Made in America

Barack Obama az amerikai körúton tartózkodó Dmitrij Medvegyevet egy virginiai hamburgerezőbe vitte csütörtökön ebédelni, arra a helyre, ahová tavaly egy munkanapon az elnök Joe Biden alelnökkel egyszer már beállított teljesen váratlanul, nem kis feltűnést keltve ezzel a békés hamburgerezők körében.

Az amerikai elnök most cheddarsajtos burgert rendelt hagymával, salátával, paradicsommal és savanyú uborkával, amit aztán jeges teával öblögetett le. Ami Medvegyevet illeti, az orosz államfő, úgy látszik, osztja amerikai kollégája sajtburgeres rajongását, igaz, ő jalapeno-paprikával, hagymával és gombával tette teljessé az élvezetet, és mi mást küldött volna utána, mint egy kis Coca-Colát. A sült krumplin megosztoztak.

A két államférfi öltönyeiktől megszabadulva, két tolmács társaságában fogyasztotta el a gyorsebédet. A jelek szerint jót is tett nekik, hogy végre kiszabadulhattak a fehér házi protokoll szorításából, a The New York Times beszámolója szerint ugyanis Medvegyev széles mosollyal érkezett a délutáni sajtótájékoztatóra. Sőt, mi több: azzal viccelődött: az amerikai vendégszeretet olyannyira tökéletes, „még az idő is annyira meleg”.

Nem ez az első eset, hogy az Egyesült Államokba látogató moszkvai potentátokat gyorsétellel örvendeztetik meg vendéglátóik. Nyikita Hruscsov, egy eheti posztban már tárgyalt 1959-es amerikai vizitjén, is belekóstolhatott az ilyesfajta élvezetekbe. Első amerikai hotdogját például egy iowai húsüzemben fogyaszthatta el. Az akkori hírek szerint nagyon ízlett neki, és miután befalta az egészet, kísérőjéhez, a még mindig majszoló Henry Cabot Lodge-hoz, akkori amerikai ENSZ-nagykövethez fordult, és kedélyesen megkérdezte: „Nos, kapitalista, végzett már a kolbászával?”

Ezt az esetet, ahogy Medvegyev vagy más hivatalban lévő államférfi hamburgerezését, hotdogozását is jobban megőrzi az emlékezet, mint bármely elegáns fehér házi fogadásét. Arról nem is beszélve, hogy a píárosok, újságírók egyszerűen imádják az efféle kiruccanásokat, nem csoda, hogy ma már szinte minden tele van a sajtburgerező amerikai és orosz elnök képeivel.

Engem már csak egyetlen dolog érdekel: ha Obama ellátogat majd Moszkvába, milyen helyi különlegességgel fogja megörvendeztetni a vendéglátó Medvegyev?

(Tervezem, hogy időről időre készítek egy-egy összeállítást arról, hogy a magyar sajtó hogyan adott hírt a világtörténelem fontos, érdekes, furcsa, vagy más szempontból figyelemreméltó eseményeiről, különösen, ha annak valamilyen amerikai vonatkozása is van. Azt gondolom, az idézetek sokszor magukért beszélnek, így – hacsak nem valamilyen kevésbé ismert eseményről lesz szó – nem tervezem, hogy különösebb kommentárt fűzzek hozzájuk. A cél nem is annyira az elmélyülés, mint a korszellem, a korhangulat felvillantása. A sorozat első része a koreai háború első napjainak hazai tálalásából próbál valamit visszaadni, a teljesség bármiféle igénye nélkül.)

Ma éppen hatvan éve, hogy az észak-koreai csapatok – a félsziget egyesítésének szándékával – átlépték a 38. szélességi fok magasságában húzódó dél-koreai határt, és ezzel kezdetét vette a hidegháború első fegyveres konfliktusa. A koreai háború összesen három évig tartott, érdemes ugyanakkor felidézni, hogy az első napokban miként adtak hírt minderről a magyar lapok, különös tekintettel az események sajátos értelmezésére. (Az eredeti helyesírást minden esetben megtartottam).

„Az északkoreai hadsereg visszaverte a délkoreai bábkormány bandáit, elfoglalt több várost és két helyen partra szállt” – 1950. június 27-én a harmadik oldalon ezzel a címmel adott hírt először a kibontakozó konfliktusról a Magyar Nemzet. A „föngjangi” jelentésre hivatkozó anyag tényként kezeli, hogy nem Észak-, hanem Dél-Korea kezdte a benyomulást.

„A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság védelmi osztagai kemény elhárító harcot vívtak a délkoreai bábkormány úgynevezett nemzetvédelmi hadserege ellen, amely június 25-én  hajnalban váratlan támadást indított a 38-as szélességi körtől északra fekvő területen és megállították az ellenség támadását. A köztársaság védelmi osztagai a népi hadsereg alakulataival együttműködve teljesen visszaverték a 38-as szélességi körtől északra behatolt ellenséget és ellentámadásba mentek át.”

A támadás megindulása után kiadott első hivatalos közleményből kiderül, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság arra figyelmeztette a „délkoreai bábkormányt, hogy amennyiben nem szünteti meg azonnal a 38-as szélességi kör környékén folyó kalandor hadműveleteit, akkor az ellenség szétzúzására határozott intézkedéseket tesznek és a délkoreai hatóságok fogják viselni a teljes felelősséget mindazokért a komoly következményekért, amelyeket ezek a kalandorjellegű hadműveletek maguk után vonnak”.

Ugyanezen a napon a Népszava szintén nagyon hasonló címmel és tartalommal adott hírt az eseményekről. Ami ez esetben sokkal érdekesebb, az a cikkhez biggyesztett rövid dőlt betűs magyarázat, amely a két Korea viszonyát próbálta megvilágítani a kor emberének. Érdemes belőle hosszasabban idézni:

„Korea jelenleg két részből áll. Északi részében van a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, amelyben a kommunisták vezette dolgozó népé a hatalom. Az ország déli részében a hazaáruló Li-Szin-Man amerikai zsoldban álló bábkormánya fasiszta terroruralmat létesített az amerikai szuronyok védelme alatt. Az ország északi részét a második világháború végén a Szovjet Hadsereg szabadította fel, déli részébe az amerikai csapatok vonultak be. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság dolgozói számára a Szovjetúniónak a második világháborúban aratott világtörténelmi győzelme nyitotta meg a szabadság útját. A Szovjet Hadsereg, amely felszabadította Észak-Korea dolgozó népét, 1948 végén kivonult Észak-Koreából. A szovjet kormány, híven a népek szabadságát és függetlenségét tiszteletben tartó politikájához, a koreai nép kezébe adta az ország sorsának intézését.

A Szovjetúnió előzőleg több esetben tett javaslatokat az USA-nak a csapatok kivonására, az Egyesült Államok azonban visszautasította a szovjet javaslatokat és Dél-Koreában ma is ott tanyáznak az amerikai megszállók, hogy uralmon tartsák a népellenes zsoldoskormányt.”

Természetesen az Egyesült Államok június 27-én kezdődő katonai beavatkozása sem maradt kommentár nélkül. A TASZSZ „newyorki” tudósítására hivatkozva június 29-én a Magyar Nemzet arról írt, hogy Truman Dél-Korea védelmére rendelte a csendes-óceáni hetedik amerikai flottát, emellett pedig „parancsot adott az Egyesült Államok légi és tengeri erőinek, hogy biztosítsák a délkoreai hatóságok csapatainak fedezését és támogatását”. A lap nagy terjedelemben idézi a Pravdát, amely szerint Truman nyilatkozatából egyértelműen kiderült, hogy „az imperialista háborús uszítók céljaik felé törve nem állnak meg a félúton”.

Három nap múlva a lap már „az amerikaiak agresszív beavatkozásának és a délkoreai támadásnak alapos előkészítéséről” szóló „leleplező bizonyítékokról” ír. Kiemeli, hogy egy ötszáz fős amerikai katonai misszió már hónapok óta a dél-koreai csapatok kiképzésével foglalatoskodik, a New York Times helyszíni tudósítására hivatkozva pedig azt írja, hogy „Az amerikai tisztek által kiképzett külföldi csapatok közül a délkoreai csapatok a legjobban amerikanizáltak”. Ráadásul az USA teljesen ellenőrzése alatt tartja a dél-koreai fegyveres erőket, így – a lap szerint – nyilvánvaló, hogy „a délkoreai csapatoknak a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen intézett betörése Dél-Korea amerikai urainak tudtával és irányításával történt.”

Végezetül érdemes belekukkantani abba, miként is kívánta az észak-koreai vezetés felrázni a harci szellemet a korábban már hivatkozott „dolgozó népben”. A Népszava június 28-án címoldalon hozta „Kim-Ir-Szen elvtárs rádiófelhívását” a koreai néphez, miszerint „Elérkezett Korea egyesítésének ideje”. Ebben a Nagy Vezető leszögezi, hogy „Li-Szin-Man áruló klikkje az egész országot az amerikai imperialisták gyarmatává, a koreai népet pedig rabszolgává akarja tenni”. Majd vélhetően ugyanazzal a lendülettel kiadta a parancsot:

„A győzelembe vetett hittel bátran haladunk előre! Valamennyi erőt néphadseregünk és az arcvonal megsegítésére! Valamennyi erőt az ellenség szétverésére és megsemmisítésére! Éljen a koreai nép, amely igazságos népi háborúba indult! Éljen a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság! Előre a győzelemig!”

A tűzszüneti egyezményt végül 1953. július 27-én írták alá a felek, békét azonban Phenjan és Szöul a mai napig nem kötött egymással. A konfliktusnak a két Koreában közel 2,5 millió polgári áldozata volt.

Barack Obama szerdán rövid úton leváltotta Stanley McChrystalt, az Afganisztánban állomásozó amerikai és nemzetközi haderők parancsnokát, miután az amerikai lapok a hét elején nagy terjedelemben írtak arról, hogy a tábornok egy még megjelenés előtt álló újságcikkben gúnyosan és lenézően beszélt az adminisztráció több tagjáról, köztük magáról az elnökről is.

Tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha ezek után a parancsnok a helyén maradhat, az eset azonban sokkal többször szól, mint egy nagyszájú és peches katona kálváriájáról. Peches, mert véleményével valószínűleg nincsen egyedül az amerikai hadseregben, csak a többiek a jelek szerint jobban tudják, hogy mikor és ki előtt tartsák a szájukat.

A katonai és a polgári vezetés közötti ellentétek korántsem újkeletűek. 1951 áprilisában Truman elnök például áthidalhatatlan politikai nézeteltérésekre hivatkozva mentette fel Douglas MacArthur tábornokot, a koreai háborúban bevetett amerikai haderő főparancsnokát. Nem sokkal előtte ugyanis egy republikánus képviselő nyilvánosságra hozta MacArthur egyik levelét, amelyben a tábornok bírálta az elnök korlátozott célkitűzésekkel operáló katonai stratégiáját

De így volt ez már Vietnam alatt is, amikor a hadsereg vezetőit teljesen frusztrálta, hogy a döntéshozatalból lényegében kihagyták őket, rájuk csak a végrehajtás maradt. Ráadásul a háború előrehaladtával és a halottak számának emelkedésével a közvélemény egyre inkább a politikai vezetés tagjai ellen fordult, akik persze aztán a hadseregtől követeltek eredményeket. Az egymásra mutogatás ezzel kiteljesedett.

