Made in America

Ahogy már az előző posztban is szó volt róla, a keddi amerikai előválasztásokon jól láthatóan a girl power tarolt, és nem utolsósorban a pénz. A jelöltek némelyike ugyanis itthonról szinte felfoghatatlan összegeket költött az előválasztási kampányra – nagyon sokszor saját zsebből.

A két legtöbbször emlegetett pénzeszsák, a kaliforniai republikánusok két üdvöskéje, a kormányzóságért ringbe szálló Meg Whitman, aki korábban az eBay fejese volt, és a szenátorságra hajtó Carly Fiorina, aki pedig egészen 2005-ig a Hewlett-Packard vezérigazgatójaként dolgozott.

Meg Whitman saját bevallása szerint eddig úgy nagyjából 70, más források szerint 80 millió dollárt költött a saját vagyonából a kampányra, és úgy tervezi, hogy ez az összeg a választásokig elérheti a 125 millió dollárt. A befektetett összeg eddig kifizetődni látszik, Whitman ugyanis a szavazatok 64 százalékát söpörte be az előválasztáson, míg legfőbb kihívója, a szintén dúsgazdag Steve Poizner, aki saját zsebből 24 millió dollárt feccelt a kampányba, csak 26 százalékot ért el.

Whitmannél jóval kisebb tétekben játszott Carly Fiorina, aki egyes hírek szerint 5, más források szerint 7 millió dollárt költött el az előválasztási kampányra. Neki a szenátori székért novemberben a veterán politikusnak számító (demokrata) Barbara Boxert kell majd kiütnie a nyeregből.

Sikerük okait kutatva ugyanakkor túl egyszerű lenne csak a pénzre fogni mindent. Abban, hogy ez a két nő tegnap tarolni tudott, nagy szerepet játszhatott az is, hogy mind a ketten az üzleti életből érkeztek, és a jelek szerint meg tudták győzni a szavazókat arról, hogy a hatékony igazgatás és a fiskális felelősség nem ismeretlen fogalom előttük. Arról nem is beszélve, hogy új arcok, és a politikában valamennyire kívülállóknak számítottak. Eddig legalábbis.

Whitman mindenesetre az eredmények ismeretében már egyértelmű üzenetet is intézett a politikai elithez. „Karrierpolitikusok Sacramentóban és Washington D.C.-ben, vigyázzatok! A legrosszabb rémálmotokkal kell majd szembenéznetek: két üzletasszonnyal a való életből, akik tudják, hogyan kell munkahelyeket teremteni, egyensúlyban tartani a költségvetést és elintézni a dolgokat!”. Önbizalomban mindenesetre nincs hiány.

A kaliforniai recept azonban nem vált be mindenhol. Arkansasban például az immáron 11 éve szenátorként tevékenykedő demokrata Blanche Lincoln állva maradt, holott a párton belüli riválisa, Bill Halter, egészen pontosan a mögötte álló szakszervezeti, baloldali lobbi nem sajnálta a milliókat a Lincoln elleni sokszor agresszív kampányra. Halter azonban így is 5 százalékponttal gyengébben szerepelt az előválasztáson, következésképp lecsúszott arról, hogy a novemberi voksoláson a republikánus John Boozmannal mérje össze az erejét.

Elemzők szerint a Lincoln-ellenes szakszervezeti és liberális érdekcsoportok ezek után könnyen össztűz alá kerülhetnek a demokrata párton belül, hiszen millióikat egy demokrata politikus elleni kampányra költötték, ahelyett, hogy azt a republikánusok elleni novemberi nagy összecsapásra tartalékolták volna. Az mindenesetre biztos, hogy a következő hónapokban a demokratáknak is ki kell nyitniuk az erszényüket, főleg, ha az a céljuk, hogy Whitmant távol tartsák Sacramentótól, Fiorinát pedig Washingtontól.

A keddi előválasztásról tervezek egy nagyobb lélegzetvételű összefoglalót, most csak gyorsan az eredményeket. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a nap a nőkről szólt, a fontosabb helyeken ugyanis jól vették az akadályt.

Kaliforniában például – ahol a jelenlegi kormányzó, a republikánus Arnold Schwarzenegger nem indulhat újra – a volt eBay-vezér, Meg Whitman könnyen vette a republikánus előválasztást (majdnem 40 százalékot vert rá a második helyre befutó Steve Poiznerre), így neki majd a demokrata Jerry Brownnal kell megmérkőznie a legnagyobb állam kormányzói székéért. Még szintén Kaliforniában a szenátori jelöltségért folyó republikánus megmérettetésen Carly Fiorina, a Hewlett-Packard korábbi vezérigazgatója került ki győztesen, ő a demokrata Barbara Boxer jelenlegi szenátort hívja majd ki.

