nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: talán nem véletlenül.

A procedúra egyébként alapvetően közjogi felelősségre vonást jelent. Erről az amerikai alkotmány 2. cikkének 4. paragrafusa rendelkezik, mégpedig a következőképpen: „Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és valamennyi polgári tisztségviselőjét közjogi felelősségre vonás során hivatalukból el kell mozdítani, hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség miatt történt elítélés esetén”.

Richard Nixon esetében az előzmények jól ismertek, olyannyira, hogy a Watergate-ügy óta több politikai botrány közkeletű elnevezésében is helyet kapott a -gate szócska. Nixon persze 1972 nyarán még tagadta, hogy tudomása lenne a Watergate-épületi betörésről, ám egy évre rá, 1973 júliusában az elnök egyik volt munkatársa felfedte, hogy létezik egy titkos hangfelvétel az elnök és emberei közötti beszélgetésekről.

Csak egy kis kitérő: most olvasom James Mann-nek a The Rebellion of Ronald Reagan című könyvét, amelyre a konyhai vitáról szóló poszt kapcsán már egyszer utaltam, és valószínűleg a későbbiekben is még többször vissza-visszatérek hozzá, mert tele van jobbnál jobb sztorikkal.

A könyvből kiderül, hogy Ronald Reagan akkori elnök meghívására Richard Nixon 1987 áprilisában egy titkos vizitet ejtett meg a Fehér Házban. A szoba, ahol Reagan, Frank Carlucci nemzetbiztonsági tanácsadó és Howard Baker kabinetfőnök várakozott, a nixoni időkben az elnök és felesége hálószobája volt. Az 1987-es látogatáson Nixon, mielőtt a komolyabb témákra tértek volna át, elmesélte, hogy először 1966-ban járt abban a szobában, miután Johnson elnök megkérte, hogy egy vacsoráról hazafelé menet ugorjon be hozzájuk.

Nixon legnagyobb meglepetésére a hálószobába vezették, ahol Johnson a csevegéshez az ágyon helyezte kényelembe magát, felesége, Lady Bird Johnson pedig bevackolta magát a takarók alá. Három évvel később, amikor Nixon már elnökként költözhetett be a Fehér Házba, kiderült, hogy az ágy be van drótozva, pontosabban a bútordarab alá lehallgató berendezést szereltek.

Reagannek akkor nagyon tetszett ez a sztori, és annak iróniája, mivel éppen a Fehér Ház lehallgató rendszere volt az, amely végeredményben Nixon lemondásához vezetett.

Tény, ami tény, Nixon a Watergate-botrány kitörését követően nem volt hajlandó a hatóságok rendelkezésére bocsátani a szalagokat, ám egy bírósági ítéletet követően kénytelen volt kiadni azokat. A History.com szerint a Fehér Ház valóban rendelkezésre bocsátotta a felvételeket, de nem az összeset, ráadásul a kiadott szalagok között is akadt olyan, amelyen a beszélgetés egy részét vélhetően törölték.

Nixont az igazságszolgáltatás akadályozásával, hatalommal való visszaéléssel és a törvényhozás munkájának akadályozásával vádolták (az első vádpontot július 27-én, a másodikat 29-én, a harmadikat pedig 30-án szavazta meg a jogi bizottság tagjainak többsége). Az elnök végül azzal kerülte el az impeachment lefolytatását, hogy 1974. augusztus 8-án lemondott, így ő lett az első az amerikai elnökök közül, aki önként távozott hivatala éléről. Utódja, az addigi alelnök, Gerald Ford, szeptemberben kegyelemben részesítette.

Az Egyesült Államok elnökei közül összesen csak kettő ellen folytatták le a teljes eljárást: az egyik Andrew Johnson volt 1868-ban, a másik pedig Bill Clinton 1998-ban. A közjogi felelősségre vonás eljárása összesen 16 szövetségi pozícióban lévő személynek okozott kellemetlen perceket: a két elnökön kívül köztük volt még egy miniszter, egy szenátor, egy főbíró és tizenegy szövetségi bíró. Közülük a Szenátus hetet mozdított el hivatalából, mindannyian bírák voltak.