Vietnam egyik legnagyobb tanulsága egyébként éppen az volt, hogy ha az Egyesült Államok még egyszer háborúba bocsátkozik, a politikai vezetésnek kristálytiszta célokkal kell rendelkeznie, a katonai vezetésnek pedig ezek eléréséhez – amennyire csak lehet – szabad kezet kell kapnia. A vietnami háború idején a hadsereg ugyanis gyakran arra panaszkodott, hogy „hátra kötött” kézzel kell eredményt elérniük. (Az már csak hab a tortán, hogy Kennedy alatt és után a katonák közül sokan úgy érezték: a demokraták küldték őket a háborúba, akik aztán képtelenek voltak kivergődni a konfliktusból.)

Az előbbi felismerésnek lett később az eredménye az úgynevezett Weinberger-kritériumrendszer. Eszerint az Egyesült Államoknak csak akkor szabad belevágnia egy esetleges fegyveres konfliktusba, ha világosan meghatározott politikai és katonai célkitűzésekkel, valamint az ezek teljesítéséhez szükséges kapacitással is rendelkezik. A kritériumok fontos eleme volt még a döntő katonai erő használata, a közvélemény támogatottságának megszerzése, valamint az, hogy a vezetés egyértelmű kivonulási stratégiával rendelkezzék. (A későbbi Powell-doktrína lényegében ugyanezeket a szempontokat erősítette meg.)

A hadsereg tagjai egyébként hagyományosan inkább a republikánusokhoz húznak, Ronald Reagan alatt például (egy 1984-es felmérés szerint) a tisztek 53 százaléka republikánus érzelműnek vallotta magát, számuk pedig 1996-ra 67 százalékra ugrott (a demokraták aránya ezzel szemben a kilencvenes évek közepén 7 százalék körül mozgott). Egy 2004-es West Point-i felmérésből az derült ki, hogy a kadétok 61 százaléka republikánusnak, 12 százaléka pedig demokratának vallotta magát (a többiek pedig függetlennek).

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy egy most áprilisban közzétett felmérés némileg más képet mutat. Eszerint 2004-hez képest a katonák között nagyjából harmadával csökkent azoknak a száma, akik republikánusoknak vallották magukat (60 helyett 41 százalék), a legnagyobb csökkenést ráadásul az elmúlt egy évben mérték, a függetlenek aránya ezzel szemben pedig közel megduplázódott (32%). (A demokrata érzelműek arányáról sajnos nem volt elérhető adat.)

A valódi ellentét azonban nem is a politikai erővonalak mentén húzódik meg, hanem gyakorta az az egyszerű tény gerjeszti, hogy az adott politikai döntéshozó volt-e korábban katona vagy sem. Vietnam óta ez kulcskérdés a politikában is, elég csak az elnökválasztási kampányokra gondolni. Azokat a politikusokat, akiknek valamilyen úton-módon sikerült kibújniuk a behívás kötelezettsége alól draft dodgereknek, behívó-svindlereknek bélyegzik – közéjük sorolják például Bill Clintont, George W. Busht, Joe Bident, vagy akár Dick Cheney-t is. (1993-ban például, amikor Clinton elnökként beszédet mondott a vietnami veteránok emlékművénél Washingtonban – a Los Angeles Times korabeli beszámolója szerint – mintegy száz egyenruhába bújt veterán tiltakozásul egy emberként fordított hátat neki.)

Ezzel szemben pedig vannak azok, akik egész életüket a seregben töltötték. Stanley McChrystal például katonacsaládba született: apja Németországban szolgált a második világháború alatt, majd később a Pentagonban dolgozott. A tábornoknak öt fiú és egy lánytestvére van, közülük mindegyikük a seregben szolgál, vagy pedig katonához ment hozzá. Az önkéntes hadsereg tehát oda vezetett, hogy van az ők és a mi: azok, akiknek gőzük sincs a hadseregről, és azok, akik világéletükben ezt csinálták.

A behívó 1973-as eltörlése óta ugyanis felnőtt egy olyan (politikusi) generáció (is), amelynek az égvilágon semmilyen katonai tapasztalata sincs. Ez azonban azzal is jár, hogy a katonai vezetés sok esetben dekányi tiszteletet sem érez politikai feljebbvalói iránt.

Valami ilyesmi történt most is, mindazonáltal figyelemre méltó, hogy McChrystalék epés megjegyzéseiből ugyanúgy kijutott a katonai tapasztalattal nem rendelkező Barack Obama elnöknek vagy Joseph Biden alelnöknek, mint James Jones nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Karl Eikenberry kabuli amerikai nagykövetnek, akik mindketten a tábornoki rangig jutottak.

Ez esetben azonban a katonai tapasztalat a jelek szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a hadsereg helyi vezetői a „mi”-táborba tartozónak érezzék őket, a szemükben ezek az emberek – katonai múlt ide vagy oda – már egyértelműen a politikai establishment részeivé váltak.

McChrystalnak tehát mennie kellett, s jön helyette David Petraeus tábornok (akinek a vietnami háború mint téma a kisujjában kell, hogy legyen, hiszen a Princetonon ebből írta a doktori disszertációját). Ha azonban hinni lehet a kósza híreknek, az új parancsnok kimondottan republikánus érzelmű, olyannyira, hogy neve időről időre szóba kerül esetleges elnökjelöltként. Petraeus azonban rendre cáfolja, hogy ilyen ambíciói lennének, ám az biztos, hogy – különösen a mostani botrány után – minden szavát, minden megmozdulását patikamérlegre teszik majd a Fehér Házban.

Kilencvenegy éves korában szerdán meghalt az az egykori ápolónő, akit a japánok fölötti győzelmet ünneplő tömegben 1945. augusztus 15-én egy ismeretlen amerikai tengerész a Times Square-en hirtelen derékon ragadott, és megcsókolt. Pár pillanatig tartott csak az egész, de ez éppen elég volt az arra járó Alfred Eisenstaedt fotósnak, aki ekkor a század egyik ikonikus fotóját rögzítette.

A csókot követően a két fiatal útjai azonnal elváltak, az egyik jobbra, a másik pedig balra ment. A fotós és a Life Magazine (ahol a V-J Day Kiss néven elhíresült kép először megjelent) hiába próbálta kideríteni, hogy kik ők, mik ők, nem jártak sikerrel. A hetvenes években azután egy Edith Shain nevű nő jelentkezett Eisenstaedtnél azzal, hogy ő szerepel a képen, ám a fotós saját bevallása szerint soha nem volt teljesen bizonyos abban, hogy valóban Edith Shain volt-e az, akit keresnek.

Amikor a híres csókról faggatták, Edith elmondta, hogy aznap a kórházból, ahol azidőtájt dolgozott, a Times Square-re ment, „mert a háború véget ért, és hova máshova megy egy New York-i? És akkor ez a fickó elkapott és csókolóztunk, aztán én az egyik irányba mentem, ő pedig a másikba” – idézte most fel a BBC az akkor már idős nő szavait.

Edith Shain egyébként 2008-ban második világháborús veteránok társaságában visszatért az emlékezetes csók színhelyére. Akkor azt mondta: örül, hogy újra New Yorkban lehet, láthatja azokat az utcákat, ahol akkor jártak, amikor a második világháborúnak vége lett, amikor „az a csodálatos érzés elöntötte a nemzetet”.

Hruscsov úgy nézett rám, ahogy egy férfi néz egy nőre – állítólag ezt nyilatkozta Marilyn Monroe, miután 1959-ben Hollywoodban találkozott a szovjet kommunista párt akkori főtitkárával. Tény, ami tény, az egykori szexszimbólum szívesen forgolódott baloldali körökben, az FBI szerint éppen ezért viszonya az amerikai elnökkel nemzetbiztonsági szempontból roppant kockázatos volt.

Éppen 54 éve, hogy Arthur Millernek meg kellett jelennie a Kongresszusban az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) színe előtt. A drámaíró nem volt hajlandó megnevezni azokat az állítólagos kommunistákat, akikkel még 1947-ben New Yorkban öt vagy hat alkalommal különböző gyűléseken részt vett. Miller közölte, hogy lelkiismereti okokból nem akarja kiadni, és ezzel bajba sodorni őket. Az írót emiatt perbe fogták, és a törvényhozás munkájának akadályozása miatt (contempt of Congress) feketelistára tették. Az ítéletet a washingtoni fellebbviteli bíróság 1958-ban aztán hatályon kívül helyezte.

Miller egyébként nem ekkor került először a HUAC látóterébe, hanem még 1954-ben, amikor A salemi boszorkányok európai bemutatójára készülő írótól megtagadták az útlevelet. A mű létrejöttét közvetetten egyébként éppen a vizsgálóbizottság inspirálta, 1952-ben ugyanis Miller barátja, Elia Kazan döntött úgy, hogy ő bizony beszélni fog.

Az írót kis híján sokkolta, amikor megtudta, hogy a rendező mire készül. Timebends című önéletrajzában erről így írt: „Miközben hallgattam őt, egyre nőtt bennem a rémület. Amit mondott, abban volt valami sötét logika: hacsak nem tisztázódik, akkor, kreatív alkotóereje csúcsán, soha nem reménykedhet abban, hogy újra filmet csinálhat Amerikában, és valószínűleg nem kap útlevelet sem ahhoz, hogy külföldön dolgozzon”. Kazan bírálói szerint (akik számosan voltak, főként miután a bizottság előtt nyolc olyan régi barátot dobott fel, akik aztán feketelistára kerültek), szóval, a bírálók szerint a rendezőnek igenis volt alternatívája. Dönthetett volna úgy is, hogy visszautasítja az együttműködést, és bár filmet valószínűleg nem rendezhetett volna, de színdarabot a Broadway-n igen.

Kazan azonban filmezni akart, ahogy Miller is írta, ez volt a szívügye, ráadásul a Twentieth Century Fox akkori elnöke, a régi barát, Spyros Skouras többször is a tudomására hozta: hacsak nem jelenik meg a bizottság előtt, számára nem terem babér a filmvállalatnál. Kazan vallomását követően Miller egyébként a massachusettsi Salembe utazott, az 1692-es boszorkányperek színhelyére. A salemi boszorkányokat, amely a mccarthyi-i éra egyfajta allegóriája is egyben, 1953-ban mutatták be a Broadway-n. A régi szoros barátság Kazan és Miller között soha többé nem állt helyre, az eset után tíz évig nem is beszéltek egymással, ugyanakkor 1999-ben, amikor a rendező Oscar-életműdíjat kapott, a drámaíró volt az egyike azon prominenseknek, aki akkor kiállt Kazan elismerése mellett.