Ha már szenátorok. Nevadában a Tea Party által támogatott Sharron Angle nyerte a republikánus előválasztást (40 százalékot söpört be), ő majd a szenátus demokrata többségének jelenlegi vezetőjével, Harry Reiddel mérheti össze erejét. Angle volt egyébként az, akit a párton belül (szintén női) vetélytársa, Sue Lowden azzal vádolt, hogy pár éve még egy olyan drogrehabilitációs programot támogatott, amelynek keretében a börtönlakók masszázst és szaunát vehettek volna igénybe. (Lowden egyébként a mostani republikánus előválasztáson 26 százalékot bírt összegyűjteni.)

Arkansasban (itt rendeztek runoff-választást) a mostani demokrata szenátor, Blanche Lincoln – miután megszerezte a voksok 52 százalékát – ismét ringbe szállhat, hogy megvédje helyét a szenátusban. Ő Bill Halter helyettes kormányzót győzte le. A republikánusoknál már májusban kiderült, hogy John Boozman igyekszik majd gátat vetni Lincoln ambícióinak.

Dél-Karolinában a kampány alatt hűtlenséggel vádolt Nikki Haley szerezte a republikánus előválasztáson a legtöbb szavazatot (itt a kormányzói jelöltség volt a tét), ám mivel nem érte el az 50 százalékot, így júniusban itt – akárcsak kedden Arkansasban – újabb voksolásra kerül majd sor (runoff). Akkor ő és a második legtöbb szavazatot kapott Gresham Barrett küzd meg a jelöltségért. Akárki is kerüljön ki a republikánusoknál győztesen, az már biztos, hogy a demokrata Vincent Sheheen lesz a kihívója.

Olvasom az Indexre is kikerült MTI-hírt, miszerint az afganisztáni a leghosszabb háború az Egyesült Államok történetében, még a vietnamit is megelőzi. Az anyag az ABC News összeállítására hivatkozik, mely szerint az afgán műveletek 104. hónapja tartanak, „hosszabb ideje, mint a 103 hónapig húzódó vietnami háború (1964-1973)”.

Akkor álljunk meg egy pillanatra. A vietnami háború nem 1964-ben kezdődött, hanem sokkal előbb. A hivatkozott évszám azért nevezetes, mert a Kongresszus akkor hozta meg a Tonkini-öböl-határozatot (Tonkin Gulf Resolution).

Ezzel a törvényhozás lényegében szabad kezet (ha úgy tetszik korlátlan felhatalmazást) adott Johnson elnöknek arra, hogy amerikai katonákat vessen be külföldön, jelen esetben Dél-Vietnamban. A döntés értelemszerűen a konfliktus eszkalálódásához vezetett, ez azonban nem jelenti azt, hogy 1964 előtt ne lettek volna összecsapások.

Elég csak belepillantani a Vietnamban elesett amerikai katonák emlékének szentelt honlap adataiba: igaz, ha nem is olyan nagy számban, mint később, de már a hatvanas évek elején is haltak meg ott amerikai katonák.

Ráadásul, míg Afganisztán esetében elég egyértelműen megvan a fegyveres harcok kirobbanásának kezdődátuma (2001. október 7.), addig Vietnam esetében ez nem ennyire fekete vagy fehér.

Csak egy példa: az amerikaiak már 1955-ben megkezdték a dél-vietnamiak megsegítését (beleértve a katonai kiképzést is). Ekkor még Eisenhower volt a főnök, ám később Kennedynek – főként a Disznó-öbölbeli kudarc után – is fontos volt, hogy demonstrálni tudja: az Egyesült Államok igenis elkötelezett a kommunista erők feltartóztatásában. Legyen az bármely pontja is a világnak.

Az amerikaiak tehát már ekkor nyakig benne voltak a levesben: a vietkongok megállításában például a katonák mellett a CIA is kivette a részét. Amikor Kennedyt 1963-ban lelőtték, akkor Vietnamban több mint 16 ezer amerikai katonai tanácsadó tevékenykedett.

A „leghosszabb háború” téma kapcsán a hét elején megszólalt Richard Holbrooke is, aki most Obama afganisztáni és pakisztáni különmegbízottja, és annak idején fiatal diplomataként Vietnamban is szolgált. Szerinte eléggé vicces, hogy egyes sajtóhírek mostanában 1964-re teszik a vietnami háború kezdetét, mert akkor ezek szerint ő már anno másfél éve Vietnamban szolgált, amikor valójában kitört volna a háború.

