Made in America

Napra pontosan ötvenegy éve történt, hogy Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió akkori pártfőtitkára és Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke – tolmácsok közvetítésével – heves szócsatát vívott egymással a Moszkvában megrendezett amerikai nemzeti vásáron, egészen pontosan egy, az akkori idők legújabb háztartási kütyüivel felszerelt amerikai konyhában. A diskurzus – amely egyébként több helyszínen és mintegy öt órán keresztül tartott – azután így, konyhai vita néven vonult be a történelemkönyvekbe.

Az előzményekről még annyit tudni érdemes, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok 1958 végén határozott úgy, hogy nemzeti kiállításokat rendeznek egymás országaiban. A szovjet expó 1959 júniusában New Yorkban fogadta a látogatókat, az amerikai kiállítás pedig júliusban Moszkvában nyitotta meg kapuit.

A hivatalos megnyitó előtt azonban, egészen pontosan 1959. július 24-én, Richard Nixon – újságírók, fotósok és tévéstábok hadától kísérve – körbevezette Nyikita Hruscsovot a kiállítás egy részén. Persze egyik politikus sem tudta megállni, hogy ne szurkálódjon, és – ahol csak lehet – bírálja a másikat. Míg az akkori alelnök az amerikai technológiát és vívmányokat magasztalta az egekig, addig a szovjet vezető – amellett persze, hogy a szovjet ipar eredményeivel büszkélkedett – időnként szinte mintha meg sem hallotta volna, amit Nixon mond. Vagy ha meg is hallotta, úgy tett, mintha leperegne róla.

Csak egy példa:

A két férfi belép az amerikai kiállításon felépített konyhába.
Nixon: Meg akarom mutatni önnek ezt a konyhát. Olyan, mint amilyen a házainkban van, Kaliforniában.
(Nixon rámutat a mosogatógépre)
Hruscsov: Van ilyenünk.
Nixon: Ez a legújabb modellünk. (…) Amerikában meg szeretnénk könnyíteni a nők életét…
Hruscsov: Az önök kapitalista hozzáállása a nőkhöz a kommunizmusban nem létezik.

A legszebb egyébként szerintem az a pillanat, amikor Hruscsov arról beszél, hogy a szovjet emberről az amerikaiak kreáltak maguknak egy saját képet. „De ő (mármint a szovjet ember) nem olyan, mint amilyennek önök gondolják. Önök azt gondolják, hogy az orosz emberek el lesznek képedve, ha ezeket a dolgokat látják, de a helyzet az, hogy az újonnan épült orosz házakban már most megtalálható az összes ilyen berendezés.”

A szovjet pártfőtitkár ugyanakkor máskor – amikor Nixon megint épp az amerikai technológiai újításokkal dicsekedett – azzal vágott vissza, hogy a Szovjetunió néhány éven belül hasonló készülékeket fog előállítani. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ez nagyon meghatotta volna Nixont. Amikor például Hruscsov azt állította, hogy a kenyérpirítóhoz, gyümölcsfacsaróhoz és a mosogatógéphez hasonló „kapitalista luxuscikkeket” az amerikai munkásosztály nem engedheti meg magának, az alelnök előrehajolt, majd ujját Hruscsov mellkasának bökve ennyit mondott: „Bármely amerikai munkás meg tudja venni ezeket.”

A vita során egyébként Nixon azt is mondta, hogy a Szovjetuniónak nyitottabbnak kellene lennie a nem kommunista eszmék felé, Hruscsov pedig élesen bírálta az úgynevezett rab nemzetek határozatát, melyet előtte nem sokkal fogadott el az amerikai Kongresszus. A határozat ugyanis elítélte a „rab” kelet-európaiak fölötti szovjet uralmat, és arra kérte az amerikaiakat: imádkozzanak annak érdekében, hogy a rab nemzetek elnyerhessék szabadságukat. A kedélyes adok-kapok volt, amikor durvább tónust is kapott, ám túlságosan valószínűleg egyik politikus sem kívánta feszíteni a húrt. Hruscsov így közölte, hogy a Szovjetunió pusztán békét akar a többi országgal, különösképp az Egyesült Államokkal, Nixon pedig elismerte, hogy talán nem volt túl jó házigazda.

A heves eszmecserének a legjobban talán az újságírók és a tévétársaságok örültek, az esemény ugyanis másnap az Egyesült Államokban kiemelt hír lett. A vita egy részét színesben itt és itt is meg lehet tekinteni.

A konyhai vitát azóta sokan sokféleképpen értelmezték. Az 1957-es szputnyiksokk ekkor még mindig éreztette a hatását, így a technológiai elsőbbségért való versenyfutás az amerikaiak számára több volt egyszerű presztízskérdésnél. Arról nem is beszélve, hogy az ambiciózus és elkötelezetten antikommunista Nixon bebizonyíthatta Hruscsovnak és a világnak, hogy nem engedi magát megfélemlíteni.

Miként James Mann írja a The Rebellion of Ronald Reagan című könyvében: Nixon egyik legfőbb üzenete az ötvenes évek végétől kezdve az volt, hogy a Szovjetuniót kemény fickók vezetik, és ő az az amerikai tisztségviselő, aki a legképzettebb és a legtapasztaltabb ahhoz, hogy tárgyaljon velük. Azt vallotta: Amerikának olyan vezetőkre van szüksége, akik ugyanúgy ki tudnak állni a szovjetekkel szemben, miként ő tette alelnökként az 1959-es konyhai vitában.

A vitáról néhány fotó itt, itt, itt, itt és itt. És egy bónusz kép: a moszkvai vásárról beszámoló augusztusi Life címlapján Pat Nixon és Hruscsov felesége ölelgetik egymást.