Kazant és Millert a barátságon és a munkán kívül (a negyvenes évek végén Kazan rendezte például az Édes fiaim és Az ügynök halála című darabokat a Coronet, illetve a Morosco Színházban) még valami összekötötte őket. Pontosabban valaki. Marilyn Monroe, akivel egy időben mindkét férfinek viszonya volt. Miller ráadásul 1956-ban feleségül is vette a színésznőt.

Már ez is elegendő lett volna, hogy Monroe az FBI látókörébe kerüljön, a színésznő azonban emellett szívesen is kereste más kommunisták vagy kommunista-szimpatizánsok társaságát. (Miller maga egyébként saját állítása szerint nem volt az amerikai kommunista párt tagja, bár 1940-ben és 1947-ben akadt két olyan rövid időszak, amikor „eléggé közel voltam a kommunista párt tevékenységéhez ahhoz, hogy akadhatott olyan, aki valóban azt gondolhatta, hogy tag lettem”. Mindenesetre az FBI ezt másképp tudta.)

A Szövetségi Nyomozóiroda pár éve nyilvánosságra hozta a Monroe-akta egy részét, ebből pedig egyebek között az derült ki, hogy a színésznő 1962-ben, egy mexikói nyaraláson az Amerikai Kommunista Csoport, valamint az Amerikai Kommunista Párt több tagjával és azok barátaival is találkozott, akik „közös szimpátiával viseltetnek a kommunizmus és a Szovjetunió iránt”. (A nyaralást Frank Sinatra szervezte, Millerrel már 1961-ben elváltak.) Az ügynöki jelentések szerint ráadásul a vakáción Monroe közelebbi kapcsolatba került Frederick Vanderbilt Fielddel, akit radikális baloldali nézetei miatt a családja kitagadott a Vanderbilt-örökségből.

Amerikai lapok szerint Monroe ráadásul ezeknek az ismerőseinek mesélt a Kennedyekkel folytatott politikai diskurzusairól, amelyeken állítólag az Egyesült Államok Kuba-politikája és a nukleáris kísérletek is szóba kerültek. A nyilvánosság számára is elérhető FBI-iratokból erről nem derül ki semmi, a Monroe-legendának mindenesetre masszív építőeleme, hogy a színésznő – ha akaratlanul is – így fontos részleteket szivárogtatott ki (alig fél évvel vagyunk a kubai rakétaválság előtt), ezek az információmorzsák aztán persze a kubaiaknál landoltak. Az FBI-főnök, J. Edgar Hoover személyesen többször is figyelmeztette John F. Kennedyt, hogy kapcsolata Marilyn Monroe-val nemzetbiztonsági kockázatot jelent, de az elnököt ez nem nagyon hatotta meg.

Az FBI-iratokból mindenesetre eléggé nyilvánvaló, hogy a színésznő szimpatizált a baloldali, adott esetben kommunista eszmékkel. Így például az ötvenes években Frank Sinatrával és Bing Cosbyval egyetemben ő is beutazási vízumot igényelt az amerikai szovjet nagykövetségen, de az informátorok beszámoltak arról is, hogy Miss Monroe 1955-ben meghívást kapott a szovjet nagykövetség fogadására, amelyet egy agrárküldöttség tiszteletére rendeztek. Sőt, mi több, ott volt 1959-ben azon az ebéden is, melyet a Twentieth Century Fox az Egyesült Államokban vizitelő Nyikita Hruscsov tiszteletére adott. Akadtak ugyanakkor olyanok, akik Hruscsov személye elleni tiltakozásul visszautasították a meghívást – köztük volt egy bizonyos Ronald Reagan is. A hollywoodi istenek és istennők közül azonban többen is tiszteletüket tették, így ott volt mások mellett Gary Cooper, Kim Novak, Dean Martin, Ginger Rogers, Kirk Douglas, Tony Curtis vagy éppen Gábor Zsazsa.

És persze ott volt Marilyn Monroe, akinek egyik alkalmazottja visszaemlékezései szerint először el kellett magyarázni, hogy ki is az a Hruscsov. Ez azonban a színésznő baloldali szimpátiája fényében finoman szólva is nehezen hihető. Később sokan kétségbe is vonták Lena Pepitone szavahihetőségét, aki Bizalmas címmel könyvet is kiadott a Marilyn szolgálatában eltöltött időről. Az ő sztorija szerint mindenesetre a stúdió azzal győzködte a színésznőt, hogy a Szovjetunióban két dolog jut az emberek eszébe Amerikáról, az egyik a Coca-Cola, a másik pedig Marilyn Monroe (hmm). A színésznő ezek után persze nem tudott nemet mondani, és közölte Pepitonéval, hogy a stúdió azt akarja, hogy az eseményen a legszűkebb, legszexisebb ruhájába bújjon.

Eddig a mese. Tény ugyanakkor, hogy a színésznő valóban ott volt ezen az ebéden, ráadásul egy asztalnál ült Henry Fondával, akinek a Smithsonian Magazin összeállítása szerint egy füldugó volt az egyik fülében, amellyel egy tranzisztoros rádión hallgatta a Los Angeles Dodgers és a San Francisco Giants közti baseball-meccs közvetítését. Még egy kis fricska: amikor Hruscsov megérkezett és elfoglalta a helyét, Elizabeth Taylor állítólag felmászott az egyik asztal tetejére, hogy jobban lássa a szovjet pártfőtitkárt. Erről nincs, viszont magáról a hruscsovi vizitről pár éve előkerült egy felvétel, amelyen az is jól látszik, amikor Marilyn Monroe megérkezik a stúdió bejáratához. Az alig egy perces filmben kánkánnal szórakoztatják Hruscsovot, aki később a színészek gyűrűjében Shirley MacLaine-nel pózol.

Ám, hogy ne kanyarodjunk el teljesen a címben feltett kérdéstől: a szépséges Marilyn valóban meggyőződéses kommunista lett volna?

Valószínűleg inkább csak szimpatizáns.

Pszichiáterének a lánya, Joan Greenson később úgy emlékezett rá, mint aki szenvedélyesen kiállt az egyenlő jogok, a feketék jogai és a szegények jogai mellett. Ha kerültek is ki tőle bizalmas információk, az a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint vélhetően nem ártó szándékkal történt. Halálának rejtélyes körülményei mindenesetre a mai napig az összeesküvés-elméletek kiapadhatatlan forrásainak bizonyulnak. Az egyik ilyen teória szerint a színésznő naplót vezetett arról, hogy a Kennedyek miként akarják eltenni láb alól Castrót, a könyvecske azonban Monroe halálakor szőrén-szálán eltűnt. Hogy igaz-e vagy sem, azt valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni.

Mindenesetre, ha élne, az idén lenne 84 esztendős.

Miként arra számítani lehetett: Nikki Haley kedden egy lépéssel ismét közelebb került ahhoz, hogy ő legyen Dél-Karolina első női kormányzója. A 38 éves politikus meggyőző fölénnyel nyerte ugyanis a republikánus runoffot, és kerek 30 százalékot rávert a rivális Gresham Barrettre. Így tehát a novemberi kormányzóválasztáson ő lehet az, aki a demokrata Vincent Sheheennel összemérheti erejét.

Rossz hír ugyanakkor Bob Inglisnek (még mindig Dél-Karolinában vagyunk, de ez már a képviselői helyekért menő küzdelem, 4-es körzet), hogy ősszel a republikánusok színeiben nem ő, hanem Trey Gowdy (71%) szállhat ringbe, aki ráadásul megalázó vereséget mért a 11 éve a Kongresszusban csücsülő Inglisre (29%).

Az 1-es körzetben indult – még szintén a republikánus képviselőjelöltségért – Tim Scott, aki kihívójával szemben 68 százaléknyi szavazatot tudott begyűjteni. Ha ősszel nyer, akkor a The New York Times szerint több, mint száz év óta ő lehet az első fekete, aki republikánus színekben képviseli Dél-Karolinát a Kongresszusban. (Az első egy Joseph Rainey nevű úriember volt, még 1870-ben.) Ez az a körzet amúgy, ahol Fort Sumter is található – itt dördültek el a polgárháború első lövései.

Előválasztások voltak még Észak-Karolinában, Utah-ban és Mississippiben – nagyjából mindhárom állam esetében elmondható, hogy mind a republikánusoknál, mind pedig a demokratáknál az előválasztásokon a szavazók az eddigi garnitúra cseréje mellett döntöttek. Csak az érdekesebb adatok közül néhány: Észak-Karolinában a demokratáknál Elaine Marshall (60%) nyerte el a szenátori jelöltséget, dacára annak, hogy párton belüli riválisa, Cal Cunningham (20%) masszív támogatásban részesült Washingtonból.

Utah-ban a republikánus Mike Lee csupán két százalékkal kapott többet, mint a szintén szenátori jelöltségre hajtó Tim Bridgewater. Az okosok szerint Utah-ban annyira szilárd a republikánusok helyzete, hogy aki győzedelmeskedik a republikánus előválasztáson, annak szinte nyert ügye van, hiszen nagy eséllyel belőle lesz az állam következő szenátora.

Még ki sem került az újságosstandokra, de már most meglehetősen nagy vihart kavart a Rolling Stone legfrissebb száma: ebben az Afganisztánban állomásozó nemzetközi erők parancsnoka alaposan leszedi a keresztvizet a fehér házi vezetésről. Stanley McChrystal kedden közleményben kért bocsánatot.

Ha a fele olyan feszült is a viszony az Afganisztánban állomásozó amerikai és nemzetközi csapatok vezetése és a Fehér Ház között, ahogyan azt pénteken megjelenő számában a Rolling Stone magazin állítja, már az is elég nagy baj. Hogy a lapban leírtak nem teljesen légből kapottak, azt jól illusztrálja, hogy a cikk kulcsfigurája, Stanley McChrystal parancsnok még a megjelenés előtt közleményben kért bocsánatot, és biztosította tiszteletéről Obama elnököt és nemzetbiztonsági csapatát.

Na, de miről is van szó? A lap a tábornok környezetéből származó információkra hivatkozva azt állítja, hogy a katonai és a politikai vezetés között kapcsolat már a kezdet kezdetén sem alakult túl jó. McChrystal állítólag meglehetősen csalódott volt, amikor első fehér házi látogatásán egy meglehetősen felkészületlen elnökkel találta magát szemben. Az afganisztáni csapatszám növelését sürgető kérését sem fogadta Obama túl jól, és hónapok teltek el, mire az elnök végre bejelentette, hogy 30 ezer fővel megnövelik az országban állomásozó amerikai katonák számát. Ráadásul úgy, hogy ezt összekötötték azzal a bejelentéssel, hogy 2011 júliusában megkezdik a csapatkivonást, amit McChrystal környezetében meglehetősen önkényesen kijelölt időpontnak tartanak.