Jó, persze, erre lehet azt mondani, hogy Holbrooke valószínűleg nem fegyverrel a kezében harcolt, de tény, hogy az amerikai jelenlét ekkor már nagyon masszív volt, az észak- és dél-vietnamiak pedig már ölték egymást rendesen. Megint csak egy példa: ott volt 1963 januárjában az Ap Bac-i csata, amely a vietkongok győzelmével zárult. Ők itt 18 embert vesztettek, a dél-vietnami fegyveres erők 83-at, az amerikaiak pedig három katonai tanácsadót. Most ekkor ezek szerint ez még nem volt háború?

Holbrooke egyébként azt mondja: Vietnam és Afganisztán között szerinte az az alapvető különbség, hogy az előbbi nem függött közvetlenül össze az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeivel oly módon, mint ahogy Afganisztán – utalva ezzel a szeptember 11-i terrortámadásokra. Most, hogy ez így van, vagy nem így van, abba alapvetően nem akarok belemenni, nyilván vannak, akik ezt vitatják, vannak, akik egyetértenek vele, ezzel most nem nagyon akarok foglalkozni.

A két háborút nyilvánvalóan sokféle szempont alapján össze lehet hasonlítani, és ezekből az összehasonlításokból sok okosság ki is derülhet. Amit azonban alapvetően kétlek, hogy ennek a melyik hosszabb kérdésnek túl sok értelme lenne. Most, hogy 103 vagy 104 hónapja, alapvetően nem oszt, nem szoroz. Mindegyik baromi hosszú.

Az amerikai sajtó egyből felkapta Obama legutóbbi tévényilatkozatát, és nem csak azért, mert a Mexikói-öböl katasztrófája most a legégetőbb teendők egyike, hanem azért is, mert az elnök egyáltalán nem türtőztette magát.

Barack Obama ugyanis az olajszivárgás kapcsán az NBC-nek adott interjújában közölte, hogy nem azért egyeztet szakértőkkel, mert ez egy főiskolai szeminárium. „Azért tárgyalunk ezekkel az emberekkel, mert feltehetőleg náluk vannak a legjobb válaszok, így tudom, hogy kit kell majd seggbe rúgni” – közölte az elnök.

Nem csoda, hogy Obamánál kezd elszakadni a cérna. Nem elég, hogy az olajszivárgás és minden idők egyik legdurvább környezeti katasztrófája miatt versenyt futnak az idővel, de a közvélemény nyomása és elégedetlensége is egyre nagyobb. Egy, a Washington Post megbízásából készített friss felmérés például azt mutatja, hogy az amerikaiak 69 százaléka szerint az adminisztráció nem teljesít valami fényesen a katasztrófa elhárításában.

Az AP szerint az egyik bűnbak könnyen Tony Hayward, a British Petrol vezérigazgatója lehet, aki korábban azzal kavart nagy port, hogy közölte: vissza akarja kapni a régi életét. Obama erre csak annyit mondott, hogy egy efféle kijelentés után Hayward már nem dolgozna nála.

Ha egészen röviden kellene meghatározni, hogy az amerikai választási rendszerben mi is az az előválasztás, akkor nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a pártok szavazói ilyenkor összegyűlnek és döntenek arról, hogy a kongresszusi vagy adott esetben elnökválasztáson a párt jelöltként kit indítson el.

Az előválasztásoknak két fő típusa van. A zárton csak a pártnál regisztrált szavazók vehetnek részt – így a republikánusok csak republikánus jelöltre, a demokraták pedig csak demokratára adhatják le a voksukat. Nincs keresztbeszavazás. Azok, akik független szavazóknak számítanak, tehát bár regisztrált szavazók, de nem döntöttek egyik párt mellett sem, a zárt előválasztáson nem rúgnak labdába.

A nyitott előválasztáson ezzel szemben a szavazó bármely jelöltre leadhatja voksát. Ez nagyjából úgy zajlik, hogy a polgár a szavazás helyén közli az ottani önkéntesek egyikével, hogy melyik párt a szíve választottja, ezek után pedig kap egy listát a jelöltekről. Vannak ugyanakkor olyan helyek, ahol a szavazó a szavazófülke magányában dönthet arról, hogy kire voksol.

Igaz, hogy ez még „csak” az előválasztás, de az Egyesült Államokban mindenesetre nagy figyelem övezi a keddi szuperkeddet, amikor is tizenegy államban döntenek arról, hogy a novemberi kongresszusi, illetve kormányzóválasztásokon pártjaik színeiben ki szállhasson majd ringbe. A mostani prájmöri azért is érdekes lehet, mert a májusihoz hasonlóan, amikor is több bejáratott név elvérzett a megmérettetésen, a keddi előválasztás is kiválóan leképezheti a közhangulatot. Ami nem feltétlenül a demokratáknak kedvez. Sőt.