Az Obama-adminisztráció ázsiója a parancsnok és környezete szemében azóta se változott nagyot. James Jones nemzetbiztonsági tanácsadót McChrystal egyik embere például bohócnak nevezte, Richard Holbrooke-ről pedig, aki Obama afganisztáni és pakisztáni különmegbízottja, egy névtelen forrás – a cikket előzetesen ismertető Washington Post szerint – a következőket állította: „A főnök azt mondja, olyan, mint egy megsebzett állat. Holbrooke állandóan olyan pletykákat hall, hogy lapátra teszik, ettől pedig veszélyessé válik.” Egy alkalommal például, amikor Holbrooke-től jött egy email, a tábornok állítólag így sóhajtott fel: „Ó, nehogy már még egy email Holbrooke-tól! El se akarom olvasni”.

A cikk különösen Karl W. Eikenberry kabuli amerikai nagykövetet ekézi, főleg, miután egy kiszivárgott belső feljegyzésből kiderült, hogy a nagykövet is ellenzi a katonák számának növelését, holott ezt a nézetét személyesen soha nem osztotta meg a parancsnokkal. Az összeállítás szerint McChrystaléknak nincs túl jó véleményük Joe Biden alelnökről sem, aki kezdetben szintén nem támogatta, hogy több csapatot küldjenek Afganisztánba. „Biden alelnökről kérdez? Ki az?” – állítólag így poénkodott egyszer McChrystal. Az össztűz alól az egyetlen kivétel Hillary Clinton külügyminiszter, aki kezdettől fogva támogatta a parancsnok elképzeléseit.

„Ez egy meglehetősen szerencsétlen cikk, de ez csak egy cikk” – reagált a NATO részéről James Appathurai szóvivő, utalva egyúttal talán az időzítésre is, amely az ezer sebből vérző afganisztáni misszió szempontjából talán valóban nem a legszerencsésebb. A szóvivő mindenesetre emlékeztetett arra, hogy jelenleg egy konfliktus kellős közepén vagyunk, Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkárnak pedig teljes a bizalma McChrystal és a NATO katonai vezetése iránt. A Fehér Ház reakciójáról egyelőre keveset tudni.

UPDATE: A tábornokot kedden Washingtonba rendelték. Sajtóhírek szerint Obama eléggé dühödten reagált McChrystalnak a lapban megjelent megjegyzéseire. Az elnök sajtótitkára, Robert Gibbs súlyos hibát emlegetett, ugyanakkor nyíltan nem beszélt arról, hogy mi lesz a tábornok további sorsa. „Minden lehetőség nyitott” – nyilatkozta diplomatikusan, ám gyanítható, hogy a parancsnok nagy eséllyel búcsút inthet eddigi beosztásának.

Peter R. Orszag, a Fehér Ház költségvetési igazgatója várhatóan júliusban távozik posztjáról. A névtelen értesülésen alapuló hírt a nagy amerikai lapok kiemelt helyen hozták, már csak azért is, mert Orszag lesz az első tisztviselő (ráadásul egyike a legbelsőbb körökhöz tartozó tanácsadóknak), aki otthagyja az Obama-adminisztrációt. Ezzel pedig – ahogy a The New York Times blogja is fogalmaz – az elnök gazdasági csapatának egyik fontos szereplője távozik.

Kézjegyét két fontos törvényen is rajtahagyta, így tevékenyen részt vett a gazdaságélénkítő és az egészségbiztosítás reformjáról szóló jogszabályok kidolgozásában. Távozásáról állítólag már hónapokkal ezelőtt is susmorogtak Washingtonban, és bennfentesek most azt mondják: még azelőtt hátat fordít a Fehér Háznak, hogy megkezdődne a következő költségvetési év terveinek az előkészítése.

A magyar szülőktől az Egyesült Államokban született Orszag, aki máskülönben semmilyen módon nem kötődik Magyarországhoz és nem is nagyon szereti a gyökereit firtató kérdéseket, Bush alatt két évig a Kongresszus költségvetési hivatalának igazgatója volt, és egyes hírek szerint némileg vonakodva fogadta el Obama meghívását a fehér házi csapatba. Arról nem is beszélve, hogy saját bevallása szerint eredetileg amúgy is csak két évet tervezett.

Orszag egyébként az év elején nem csak gazdasági, költségvetési tevékenységével került fel a címlapokra. A 41 éves közgazdász ugyanis néhány héttel azután jegyezte el Bianna Golodrygát, az ABC riporterét, hogy kislánya született egykori barátnőjétől, Claire Milonastól (aki nem mellesleg egy görög hajómágnás lánya).

A hír teljesen magával ragadta a bulvárlapokat, melyeknek Orszag név nélkül nyilatkozó barátai váltig állították, hogy a sármos közgazdász már szakított Milonasszal, amikor a fehér házi tudósítók vacsoráján megismerkedett az újságírónővel, a másik oldal azonban természetesen ezt másképp tudta. Mindenesetre Orszagnak (akinek egyébként egy előző kapcsolatából már van két gyereke) olyan rajongótábora kerekedett, hogy www.orszagasm.com címen külön oldalt is kreáltak.

Akárhogy is, a fehér házi sármőr szeptemberben megnősül, így döntésében, hogy várhatóan még a nyáron otthagyja a Fehér Házat, ez is nagy szerepet játszott. Hogy hol folytatja, egyelőre nem tudni, egyes spekulációk szerint egy elemző-tanácsadó cégnél helyezkedik majd el.

Kedden újabb előválasztás, négy államban lehet újra szavazgatni (igaz, ebből három runoff), ezek közül mégis egyetlen olyan állam van, amely napról napra helyet követel magának a címlapokon. Bingó, ez Dél-Karolina, lássuk hát, miből élünk.

Dél-Karolinában két runoff is lesz: az 1-es körzetben két republikánus jelölt gyürkőzik megint egymásnak, hogy eldőljön ki lesz a kihívója a demokrata Ben Frasiernek (csak emlékeztetőül: mivel az előválasztáson egyik republikánus jelölt sem nyerte el az 50 százalékot, ezért a mostani fordulón a két legtöbb szavazatot elnyert aspiráns mérkőzik meg egymással a képviselőjelöltségért), ez azonban szinte eltörpül a kormányzójelöltségért folytatott harc mellett.

A középpontban persze ismét Nikki Haley, a csini indiai-amerikai republikánus, aki a június 8-i előválasztáson 48 százalékot gyűjtött be, ezért most közte és Gresham Barrett (21%) között dől el, hogy ki indulhat a republikánusok színeiben a kormányzóságért. (A demokrata jelölt Vincent Sheheen lesz, aki június elején meggyőző fölénnyel nyerte a demokrata primary-t.) Haley ellen már a június 8-i előválasztást megelőzően megindult a rágalomhadjárat (egyebek között azt terjesztették róla, hogy két férfival is félrelépett az amúgy kétgyermekes, férjezett asszony), ám ez a jelek szerint – és az eddigi előválasztási eredmények ismeretében – nem nagyon rengette meg a választók bizalmát a politikusban.

A Washington Post ugyanakkor most arról ír, hogy az utóbbi időben Haley keresztény hitét kérdőjelezték meg többen. Haley, aki 38 évvel ezelőtt Nimrata Nikki Randhawa néven látta meg a napvilágot a dél-karolinai Bambergben, szikh-ként nevelkedett, ám 24 évesen áttért a metodista hitre, azt ugyanakkor nem tagadja, hogy időről időre még mindig részt vesz szikh ünnepségeken, rendezvényeken. Egy helyi republikánus és két lelkipásztor mindenesetre úgy vélekedik, hogy Haley eltitkolja valódi vallási meggyőződését – ezen vélekedésnek pedig aztán több emailben és beszédben is hangot adtak. Ezek szerint Haley nem nagyon tudja eldönteni, hogy miben is higgyen, és ha mindkettőben hisz, akkor kutyakötelessége lenne tudatni azt a választókkal, satöbbi, satöbbi.

Ennél sokkal durvább volt a dél-karolinai szenátus republikánus tagja, Jake Knotts, aki még június elején „rongyfejűnek” (raghead) nevezte Haley-t, ami a közel-keleti vagy muszlim vagy hindu emberekre használt rendkívül sértő kifejezés. „Már van egy rongyfejűnk a Fehér Házban” – nyilatkozta akkor Knotts Obamára utalva – „nincs szükségünk még egy rongyfejűre a kormányzói házban”. A felháborodás óriási volt, Knotts-nak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, a helyi republikánusok élesen elítélték a kijelentését, és lemondásra kérték a politikust, amit az aztán nem tett meg.

A mostani piszkálódások talán még nem ennyire mocskosak, mindenesetre vannak (nem kevesen), akik úgy vélik, hogy a háttérből a másik republikánus jelölt-jelölt, Gresham Barrett tartja kézben szálakat, amit a politikus persze szóvivője nyomán azonnal cáfolt. „Ez a választás tele van nevetséges célozgatásokkal és gyanúsítgatásokkal, és ez csak egy újabb ilyen (gyanúsítgatás)” – idézte a Washington Post Robert Hughes szóvivőt, aki hozzátette még azt is, hogy Barrett volt az egyetlen olyan jelölt, aki nem szállt be a negatív kampányba.

Dél-Karolina választási történelme egyébként tele van ilyen és ehhez hasonló piszkos ügyekkel. 1978-ban például a későbbi republikánus kormányzó, Carroll Campbell a demokrata (és zsidó) Max Hellert azzal támadta be, hogy feltette a kérdést a választóknak: „Megszavaznátok egy olyan zsidót, aki nem hisz Jézus Krisztus Urunkban?” Később a 2000-es évek sem voltak mentesek a mocskolódástól, akkor állítólag az elnökjelöltségre hajtó George W. Bush emberei voltak azok, akik az előválasztási kampányban azt terjesztették John McCainről, hogy van egy törvénytelen fekete gyereke, és a templomokat végigtelefonálva sikeresen démonizálták a rivális politikust, aki aztán akkor alul is maradt Bush-sal szemben.

Nikki Haley-nek ugyanakkor a jelek szerint elég stabil a szavazóbázisa, ráadásul konzervatív oldalról olyan támogatókat tudhat maga mögött, mint Sarah Palin vagy Mitt Romney, aki a 2008-as elnökválasztáson egyszer már versenybe szállt (igaz, sikertelenül) a republikánus jelöltségért, és kósza hírek szerint 2012-ben is újra megpróbálkozik vele.

Addig is a dél-karolinai előválasztásra szegeződik az amerikaiak szeme (legalábbis azoké, akiket kicsit is érdekel a politika), és kedden elválik, hogy eredményes volt-e a Haley ellen indított negatív kampány, vagy könnyedén veszi az akadályt a mostani runoff-on.