Hát, akkor sorjában.

A tizenegy államból hatban kormányzói székért is beindul a roham. (Magát a kormányzóválasztást 37 államban, valamint Guamon és a Virgin-szigeteken november 2-án tartják majd.) Kaliforniában például a republikánus Arnold Schwarzenegger már nem újrázhat – a keddi előválasztáson többen a republikánusok közül az eBay volt vezérigazgatónőjének, Meg Whitmannak a befutására fogadnak, míg a demokraták körében Jerry Brown nevét emlegetik a leggyakrabban, aki 1975 és 1983 között volt már kaliforniai kormányzó – amúgy pedig ő inspirálta a California Über Alles című Dead Kennedys-számot.

Whitman egyébként egyes hírek szerint az elmúlt két hónapban napi 500 ezer dollárt költött a kampányára (összesen közel 80 milliót, jobbára saját zsebből), főként arra, hogy előnyt szerezzen a republikánus Steve Poiznerrel szemben, aki a mobilokba szerelhető GPS-chipekkel szerezte millióit. Legutóbbi felmérések szerint sikerrel, hiszen Poiznerrel szemben az egykori eBay-vezér állítólag már 51-25 százalékos vezetést tudhat magáénak. Majd kiderül.

Iowában a jelenleg is kormányzó Chet Culver is indul a demokrata előválasztáson, nagyobb izgalom van azonban a republikánus oldalon, ahol sokáig biztosra vették, hogy a korábbi négyszeres republikánus kormányzó Terry Branstad gond nélkül veszi majd az akadályt az előválasztáson, majd pedig később a kormányzóválasztáson. Ám úgy tűnik, hogy Branstadet a szociális konzervatívnak kikiáltott Bob Vander Plaats könnyen megszorongathatja – akit hétvégi kampányrendezvényén nem más biztosított támogatásáról, mint a Zs-kategóriás filmek örökös királya, Chuck Norris.
 
A nevadai kormányzóságért Jim Gibbons (republikánus) is ringbe száll, aki immáron három éve tölti be ezt a posztot. Az utóbbi évek ugyanakkor nem voltak Gibbonséi: már az sem tett túl jót a renoméjának, hogy nem éppen békés körülmények között vált el a feleségétől, az pedig már csak hab volt a tortán, amikor egy Las Vegas-i pincérnő szexuális zaklatással vádolta meg a férfit. (Ő erre nemes egyszerűséggel csak annyit felelt, hogy 1995 óta nem szexelt.) Szakmai vonalon sem brillírozott: munkatársai szerint ugyanis a gazdasági és pénzügyi válság idején jóformán köddé vált. Így hiába a Tea Party támogatása (róluk majd egy későbbi külön posztban), nem várható, hogy ismételhet. A republikánusok körében Brian Sandovalnak, az állam első hispánó szövetségi bírájának és Michael Montandonnak, North Las Vegas egykori polgármesterének is jó esélyeket jósolnak.

És ha már szex. A dél-karolinai kormányzói posztra a republikánusok üdvöskéjeként Nikki Haley-t szokták emlegetni; egy friss felmérés szerint a keddi előválasztáson az indiai származású, de már Amerikában született Haley a voksok 43 százalékát söpörheti be, míg az utána következő Gresham Barrett csak 23-at (a republikánus előválasztáson itt négyen szállnak ringbe). Haley párton belüli népszerűségét a jelek szerint nem rengették meg azok a vádak, melyek szerint az amúgy férjezett, kétgyermekes politikusasszony két férfival is félrelépett volna. Támogatói között bírja Sarah Palint, és ami pikánsabb, a jelenlegi republikánus kormányzó, Mark Sanford volt feleségének, a népszerű Jenny Sanfordnak a támogatását is (akinek népszerűsége leginkább akkor ívelt felfelé, miután kiderült férje liezonja egy elvált argentin nővel).

Dél-Dakotában, ahol a republikánus Michael Rounds két terminus után már nem indulhat újra, a kormányzóságért a demokraták közül egyedült ringbe szálló Scott Heidepriem azzal keltett feltűnést, hogy helyetteskormányzó-jelöltnek a republikánus Ben Arndtet választotta. A republikánus primary-n öten mérettetik majd meg magukat – előrejelzések szerint közülük kerülhet ki a befutó. Maine-ben sem a republikánus, sem a demokrata jelöltek között nincs olyan, akinek támogatottsága meghaladná a 17 százalékot: egy június eleji felmérés szerint a demokratáknál Libby Mitchell lehet a befutó (13,3%), a republikánusoknál pedig Les Otten (ő a 17 százalékos játékos).