És akkor a rend kedvéért, lássuk, mi lesz még kedden. Utah-ban a képviselői, a szenátori és a kormányzói helyért, illetve helyekért is megindul a versengés. Mississippiben a kettes számú körzetben a képviselői jelöltségért tartanak runoff-ot, miután a június elsejei előválasztáson a két első helyen végzett republikánus aspiráns egyaránt 34-34 százalékot zsebelt be. Észak-Karolinában képviselői és szenátusi forduló is várható: előbbit a nyolcas körzetben tartják, ahol szintén két republikánus jelölt közül kell dönteni, a szenátori jelöltségért pedig két demokratának kell ismét megmérkőznie egymással.

A YouTube-on is elérhető szpotban támadják a konzervatívok Barack Obamát. A vád: az elnök az Egyesült Államok legnagyobb környezeti katasztrófájának tartott olajszennyeződés első 58 napjában már hatszor szakított időt arra, hogy kedvenc sportjának, a golfnak éljen. „Elnök úr, mi tartott ennyi ideig?” – kérdezik az alig másfélperces filmecskében a republikánusok, akik láthatóan igyekeznek meglovagolni, sőt, gerjeszteni a kormányzati válságmenedzselés körüli elégedetlenséget.

A film igazi Michael Moore-i mélységeket súrol: eszerint az elnöknek minden fontosabb volt, mint az olajfolt. Jutott ideje a New York Yankees tagjaival és Bonóval találkozni, arra, hogy némi pénzmagot gyűjtsön Barbara Boxer szenátornak, arra, hogy a családjával egy kicsit vakációzzon, arra, hogy együtt bulizzon Kelly Clarksonnal és Paul McCartney-val, na, és persze arra, hogy golfozzon, golfozzon és golfozzon. Az 58. napon pedig találkozott a BP vezetőivel is.

Adott a kérdés. Hasonló krízishelyzetben van-e joga az elnöknek kikapcsolódni? Megengedheti-e magának bármely politikai vezető, hogy miközben „ég a ház”, nyaralni menjen? Szerintem igen. Hacsak a mindenkori elnök nem bekkel végig sunyin egy konfliktust, illetve annak válságmenedzselését (legyen szó háborúról, hurrikánról, olajszennyeződésről vagy terrortámadásról), és amúgy a maga köré kiépített szakértői csapat segítségével olyan hatékony döntéseket hoz, melyek kiutat mutatnak a slamasztikából, akkor miért ne?

Szinte minden elnöknek volt kedvenc pihenőhelye, ahova szívesen húzódott vissza, hogy kieressze a gőzt. Ilyen volt Campobello Franklin Delano Rooseveltnek, Newport Eisenhowernek vagy Rapidan Camp Hoovernek, a sor pedig hosszan folytatható. Nyilván a konfliktus mélységétől és hosszúságától is függ, hogy egy nemzet mennyire nézi el vezetőinek, ha nyaralni mennek, vagy egyéb módon lazítanak. De ha a verkli pörög, és ezt a kormányzat kommunikációs szempontból is hitelesen tudja kifelé jelezni, akkor miért is ne?

PR-szempontból nyilván sokkal inkább támadható a British Petrol főnökének, Tony Haywardnak a hétvégi vitorlázása – a dolog azonban valószínűleg nem itt és most bukott meg, hanem már sokkal korábban. Haywardnak pedig amúgy is befellegzett, kicsit furcsa is, hogy eddig miért nem intettek még neki búcsút. A Wight-sziget körüli hajókázás egyébként éppen a Fehér Háznál csapta ki leginkább a biztosítékot. Rahm Emanuel, az amerikai elnök kabinetfőnöke csípősen csak annyit jegyzett meg, hogy Tony Hayward valószínűsíthetően nem fog karriert kezdeni a PR-tanácsadás területén.

Alapvetően tehát nem az a gond, hogy az elnök bulizik, hírességekkel smúzol, vagy hogy hányszor suhintotta meg a golfütőjét, hanem, hogy megtette-e, és időben tette-e meg a szükséges válságkezelő intézkedéseket, ezekkel pedig milyen eredményeket tudott rövid-, közép- és hosszú távon elérni. Tény, hogy a mostani helyzetben a Fehér Ház nagyon lassan reagált, ettől függetlenül, ha Obama elcsúszik az olajfolton, akkor az nem a hat golfszetten fog múlni.

Csökkenő népszerűségi indexén valószínűleg nem azon dobna nagyot, ha sutba vágná a golfütőjét, hanem ha elérné, hogy a szennyeződés mértéke gyors ütemben csökkenjen, az öböl lakóit és az áldozatokat mihamarabb kártalanítsák, a térségbeli idegenforgalom és az egyéb vállalkozások pedig minél hamarabb újra sínre kerüljenek.

Ja, és ha már golf! Michael Moore már a Fahrenheit 911-ben előhúzta a golfkártyát: ebben azt láthatjuk, hogy az akkori elnök, George W. Bush egy Izrael elleni öngyilkos merénylet hírére reagálva éppen újságíróknak nyilatkozik. „Felszólítom valamennyi nemzetet, hogy tegyenek meg mindent, amit tudnak, hogy megállítsák ezeket a terrorista gyilkosokat. Köszönöm. Most pedig figyeljék ezt az ütést!” Majd lendít egy óriásit.

Veszélyes sport ez a golf.

Politikailag mindenképp.

Orange megye, New York City, Atlanta és New Jersey után a Real Housewives című valóságshow Washington D.C.-be költözik. A Bravo nevű tévécsatorna legalábbis az amerikai politika fellegvárába próbálja áttenni a meglehetősen népszerű, egyúttal azonban sok kritikát is kiváltó reality-t.

Az alaprecept szerint fognak öt felső-középosztálybeli exhibicionista nőt, akiknek minden lépését azután kamerák követik nyomon – igaz, az egy cinikus szerint a dolog legalább annyira valóságos, mint amennyire a filmben felbukkanó dekoltázsok többsége. A New Jersey-i változaton mindenesetre a kritikusok legutóbb alaposan elverték a port, a nézők azonban zabálták és a fanyalgás ellenére finoman szólva is kíváncsiak voltak az öt harsány és ízlésficamos buksza kalandjaira (tavaly a szezonzáró epizódot például 4,6 millióan látták), akik leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy minél változatosabban tudjanak a seggére verni jelenlegi vagy volt férjeik megtakarításainak.

Az igazi született feleségek most Washingtonba mennek, az első epizód augusztus elején kerül adásba. A gondos promónak köszönhetően azonban már most egy csomó részletet lehet tudni, így például azt is, hogy ki az az öt „szerencsés”, akinek a mindennapjait mostantól nyomon követhetik az amerikai nézők.

Közülük is az egyik legismertebb Michaele Salahi, aki tavaly novemberben azzal került a címlapokra, hogy férjével, Tareq-kel együtt meghívó nélkül bepofátlankodott az indiai miniszterelnök tiszteletére adott fehér házi fogadásra, ahol a pár Joe Biden alelnökkel fényképezkedett, és kezet fogott Barack Obama elnökkel.

A vizitről egyébként a Bravo állítólag olyan bizonyítékokkal rendelkezett, amelyekre a Salahiék ügyében vizsgálatot indító hatóságok is kíváncsiak voltak. A tévécsatorna képviselői most azt mondják, hogy amikor „az a novemberi incidens” kipattant, akkor erősen gondolkoztak azon, hogy kivágják a házaspárt a produkcióból, ám a hivatalos magyarázat szerint Michaele Salahi története már a kezdet kezdetétől (márciusban kezdődött a forgatás) annyira összefonódott a többiekével, hogy lehetetlenség lett volna egy Salahi-mentes verzióval előrukkolni. (Arról nem is beszélve, hogy ennél jobb hírverésről nem is álmodhattak volna.)

A feleségek oszlopos tagja lesz még a brit Cat Ommanney, aki csak nemrég költözött Washingtonba, és aki négy évvel ezelőtt – a bulvárlapok legnagyobb örömére – azt állította, hogy egy bulin szenvedélyes csókot váltott Harry herceggel. Igazi politikai bennfentesek azonban várhatóan nem nagyon teszik majd tiszteletüket a show-ban, így aki a politikai méregkeverés legsötétebb bugyraiba akar bepillantást nyerni, nagy eséllyel csalódni fog.

Kérdés ugyanakkor, hogy ami New Jersey vagy New York City esetében működött, az mennyire válik be Washingtonban, ahol a diszkréció alapkövetelmény. „A washingtoni emberek nem akarják magukra irányítani a figyelmet – a figyelem irigységet szül, az irigység pedig ellenségeket” – idézte a New York Times Lea Bermant, aki korábban a társasági események tervezője, szervezője volt a Fehér Házban. „Washington annyira különbözik azoktól a helyektől, ahol a sorozat többi része játszódik. Ezek olyan helyek, ahol megteszi, ha valaki azért híres, mert híres. Nincs mögöttük teljesítmény, Washington azonban egy teljesítmény-orientált város” – tette hozzá.

Arról nem is beszélve, hogy a tavaly még izzó Obama-láz mára alábbhagyott. Egy friss Gallup-felmérésből például az derül ki, hogy a regisztrált szavazók 46 százaléka szerint Obama megérdemelné, hogy 2012-ben újraválasszák, 51 százaléka szerint azonban nem. Ami persze egyelőre nem jelent semmit, mindenesetre tény, hogy a gazdasági válság és az olajszennyezés kezelése körüli hercehurca alaposan betett az elnök, és úgy általában a nagypolitika népszerűségének.

Igazából nem hiszem, hogy mindennek túl nagy hatása lenne a valóságshow nézettségére, mindenesetre hamarosan elválik, hogy egy ilyen miliőben a washingtoni feleségeknek sikerül-e meghódítaniuk a tévénézők szívét. Az első epizódot augusztus 5-én sugározzák.

Az Obama-adminisztráció várhatóan jogi úton próbálja megakadályozni, hogy életbe léphessen Arizona új bevándorlási törvénye. Mindez azért érdekes, mert a szövetségi kormányzat csak nagyon ritkán avatkozik bele ily módon egy-egy állam belügyeibe. Bár a döntést hivatalosan nem jelentették még be (az igazságügyi minisztérium szóvivője szerint egyelőre még vizsgálják a lehetőségeket), ám amerikai lapok névtelen kormányzati forrásokra hivatkozva lényegében tényként állítják, hogy per lesz a dologból.

De miről is szól az új arizonai törvény, amely az eredeti tervek szerint július 29-én lépne hatályba?

A jogszabály (lánykori nevén SB1070) a szövetségi törvényhez hasonlóan megköveteli, hogy a külföldiek (azaz a nem amerikai állampolgárságú személyek) regisztrálják magukat, és ezt a személyazonosításra alkalmas dokumentumot maguknál tartsák. (Szövetségi szinten ez a rendelkezés már a negyvenes évek óta érvényben van; a külföldiek ezzel tudják bizonyítani, hogy legálisan tartózkodnak az országban, azaz van zöldkártyájuk, vízumuk stb.)