Ami a szenátusi helyeket illeti. A legnagyobb figyelem talán Arkansasra irányul, ahol a demokrata Blanche Lincoln – a Fehér Ház támogatása ide vagy oda – a májusi előválasztáson nem tudta megszerezni a szavazatok 50 százalékát. Így itt most úgynevezett runoff-ra kerül a sor, ami annyit tesz, hogy a két legtöbb szavazatot kapott jelölt eshet egymásnak, ebben az esetben Lincoln kihívója a szakszervezetek támogatását bíró Bill Halter helyettes kormányzó lesz. Republikánus oldalon John Boozman a májusi előválasztáson kényelmesen vette az akadályt, erejét így már a november 2-i választásokra tartalékolhatja (a 100 szenátusi helyből 36 sorsa dől el ekkor).

Ha már az előbb Kaliforniánál szóba került Meg Whitman, a szenátusi előválasztáson a republikánusok másik női nagyágyúja, Carly Fiorina, a Hewlett-Packard korábbi vezérigazgatója lehet. Bár a szenátusi kampányokba állítólag nem ölnek annyi pénzt, mint a kormányzóválasztásokon, de az év első öt hónapjában Fiorina így is 7 milliót bírt elkölteni, és most 37 százalékkal vezet. A republikánusoknál a második legnagyobb támogatottsága Tom Campbell közgazdásznak van, aki eddig kétmilliót költött a kampányra. A demokratáknál Barbara Boxer lehet a befutó, aki ezen a poszton már a negyedik terminusára készül, és a New York Tims szerint ez lehet pályafutása legkeményebb megmérettetése. Boxer az előrejelzések szerint akkor járna a legjobban, ha a republikánusoknál a Tea Party támogatását bíró Chuck DeVore nyerne, a legnehezebb dolga pedig Tom Campbell-lel lenne.

Nevadában a szenátus demokrata többségének vezetője, Harry Reidnek a sorsa a tét. Egy áprilisi közvéleménykutatás szerint Reidről, akit először 1986-ban választottak szenátorrá, a nevadaiak 49 százalékának nincs túlságosan jó véleménye. A veterán politikusnak azonban az a nagy szerencséje, hogy a republikánusok – összesen tizenketten – egymás között egyelőre véresebb csatát vívnak a jelöltségért. A konzervatívok ugyanis az utóbbi időben hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb sztorikkal kerültek a címlapokra: az egyik esélyesként számon tartott Sue Lowdent például azért cikiztek halálra, mert egy interjúban azt találta mondani, hogy nagyszülei régen egy-egy csirkéért lebarterezték az egészségügyi ellátást, és a maga részéről most sem vetne el egy ilyen rendszert. A Tea Party által favorizált Sharron Angle pedig anno állítólag egy olyan – részben a szcientológusok által kidolgozott – drogrehabilitációs program mögé sorakozott fel, amelynek keretében a börtönlakók masszázsban részesülnének. Ezt állítja legalábbis az Angle-t támadó kampányszpotjában Sue Lowden. Haha.

És akkor levezetésként pár szót a képviselőházi helyekről. Itt mind az érintett tizenegy állam (azaz Kalifornia, Iowa, Maine, Montana, Nevada, New Jersey, Észak-Dakota, Dél-Dakota, Dél-Karolina, Virginia, Arkansas) szerepet kap már. Arkansasban egyébként – a szenátori választáshoz hasonlóan – a képviselőházi voksoláson is runoff-ra kerül sor, a négy körzetben háromban. Virginia ötös körzetében a demokrata Tom Perriello – aki alig két éve rendelkezik mandátummal – próbálja megvédeni pozícióját. Az ő nagy esélye az lehet, hogy a republikánusok eléggé megosztottak, az előválasztáson például heten indulnak. Érdekes lehet még a kaliforniai nyolcas körzet, ahol Nancy Pelosinak, a képviselőház demokrata elnökének a széke a tét. A novemberi választáson az ő kihívója a republikánus John Dennis vagy Dana Walsh közül kerülhet ki.

A versailles-i békekonferencián az Egyesült Államokat Woodrow Wilson elnök képviselte, aki nagyröptű elképzelésekkel érkezett Európába, és akit világsztároknak kijáró rajongással fogadtak a kontinensen. A végeredmény már nem volt ennyire dicső.

Az amerikai utópia és az európai paranoia közötti törékeny kompromisszumként jellemezte híres könyvében, a Diplomáciában Henry Kissinger a versailles-i békeszerződést. Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadója idézi Harold Nicolson brit diplomata-politikust is, aki szerint annak idején azzal a reménnyel eltelve érkeztek Párizsba, hogy új rendet alapozzanak meg, ám azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy „az új rend pusztán csak összegubancolta a régit”.

Nicolson nem volt egyedül ezzel a véleményével. John Maynard Keynes, hírneves közgazdász, aki a tárgyalások ideje alatt vált ki a brit delegációból, A békeszerződés gazdasági következményeiben ezt írja: „Hát igaz volna? – kérdezték a Párizsból visszatérőket. Valóban olyan rossz a békeszerződés, amilyennek látszik? Mi történt az elnökkel?”

Történetírók nagyjából egyetértenek azzal, hogy Wilsonnal nem történt semmi különös, csupán az, hogy idealista elképzeléseit – melynek kulcseleme volt a Nemzetek Szövetsége vagy más néven Népszövetség felállítása – nem tudta a gyakorlatban is megvalósítható formába önteni.

Margaret MacMillan Béketeremtők – Az 1919-es párizsi békekonferencia című könyvében például arról ír, hogy nem igazán lehetett tudni, hogy Wilson pontosan mit ért önrendelkezés alatt. (Arról nem is beszélve, hogy például a békekonferencia alatt mindvégig kitartott amellett, hogy az ír-kérdés a britek belügyének számít.) Robert Lansing akkori amerikai külügyminiszter pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy a szóválasztás nem túl szerencsés, mivel az szerinte „soha be nem teljesíthető reményeket kelthet”.

Ha már Lansing. Több forrás is megemlíti, hogy Wilson eleinte nem nagyon akarta külügyminiszterét magával vinni Versailles-ba. A legnagyobb probléma azonban nem is ez volt, hanem sokkal inkább az az utóbb végzetesnek bizonyuló döntés, melynek jegyében az elnök végül egyetlen republikánust sem választott be az amerikai tárgyalódelegációba. 1919 novemberében ez aztán meg is bosszulta magát.

Miután ugyanis az időközi kongresszusi választásokon a republikánusok győzedelmeskedtek, a szenátus – Henry Cabot Lodge vezetésével – elutasította a békeszerződés ratifikálását, valamint azt, hogy az Egyesült Államok csatlakozzon a Népszövetséghez. Churchill erről A második világháború című könyvében így írt: „A Népszövetséget, alighogy megalakult, máris úgyszólván halálos csapás érte. Az Egyesült Államok cserbenhagyta Wilson elnök teremtményét”.

A republikánusok ugyanakkor nem csak azért mondtak nemet, mert Wilson annak idején kihagyta őket a versailles-i küldöttségből. Lodge nem tudta megbocsátani neki azt sem, hogy a békeszerződéshez benyújtott módosításait az elnök lesöpörte az asztalról.

Amerikai történészek egyébként 2006-ban sorrendbe állították a mindenkori amerikai elnökök legégbekiáltóbb hibáit, és a tízes listán a negyedik helyre került Wilsonnak az a döntése, hogy a versailles-i szerződés ügyében képtelen volt a kompromisszumra.

Abban mind Keynes, mind pedig MacMillan (aki nem mellesleg Lloyd George dédunokája) egyetért, hogy Wilson idealista volt, hitt az igazságban és elképzelései szilárd erkölcsi alapon nyugodtak, ám részletes javaslatokkal nem igazán rendelkezett. Sokat beszélt az általános elvekről, a részletekről pedig alig-alig. „Semmiféle terve, semmiféle elgondolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt arra, miként lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba, amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki mennydörögve” – festett könyörtelen portrét az elnökről Keynes.

Clemenceau pedig egyszer állítólag ezt bírta mondani Wilson egyik tanácsadójának, Edward M. House-nak: „Magát megértem, Wilsonnal beszélni viszont olyan, mintha magával Jézus Krisztussal beszélnék!” Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról, hogy Wilson elképzelései annak idején sokakban rokonszenvet, igaz, Lansing megfogalmazásában „soha be nem teljesíthető reményeket” is kiváltottak („Wilsontól csak wilsoni békét!” – harsogták például a korabeli magyar plakátok.)

Az a visszaemlékezésekből is kiderül, hogy Clemenceau és Lloyd George mellett Woodrow Wilson nem igazán bírt érvényesülni, sokszor pedig úgy tűnt, mintha átengedte volna a többieknek az irányítást. Keynes, aki idézett könyvében nem igazán festett túl hízelgő képet az amerikai elnökről, úgy látta, hogy Wilson sokszor nem tudta felvenni a ritmust a brit és a francia miniszterelnökökkel, az európai ügyekben nem volt igazán tájékozott, ráadásul nehezen alkalmazkodott. „Ez a vak és süket Don Quijote olyan barlangba lépett be, ahol az ellenfél kezében volt a suhanó, csillogó penge” – hangzik az utóbb sokat idézett jellemzés.