Ezzel az arizonai törvény kimondja, hogy a bevándorlással kapcsolatos szövetségi törvény megsértése az államon belül is bűncselekménynek tekintendő, így a helyi rendőri erők is intézkedhetnek. A jogszabály egyébként megköveteli a rendőrtől, hogy gyanú esetén a lehető leghamarabb vegye fel a kapcsolatot a szövetségi szervekkel, és ellenőriztesse le az illető státuszát.

A törvény értelmében a rendőr csak akkor kérdezhet rá valakinek az úgymond bevándorlási státuszára, ha például egy közlekedési ellenőrzés alkalmával megállította az illetőt, vagy ha valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vették, letartóztatták a szóban forgó személyt. A rendőrnek ráadásul alapos gyanúja kell, hogy legyen arra vonatkozóan, hogy egy illegális bevándorlóval áll szemben.

Az SB1070 megalkotói szerint a „megalapozott gyanú” fogalmát a bírósági gyakorlat elég jól körülhatárolja. Így például Arizonában illegális bevándorlók nem szerezhetnek jogosítványt, ergo, ha valaki érvényes vezetői engedéllyel rendelkezik, akkor nagy eséllyel a státusza rendezett, azaz legális. Ellenben ha valakit a közúti ellenőrzésen jogosítvány nélkül csípnek el vagy hamis személyi okmányokkal rendelkezik, már elegendő alapot szolgáltathat a gyanúra.

Az új jogszabály értelmében bűncselekményt követ el az is, aki illegális bevándorlót – beleértve a családtagokat is – szállít vagy rejteget, feltéve, ha az illető tisztában van azzal, vagy egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a bevándorló státusza nem rendezett. Némi kivételre csak azokban az esetekben kerülhet sor, amikor gyermekvédelmi szakemberek vagy egészségügyisek részesítenek sürgős orvosi ellátásban valakit.

A jogszabály ugyanakkor kimondja azt is, hogy a rendőr – a gyanú megállapításakor – nem hagyatkozhat a bőrszínre, fajra vagy nemzeti hovatartozásra. Ennek a rendelkezésnek azért van különösen nagy jelentősége, mivel a szövetségi kormányzat becslései szerint az illegális bevándorlók 80 százaléka Latin-Amerikából érkezik az Egyesült Államokba, éppen ezért a törvény ellenzői közül sokan attól tartanak, hogy a rendőrök csak és kizárólag a hispánókra fognak rászállni. Az arizonai kormányzó utóbb aláírt egy módosítást (HB2162), amely világossá kívánja tenni, hogy a faji alapú profilozás illegális, és azt Arizonában nem tolerálják. Elméletileg tehát nem történhet meg, hogy valakit csak a bőrszíne vagy a származása miatt kiemelnek a tömegből. Ezt mondják legalábbis a törvény megfogalmazói.

Számok, számok, számok…

A szövetségi kormány becslései szerint Arizonában nőtt a legnagyobb mértékben az illegális bevándorlók száma: míg 2000-ben nagyjából 330 ezren voltak az államban, addig számuk 2008-ra elérte az 560 ezret.

Az állam a közelmúltban több törvényt hozott annak érdekében, hogy elvegye az illegális bevándorlók kedvét a letelepedéstől: ennek következtében 2008 és 2009 között arányuk 18 százalékkal csökkent (míg szövetségi szinten csak 7 százalékkal).

Az arizonai Maricopa megyében a bűncselekmények 22 százalékát illegális bevándorlók követik el – a megyében egyébként a felnőtt lakosság 10 százalékát olyan személyek teszik ki, akik illegálisan érkeztek az országba.

Körülbelül 17 százaléka azoknak, akiket Tucson körzetében fognak el a járőrök, már követett el valamilyen bűncselekményt az Egyesült Államokban.

Becslések szerint 2007-ben az arizonai munkavállalók 12 százalékát adták az illegális bevándorlók. Ugyanezen évben (ugyancsak becslések szerint) az államban az illegális bevándorlók és az Egyesült Államokban született gyerekeik egyötöde élt szegénységben, egyharmaduknak pedig nem volt egészségbiztosításuk.

Az új törvény rendkívül népszerű az arizonaiak körében. Egy áprilisi felmérés (Rasmussen) szerint a megkérdezettek 70 százaléka támogatja az új jogszabályt, és csak 23 százalékuk ellenzi azt. Egy májusi közvélemény-kutatás (NBC/Wall Street Journal) azt mutatta, hogy az amerikai 64 százaléka támogatásáról biztosította az arizonai törvényt. A hispánó válaszadók 70 százaléka ugyanakkor ellenezte azt.

Pro és kontra

Abban az új jogszabály ellenzői és támogatói is egyetértenek, hogy állami szinten ez a legkeményebb ilyen törvény. A kontra-tábor szerint a törvény diszkriminatív, és elősegíti majd a faji alapú profilozás nagyfokú elterjedését (a támogatók erre azzal vágnak vissza, hogy ezt a törvény kimondottan tiltja).

A törvény hívei a mexikói-amerikai határon elharapódzó erőszak miatt találták szükségesnek az SB1070 elfogadását, érvként ráadásul azt szokták felhozni, hogy a szövetségi kormány nem tudott hatékonyan fellépni az illegális bevándorlás és a kábítószer-csempészet ellen. Az ellenzők szerint a törvény miatt a bevándorlók nem mernek majd a rendőrséghez fordulni, ami megint csak a közbiztonságot veszélyeztetheti.

A törvény ellen több demonstrációt is tartottak (Los Angelesben például állítólag 50 ezren gyűltek össze), több szervezet, civil csoport pedig lemondta azokat a rendezvényeiket, melyeket eredetileg Arizonában tartottak volna.

Forrás: Center for Immigration Studies, Migration Information Source

Tulajdonképpen az lett volna meglepő, ha az olajkatasztrófa nem válik a kongresszusi kampány egyik központi témájává. Bár november még messze van, ám az előválasztások már javában zajlanak, arról nem is beszélve, hogy a republikánusok is jó szokás szerint ott igyekeznek fogást találni a demokratákon, ahol csak tudnak.

Furcsa mód azonban csütörtökön nem Obama elnök vagy a demokrata adminisztráció került a politikai támadások középpontjába, hanem a képviselőház egyik republikánus tagja. Történt ugyanis, hogy a BP-főnök energiabizottsági meghallgatásán a texasi Joe Barton élesen elítélte a Fehér Házat, amiért az „kisajtolta” az olajcégből a 20 milliárdos kártérítési alap felállítását.

A képviselő emiatt bocsánatot kért Tony Hayward BP-vezérigazgatótól, és azt mondta: szégyelli magát a Fehér Ház előző napi döntése miatt. A republikánus politikus emellett tragédiának nevezte, hogy egy privát vállalat egy efféle – ahogy ő mondta – zsarolásnak, jelen esetben egy húszmilliárd dolláros zsarolásnak lehet az alanya.

Barton fontosnak tartotta leszögezni, hogy mindez a saját véleménye, és szavai nem tükrözik a republikánus párt álláspontját, és bár egyetértett azzal, hogy az olajcéget felelősség terheli a tragédiáért, ám úgy vélekedett, hogy a „jogszerű eljárás és a tisztesség” elvét kellene végig szem előtt tartani.

Az már közvetlenül a meghallgatás után világossá vált, hogy ezzel a megjegyzésével Barton vélhetően sok hívet nem szerzett magának a Mexikói-öböl államaiban, márpedig ha a republikánusok a novemberi kongresszusi választásokat követően véget akarnak vetni a demokrata többségnek mind a szenátusban, mind pedig a képviselőházban, akkor ilyen magas labdákat nem nagyon engedhetnek meg maguknak. Már csak azért sem, mert az amerikaiak túlnyomó többsége jelenleg a BP-t tartja felelősnek az olajkatasztrófáért, és azt akarja, hogy az olajvállalat igenis fizessen a károkért.

Az igazi cirkusz azonban csak ezután kezdődött.

A republikánusok eleinte nem nagyon tudtak mit kezdeni Barton kinyilatkoztatásával. Igaz, John Boehner, a képviselőház republikánus frakciójának a feje rögtön elhatárolódott párttársától, és emlékeztetett arra: a BP kezdettől fogva egyetértett azzal, hogy saját zsebből állja az olajfolt felszámolásának költségeit, és – tette hozzá – „örülök annak, hogy felelősségre lesz vonva”.

Egy darabig ment a szájkarate, ám alig telt el néhány óra, és már arról lehetett olvasni, hogy retorzióként akár meg is foszthatják Bartont az energiaügyi bizottságban betöltött vezetői posztjától. A nyilatkozatokból mindezek ellenére az derült ki, hogy a republikánusok nem valami egységesek, az egyes politikusok ugyanis meglehetősen eltérően ítélték meg a texasi honatya kijelentéseit.

Nem úgy a demokraták, akik egy emberként ugrottak Barton torkának. Az összes prominens demokrata vezető – Nancy Pelositól, a képviselőház demokrata elnökétől kezdve Joe Biden alelnökig – fontosnak tartotta, hogy megszólaljon az ügyben, sőt, a Fehér Ház még egy közleményt is kiadott, melyben szégyenteljesnek nevezte Joe Barton szavait.

A dolog odáig fajult, hogy a texasi képviselő csütörtökön – pártvezetői nyomásra – kénytelen volt visszavonni a BP felé tett bocsánatkérését, és sajnálatát fejezte ki a zsarolás szó használatáért. Emellett leszögezte, hogy felelősnek tartja a BP-t a katasztrófáért, a felelősségrevonás elkerülhetetlen, és a cégnek kártalanítania kell a katasztrófa által érintett családokat és vállalkozásokat.

A republikánus párt tehát menti, ami ebben az ügyben menthető, és muszáj is lépniük, mert a demokraták már most azon vannak, hogy Barton kijelentését republikánus álláspontként állítsák be. Egy az eset után kiadott demokrata közlemény már egyenesen azt hangsúlyozza, hogy a republikánusok kértek bocsánatot a BP-től, arról nem is beszélve, hogy – így a közlemény – a párt mindig is az olajlobbi, a Big Oil pártján állt.

Tény, ami tény, Barton több szálon is kötődik az olajhoz. A Center for Responsive Politics adatai szerint ugyanis a politikus 1989 óta kampánycélokra nagyjából másfélmillió dollár támogatást kapott az olaj- és gáziparban tevékenykedő személyektől, érdekcsoportoktól, vállalatoktól (köztük a BP-től is). A teljes igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy nem ő volt az egyetlen. A szakbizottság tagjai ugyanis a vizsgált időszakban összesen állítólag 4,2 millió dollár efféle támogatásnak örvendezhettek.

A texasi képviselő neve egyébként szerepel abban az összeállításban is, melyet a hét elején a Washington Post tett közzé. Ez azokat a képviselőházi, szenátusi tagokat sorolja fel, akik – mily meglepő – azokban az üzletágakban fektettek be nagy pénzeket, melyeket bizottsági tagként elvileg szabályozniuk, felügyelniük kellene.