Mielőtt azonban politikailag teljesen eltemetnénk Wilsont, egy valamit nem szabad elfelejteni: a Tizennégy Pontnak a nemzetközi kapcsolatok terén kifejtett hosszú távú hatása elvitathatatlan. Az önrendelkezés, a szabadkereskedelem, a leszerelés mind-mind olyan elvek, melyek mára sem veszítettek fontosságukból.

Wilson tehát sok tekintetben előrébb látott kortársainál, más kérdés, hogy ő maga a gyakorlatban ebből vajmi keveset tudott megvalósítani.

Tetszik, nem tetszik, az Egyesült Államok minden valamirevaló ország külpolitikájában – ilyen vagy olyan előjellel – még mindig igazodási pont, ki- és megkerülhetetlen. Mit kezd ezzel a helyzettel a második Orbán-kormány, és egyáltalán az egész régió? Az unalomig ismert kissingeri kérdést továbbgörgetve: kinek a tarsolyában lesz, lehet Közép- és Kelet-Európa telefonszáma?

Az Egyesült Államokkal továbbra is szoros kapcsolatokat akarunk ápolni: tudjuk, hogy ők mit tartanak fontosnak, nekik is tudniuk kell, hogy mi mit tartunk fontosnak – ezt Martonyi János, akkor még kijelölt, mára már beiktatott külügyminiszter mondta az Országgyűlés külügyi bizottságában tartott múlt heti meghallgatásán. Mindez szép és jó, de mégis, mik ezek az érdekek, mi az, ami igazán lényeges, és egyáltalán – komolyan érdekli az Egyesült Államok kormányát, hogy mit akar és mit tart fontosnak Magyarország?

Nagyjából egy évvel ezelőtt, tavaly júliusban több kelet-európai (magas tisztséget betöltő vagy bármilyen más szempontból fajsúlyos) politikus – köztük volt például Martonyi is – nyílt levelet intézett Barack Obamához. Ebben arra kérték az amerikai elnököt, hogy ne feledkezzen meg a térségről. Az aláíróknak ugyanis az volt a benyomása: az „Egyesült Államok politikája olyan sikeres volt, hogy számos amerikai tisztségviselő arra a következtetésre jutott, miszerint térségünk gondjai egyszer és mindenkorra rendeződtek, kipipálhatják ezt a rubrikát, és más, sürgetőbb stratégiai ügyekkel foglalkozhatnak”.

Az úgynevezett checkmark diplomacy (vagy kipipálós diplomácia) mint olyan egyébként nem a Huszonkettek levelében jelentkezett először. Ezen felfogás szerint Obama számára egész egyszerűen megnyugtató az a tudat, hogy a kelet-európai országok immáron az EU és a NATO kötelékébe tartoznak, így teljes erejével Oroszországra összpontosíthat. Russia first.

A kelet-európai országok ugyanakkor szeretik azt hinni, hogy igenis számítanak. Ami bizonyos fokig nyilván így is van, de nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy Washington ennél sokkal nagyobb összefüggésekben gondolkozik. Hogy nem feledkezett meg a régióról, talán mutatja a májusban előterjesztett amerikai nemzetbiztonsági stratégia is, igaz, ez úgy fogalmaz: az Egyesült Államok elkötelezett abban, hogy partneri kapcsolatot ápoljon egy erősebb Európai Unióval annak érdekében, hogy közös célkitűzéseiket teljesíteni tudják, különös tekintettel a demokrácia és a jólét előmozdítására Kelet-Európa országaiban, melyekben a demokratikus átmenet befejezése jelenleg is tart.

Hmm.

Nem valószínű, hogy ilyen figyelemre vágytak a kelet-európaiak. Mint ahogy sokaknak nem tetszett az sem, amikor Obama tavaly ősszel lesöpörte az asztalról George W. Bush kelet-európai rakétapajzs-építési terveit, melyek szerint – az iráni rakétafenyegetettségre hivatkozva – Csehországban egy radarállomást építettek volna, Lengyelországban pedig elfogórakétákat telepítettek volna. Ez különösen a lengyeleket érintette érzékenyen, akik azóta is fájlalják a korábbi líbling-státusz megszűnését.

Holott, ha van ország, amelyre az Egyesült Államok odafigyel a térségben, akkor az Lengyelország, amely hű szövetségeshez híven tudja is, mi a kötelessége. Varsó így tavaly decemberben jelentette be, hogy ezer fővel növeli az afganisztáni misszióban résztvevő lengyel katonák számát, amely így várhatóan háromezerre nő. Ugyanekkor Bajnai Gordon azt ígérte Joe Biden alelnöknek, hogy Magyarország kétszázzal több katonát küld majd Afganisztánba (a Magyar Honvédség jelenleg olyan 330 fős állománnyal van jelen).