Mindent összevetve, nem valószínű, hogy Barton ennyivel megússza az esetet. Bocsánatkérésével, majd annak visszavonásával, majd az újabb bocsánatkéréssel ugyanis elérte, hogy hetek óta most először ne elsősorban az olajfolt, a BP hibái vagy a kormányzati fellépés lassúsága legyen a nap kiemelt témája.

Kérdés, hogy ezek után a saját pártja meg tud-e neki bocsátani.

Az amerikaiak többsége nem igazán elégedett azzal, ahogyan Obama elnök eddig a Mexikói-öbölben kialakult katasztrófahelyzetet kezelte. Az Ovális Irodából sugárzott beszéd után is sok a fanyalgó, abban pedig szinte mindenki egyetért, hogy ha az elnök nem villant a lehető leggyorsabban valamiféle eredményt, akkor a demokraták bukhatják a novemberi kongresszusi választásokat, de akár a 2012-es elnökválasztást is.

Túl vagyunk hát a nagy beszéden, nem volt valami eget rengető, sok újdonság legalábbis nem derült ki belőle. A kötelező elemek megvoltak: kompenzációs alap felállítása (melynek költségeit a BP állja), hosszú távú helyreállítási terv készítése, a katasztrófa okainak felmérése, féléves moratórium a mélytengeri olajfúrásokra, satöbbi. És persze a tiszta energiára való áttérés, hajrá.

A kommentárokból mindenesetre az derül ki, hogy mindenkiben maradt némi hiányérzet.

A Brookings Intézet elemzője, William A. Galston az Obama-beszéd kapcsán például elvesztegetett lehetőségről beszél. Szerinte miközben az elnök részletesen taglalta, hogy mit is tettek eddig az olajfolt felszámolásáért, addig vajmi keveset lehetett hallani arról, hogy ezek a munkálatok miért haladnak annyira lassan, amennyire. Miért van az, hogy az eddigi erőfeszítések olyan kevés eredménnyel jártak, és mi az oka, hogy az egyes szervezetek, ügynökségek tevékenysége nincs normálisan összehangolva.

Ezekről nem sok szó esett, mint ahogy arról sem, hogyan lehetne mindezeken a jövőben javítani. A beszédből csak annyit tudhattunk meg, hogy Obama szerint a kormányzat és a BP közös erőfeszítései eredményeként a következő napokban, hetekben a kiömlött olaj 90 százalékát képesek lesznek felfogni. Irigylésre méltó optimizmus.

De kell is, hogy legyen.

Obama egyébként nem véletlenül választotta beszéde színhelyéül az Ovális Irodát. Tarthatott volna beszédet valahol a Mexikói-öbölben is, ha már éppen ott járt a hét elején, ám a színhely nem volt véletlen. Ő az Ovális Iroda mellett döntött.

Az amerikai elnökök rendszerint válsághelyzetben szólnak innen a néphez. Ilyen volt a Challenger katasztrófája (Reagan), a kubai rakétaválság (Kennedy) és a 2001-es terrortámadás (Bush). És ilyen a mostani is.

Obama tehát erőt és elkötelezettséget akart sugározni. Defenzívből egyszercsak átment offenzívbe. Miután annyi kritika érte, hogy nem kezeli megfelelően a válságot, demonstrálnia kellett, hogy igenis ura a helyzetnek. Olyasvalaki, aki nem fut el a problémák elől, tudja, mit kell tenni, és felelősségre vonja, akit kell. Leadership.

Aha. Kár, hogy közel két hónapot kellett rá várni.

Mindenesetre drukkoljunk neki, hogy sikerüljön. Nem is annyira miatta (sőt, egyáltalán nem miatta), hanem legfőképpen az öböl, és az ott élők miatt. Ahogy Obama is mondta: ez a térség még a Katrina és a Rita hurrikánok pusztításaiból sem épült fel teljesen, éppen ezért van különösen nagy szükség arra, hogy hosszabb távon is elgondolkozzanak a megsegítésén.

És ha már Katrina. Az amerikai sajtóban egyre többen emlegetik a mostani olajkatasztrófát Obama Katrinájaként. Emlékezetes, hogy 2005-ben Bush elnököt számtalan kritika érte a mentési munkálatok lassúsága és koordinálatlansága miatt. Sőt, volt olyan elemző, aki a mostani esetet az iráni túszdrámához hasonlította, ami annak idején alaposan megcsappantotta Carter népszerűségét, miután elnöksége alatt nem voltak képesek elérni a teheráni amerikai nagykövetségen fogva tartott túszok szabadon bocsátását.

Nem hiszem, hogy ezeknek az összehasonlíthatásoknak túl sok értelmük van, azon kívül, hogy jól hangzanak. Még úgy sem, hogy az Associated Press-GfK friss – az elnöki beszéd előtt nem sokkal nyilvánosságra hozott – felmérése szerint az amerikaiak 52 százaléka nem elégedett azzal, ahogy Obama az olajkatasztrófát kezelte, ez pedig nagyjából megfelel annak, ahogyan az emberek Bush tevékenységéről vélekedtek a Katrina után. Nem szabad elfeledkezni azonban arról sem, hogy a megkérdezettek 83 százaléka szerint a BP az, amelyik nagyon béna a válságkezelésben, ami azt is jelzi, hogy az emberek elsősorban nem az elnökre, hanem az olajcégre vannak kiakadva.

Egyelőre legalábbis. Obamának mindenesetre van jó két-három hónapja arra, hogy tettekkel, eredményekkel is bizonyítani tudja elkötelezettségét. Ha ez nem sikerül, akkor a választók a novemberi kongresszusi választásokon nagy eséllyel a demokratákon verik majd el a port.

’Yes We Can’ – ez volt Barack Obama 2008-as elnökválasztási kampányának egyik legismertebb jelmondata. Most lehet bizonyítani.

Miközben itthon most mindenki azon csámcsog, hogy melyik képviselőnek hány szántója van, meg ki törleszti még a diákhitelt, a Washington Post egy felettébb érdekes interaktív grafikát hozott nyilvánosságra a honlapján. Ebből kiderül, hogy a Képviselőház és a Szenátus egyes bizottságainak és albizottságainak tagjai bizony súlyos-súlyos milliókat invesztáltak azokba az üzletágakba, melyeket elvileg szabályozniuk, felügyelniük kellene.

Igaz, az amerikai törvények ezt sehol nem tiltják: míg ugyanis a bírák nem ítélhetnek olyan ügyben, melyben olyan cég érintett, amelyben ők maguk esetleg részesedéssel bírnak, addig a képviselőknél és a szenátoroknál nincs ilyen megszorítás. Sőt, a Kongresszus etikai szabályzata értelmében az érintett politikus lényegében maga dönthet arról, hogy esetében fennáll-e az összeférhetetlenség. A választ el lehet képzelni. Azt egyébként a Washington Post is aláhúzta, hogy az összeállításban szereplő politikusok nem csináltak semmi rosszat, a jelenleg érvényes etikai szabályok szerint ugyanis a képviselők és szenátorok effajta részesedései és beruházásai nem sértenek törvényt. Ám a sajtó szerint a nagy kérdés mégis az, hogy akkor ezek után hogyan lehet azt biztosítani, hogy a Kongresszus tagjai ne a saját, hanem a szavazók érdekeiben cselekedjenek?

A megkérdezett képviselők mindenesetre siettek leszögezni, hogy személyes vagyonuk nem lehet befolyással jogalkotói tevékenységükre. Ráadásul, hangsúlyozták többen, befektetéseiket olyan brókerek végzik, akik anélkül adnak és vesznek, hogy erről őket előzetesen megkérdeznék. Ugyanakkor független megfigyelők azt mondják, hogy a képviselők rendszerint olyan bizottságokba igyekeznek bekerülni, amely az érdekeltségükbe tartozó területet felügyeli, a bizottsági tagság (pontosabban az ott szerzett információ) pedig hatalom.

Azaz befolyás, azaz pénz.

Ron Paul (republikánus, Texas) képviselő például, aki a monetáris politikával (és egyebek között az arannyal kapcsolatos ügyekkel) foglalkozó albizottság tagja, 2008-ban 1,5 millió dollár értékű részesedéssel bírt kilenc aranykitermeléssel foglalkozó cégben, 200 ezret pedig ezüstbe fektetett. Mindez egyébként teljes vagyonának közel a felét tette ki. Ő azonban azt mondja, tudatosan nem segített elő olyan jogszabályt, amelyből az aranybefektetései közvetlenül profitáltak volna, egyedüli céljaként pedig az amerikai fizetőeszköz erősítését jelölte meg.

(Fontos megjegyezni, hogy az összeállításban szereplő adatok mind két évvel ezelőttiek. A 2009-es adatokat a napokban kell leadniuk a Kongresszus mind a két házában a tagoknak, ám még hónapokba beletelhet, mire az adatok bekerülnek az adatbázisba, és elérhetővé válnak az újságírók számára.)

A Washington Post felfigyelt arra is, hogy egyes bizottságokra különösen jellemző, hogy tagjaik az érintett területeken fektetik be pénzüket. Ezen területek közé tartozik az egészségügy, az elektronika és kommunikáció, a védelem, a közlekedés, a mezőgazdaság, a természeti erőforrások és az energia. Jane Harman (demokrata, Kalifornia) például 2008-ban egy olyan albizottságot vezetett, amely a belbiztonságot, az adatcserét, és a terrorista kockázatelemzést elősegítő technológiákat felügyelte. Ebben az időszakban a képviselőnő több mint egymillió dollárt fektetett be olyan cégekbe (például a Lockheed Martinba), melyek ezeken a területeken voltak aktívak.

Harman egyébként az elektronikai gyártás és szolgáltatás területén mintegy 85 millió dollár értékű portfolióval bír, de ennek az az oka, hogy a férje Sidney Harman, a neves hifi-gyártó Harman Kardon feje, és a vagyon a nő nevén van. Jane Harman egyébként 112,13 millió dollárral a Képviselőház második leggazdagabb tagja (az első az ingatlanban és autóriasztóban utazó republikánus, kaliforniai Darrell Issa 164,7 millió dollárral).

Aki kíváncsi a táblázatra, itt böngészheti.

A Kennedyek nem mennek ki a divatból. A hét elején Edward Kennedy FBI-aktáival volt tele az amerikai sajtó, de tulajdonképpen nem kell ahhoz különösebb esemény, hogy az újságírók minduntalan vissza-visszautaljanak a család valamelyik tekintélyes tagjára, vagy annak tettére, legyen az bár előremutató vagy éppen botrányos.

Az igazság az, hogy a Kennedyekkel még mindig sok mindent el lehet adni, csillogásuk alig kopott, holott a nagyközönség által ismert vagy ismerni vélt (nem mellesleg erőteljesen mediatizált) világuk sokszor köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A Kennedy-mítosz azonban erőteljesen tartja magát, köszönhetően legfőképpen a jóképű és energikus fiatal John F. Kennedynek, aki alig két és fél évet elnökösködött csupán, mégis az egyik legismertebb és legnépszerűbb elnök talán a mai napig is.