Az elvárások ezen a téren egyértelműek. Ebből a szempontból pedig a magyar felajánlás – még ha a korábbi kormányzat részéről történt is – mindenképpen pozitívum, hiszen a jelenlegi amerikai adminisztráció külpolitikájának sarkalatos eleme az afganisztáni jelenlét erősítése.

Nem csoda ezek után, ha az amerikaiak lényegében el is várják (ahogy azt egyébként Eleni Tsakopoulos-Kounalakis budapesti amerikai nagykövet a debreceni egyetemen tartott áprilisi beszédében eléggé világossá tette), hogy az új magyar kormány tartsa magát az előző kabinet vállalásaihoz. Ebben valószínűleg nem lesz hiba: a külügyi bizottsági meghallgatáson ugyanis Martonyi János leszögezte, hogy Irakban és Afganisztánban szövetségesi kötelezettségeink vannak. „Maradunk” – tette hozzá a gyengébbek kedvéért.

Nem kell nagy jóstehetség annak megítéléséhez, hogy ez nyilván zene az Egyesült Államok füleinek. Mostanság ugyanis az amerikaiak szimpátiagörbéje Kelet-Európában két dologtól lódul meg igazán: az egyik a már fent tárgyalt afganisztáni szerepvállalás, a másik pedig, hogy nyugi legyen a térségben. A kulcsszó a s-t-a-b-i-l-i-t-á-s.

Igaz, ebből a szempontból a magyar állampolgársági törvény módosítása, és a szlovák-magyar csörte felkavarhatja némileg az állóvizet, s annak ellenére, hogy az Obama-adminisztráció egyelőre nem nyilvánított véleményt (mondjuk, mire föl?), az arra illetékesek vélhetően azért képben vannak. Már csak azért is, mert Magyarország és Szlovákia is tagja az USA vízummentességi programjának, több olyan ország azonban, ahol magyar kisebbség él, nem.

A Népszava a múlt héten ez ügyben megkereste az amerikai nagykövetséget, amely közölte: konzultációkat folytat a magyar kormány illetékeseivel arról, hogy az új törvénynek milyen kihatása lehet a vízummentességi programra. Mindemellett – így a nagykövetség – magyar részről biztosították őket arról is, hogy az új jogszabály figyelembe veszi azokat az elveket, melyek a programban való részvételhez elengedhetetlenek.

Meglátjuk.

Arról nem is beszélve, hogy miután mindkét ország tagja az EU-nak és a NATO-nak, a kívülálló talán joggal számíthat arra, hogy a szövetségesi, integrációs keret egyfajta biztosítékként is szolgálhat arra nézve, hogy a konfliktus megnyugtató végjátékkal, valamiféle kompromisszumos kiegyezéssel záruljon. Mindenesetre a június 12-én esedékes szlovákiai választások után ez ügyben is tisztábban lehet majd látni.

Nem valószínű egyébként, hogy a Mexikói-öbölben történt környezeti katasztrófa, az észak-koreaiak keménykedése és a gázai segélycsomagokat szállító flottilla izraeli megtámadása mellett Barack Obamának most éppen miattunk fáj a feje. És ez tulajdonképpen így van jól. Mindenki nagyfiú már, oldja meg a gondjait. Ha tudja, együtt. Az még jobb.

És hosszú távon tulajdonképpen ez az, ahol az új magyar kormány csavarinthat egyet az eddigi külpolitikai irányon. Önmagunkban ugyanis kevesek vagyunk, a lengyelekkel és a románokkal összefogva azonban már olyan súlyponti erőt képezhetünk a térségben, amelyre Washingtonnak már oda kell, oda kellene figyelnie. Egy effajta – lehetőleg egyszerre érdek- és értékalapú – szövetségesi rendszerben természetesen a többi visegrádi országnak ugyanúgy helyet kell biztosítani, mint a szerbeknek vagy akár a horvátoknak.

Ne legyenek azonban illúzióink. A bevezetőben felvetett közép-európai telefonszám, amelyen a mindenkori Kissingerek hívhatnák a térség okosait, várhatóan soha nem lesz egyetlen országnál. Ez a régió nem arról híres. Ettől azonban még működhet a dolog.

Mindehhez azonban közös elképzelések, közös projektek kellenek. Valamiféle jó értelemben vett vízió, hogy honnan hová akarunk eljutni, és ezt milyen eszközökkel akarjuk elérni. A következő évek így várhatóan nem a bombasztikus bejelentések és a grandiózus kezdeményezések, sokkal inkább az építkezés, az apró lépések időszaka lesz.

Tudni kell végighaladni az úton.