Kennedy híres berlini beszédét némiképp kicsavarva, lássuk (a teljesség mindenféle igénye nélkül), milyennek látták annak idején az Egyesült Államok 35. elnökét, és az évek távlatából milyen valós képet bontottak ki a kutatók, történészek.

Ich bin ein…

…fiatalos, energikus, egészséges elnök.

Tény, hogy a sok öreg csont után (Truman 61, Eisenhower pedig 63 évesen költözhetett be a Fehér Házba) 1961-ben valóban egy fiatal (43 éves), ereje teljében lévő férfi lett az Egyesült Államok első számú vezetője. Egészségesnek azonban korántsem volt nevezhető: marokszám szedte a gyógyszereket, nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat, szteroidokat, antibiotikumokat, antihisztamint – és a sor még hosszan folytatható. Az elnök egyebek között hát-, gerinc- és urológiai problémákkal küszködött, klamídiája volt, ételallergia keserítette meg a mindennapjait, emellett Addison-kórt diagnosztizáltak nála, és mindennek tetejébe még a kedélye is erőteljesen ingadozott. A közvélemény minderről ugyanakkor mit sem sejtett.

Az emberek csak annyit láttak, hogy az elnök vidáman rögbizik a Fehér Ház gyepén, arról azonban nem tudtak, hogy ehhez egy kisebb patikai készletet kellett előtte magába pakolnia. Volt olyan, amikor a fájdalmai miatt arra sem volt képes, hogy felvegye a zokniját vagy bekösse a cipőfűzőjét. Jackie Kennedy előszeretettel invitált komolyzenészeket a Fehér Házba, ám férjének nem egyszer valódi fizikai megpróbáltatást jelentett végigülni egy-egy koncertet vagy előadást. Soha nem panaszkodott azonban, és a nyilvánosság előtt ő is és az emberei is rendre cáfolták, hogy valami komolyabb baja lenne. Annyira vigyáztak, hogy az egészséges elnök imázsát ne rombolják le, hogy még az sem kerülhetett nyilvánosságra, hogy az elnök előszeretettel pöffent rá egy-egy szivarra, vagy hogy az olvasáshoz szemüvegre van szüksége.

…szerető férj.

A mítoszhoz elengedhetetlen volt egy társ, Jacqueline Kennedy pedig tökéletesen alkalmas volt a mesebeli hercegnő szerepére. Szép volt, okos és kifinomult. Kitűnő ízlése nem csak saját divatteremtő megjelenésén mutatkozott meg (nagy kedvence volt Givenchy), hanem azon is, ahogy a Fehér Házat berendezte. Ráadásul szemet hunyt JFK afférjai fölött. Ezek közül is a legismertebb a Marilyn Monroe-val folytatott viszony volt, de nagy port vert fel, amikor a hetvenes években kiderült, hogy az elnök szeretői közé tartozott Judy Campbell, a chicagói maffia fejének, Sam Giancanának a barátnője. Ám közeli viszonyba bonyolódott Mary Pinchot Meyer festőnővel (akinek férje egyébként a CIA-nek dolgozott), és Pamela Turnure-rel is, aki amúgy Jackie Kennedy sajtósa volt.

Nagy eséllyel a feleség tudott az afférok egy részéről, ám hallgatott. Közös életükben volt épp elég tragédia. A párnak ugyanis összesen négy gyermeke született, ebből összesen kettő élte meg a felnőttkort. Jackie 1955-ben elvetélt, 1956-ban pedig a koraszülés miatt veszítette el gyermekét. 1957-ben aztán megszületett Caroline, 1960-ban pedig az ifjabb John. 1963-ban azután még egy fiú született, Patrick, ám ő mindössze két napot élt. A Kennedy-gyerekek közül ma már egyedül Caroline van életben, miután John 1999-ben egy repülőgép-balesetben életét veszítette.

…sikeres politikus.

Kennedy alig pár hónapja volt az Egyesült Államok elnöke (és már mögötte volt a Disznó-öbölbeli fiaskó), amikor 1961 júniusában Bécsben találkozott Nyikita Hruscsovval. A szovjet pártfőtitkár megpróbálta a földbe döngölni a fiatal és a nemzetközi színtéren tapasztalatlannak számító politikust, és egyebek között azzal fenyegette meg Kennedyt, hogy a Szovjetunió különbékét köt a Nyugat által el nem ismert Német Demokratikus Köztársasággal. A találkozót követően nem sokkal elkezdődött a berlini fal építése (amit az amerikai vezetés a közvélekedéssel ellentétben bizonyos fokú megkönnyebbüléssel vett tudomásul), ám ennél is nagyobb jelentősége volt a Kubában 1962-ben kibontakozó rakétaválságnak, ami lényegében az atomháború szélére sodorta a világot.

A konfliktus azonban végül Kennedy diadalával zárult, hiszen a szovjetek kivonták rakétáikat a térségből. Magyarics Tamás Az Amerikai Egyesült Államok története című könyvében azt írja, hogy a kubai rakétaválságban nyilvánosan Kennedy győzött Hruscsov ellen, ám a szovjetek és Castro elérték, amit eredetileg akartak: az USA Törökországból kivonta nukleáris rakétáit, emellett pedig az amerikaiak kötelezték magukat arra, hogy „a jövőben nem kísérlik meg fegyveres erővel megdönteni a kubai vezető hatalmát”.

Sokan a válság pozitív következményeként tartják számon ugyanakkor, hogy 1963 augusztusában sikerült tető alá hozni a részleges atomcsend-egyezmény, és „forró vonal” létesült Washington és Moszkva között.

Nagy kérdés, másként alakult volna-e a vietnami háború menete, ha Kennedyt nem lövik agyon 1963 novemberében. A titkosítás alól a kilencvenes évek elején feloldott kormányzati iratok szerint Kennedy 1963-ban már egyértelműen a csapatvisszavonáson gondolkozott, és ezt erősítette meg később Robert McNamara egykori védelmi miniszter is, aki úgy nyilatkozott, hogy az 1964-es elnökválasztás után JFK kivonta volna az amerikai katonák egy részét. Utódja, Lyndon B. Johnson, aki kétségtelenül nehéz örökséget volt kénytelen átvenni, ugyanakkor nem értett egyet ezzel az elgondolással. Az ő elnöksége alatt hagyta jóvá a Kongresszus a Tonkini-öböl-határozatot, amely végeredményben a háború eszkalálódásához vezetett.

Mindez nem jelenti azt, hogy John F. Kennedy élet puszta szemfényvesztés lett volna, szó se róla. Ugyanakkor a kép sokkal árnyaltabb, mint azt a korabeli tudósítások, a közeli munkatársak visszaemlékezései vagy adott esetben Hollywood filmjei sugallják. A kialakult imázshoz kétségtelenül hozzájárult, hogy a fiatal Kennedy imádta a nyilvánosságot, és ez a szerep jól is állt neki (például a Nixonnal 1960-ban folytatott tévévitája azóta már kommunikációs tananyag). A mítosz életben tartásához azonban kellett az is, hogy az emberek hinni akarjanak a mesében, és ők akartak is. A főszerep eljátszásához pedig alkalmasabb jelölt akkoriban nem akadt a Kennedyeknél.

A legkisebb Kennedy-fiú, a szenátorként összesen 47 évig tevékenykedő Edward "Ted" Kennedy, életében több halálos fenyegetést kapott – derül ki a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) most nyilvánosságra hozott aktáiból, melyeket hétfőn az amerikai lapok nagy terjedelemben ismertettek.

A történelmi előzmények tekintetében tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha nem akartak volna az életére törni. Mindkét bátyjával golyó végzett: John F. Kennedy elnököt 1963-ban, az elnökjelöltségért kampányoló Robert F. Kennedy szenátort pedig 1968-ban Los Angelesben lőtték agyon (a legidősebb báty, Joseph a második világháborúban vesztette életét).

A most nyilvánosságra került iratok szerint Robert Kennedy merénylője, Sirhan Sirhan, állítólag egymillió dollárt és egy autót ajánlott fel a börtönben valakinek, ha az végez Edward Kennedyvel, ám egy 1977-es feljegyzés szerint az illető visszautasította az ajánlatot.

Ted Kennedy potenciális merénylőinek mindenesetre a jelek szerint se szeri, se száma nem volt. Kapott fenyegetést a Ku Klux Klantól éppúgy, mint a Nemzetiszocialista Fehérek Pártjától. Egy 1968. októberi keltezésű névtelen levél pedig azzal fenyegetőzött, hogy huszonnégy órán belül meg fogják gyilkolni a „hármas számú Kennedyt”.

Akadt azonban olyan levél is, melyben Ronald Reagan akkori elnök és Edward Kennedy meggyilkolását helyezte kilátásba egy illető, akiről később kiderült, hogy pszichiátriai kezelés alatt áll. Egy nő pedig telefonon jelezte, hogy merényletre készül, igaz, az adott pillanatban még nem tudta eldönteni, hogy inkább lelője vagy megmérgezze a szenátort. Nála Edward Kennedy külpolitikai nyilatkozatai verték ki a biztosítékot, ráadásul erkölcstelennek tartotta a politikust, és úgy vélte, ha ő nem öli meg, akkor másnak kell.

Mint kiderült, az FBI nem szívjóságból tette közzé most ezeket az iratokat (mintegy 2200 oldalt), hanem az információ szabadságáról szóló törvényre hivatkozva amerikai sajtószervezetek lobbizták ki azt. A dokumentumok 1961-től 1985-ig követik nyomon az eseményeket.

A Szövetségi Nyomozóiroda egyebek között nagy figyelmet szentelt a massachusettsi szenátor latin-amerikai útjainak, már csak azért is, mert tartottak a kommunista, forradalmi erők esetleges befolyásától. Ezen feljegyzésekhez egyébként felhasználták azt a személyes naplót is, melyet Edward Kennedy egyszer véletlenül a repülőn felejtett.

A papírok ugyanakkor a Chappaquiddick-szigeten történt autóbalesettel kapcsolatban nem tartalmaznak sok új információt. 1969-ben a szenátor vezette autó egy tóba zuhant, az utasa pedig, egy fiatal nő, amúgy Robert Kennedy egykori titkárnője, a vízbe fulladt. Edward Kennedy a partra úszott, a nőt azonban sorsára hagyta.

Az FBI szerint a szervezet azért nem kutakodott az eset kapcsán, mivel Kennedy nem sértett szövetségi törvényt. A szövetségi iroda most fontosnak tartotta közölni, hogy a korabeli híresztelések dacára az FBI nem kapott felkérést arra, hogy részt vegyen a nyomozásban. Mindenesetre a papírokból most kiderül, hogy a balesetet követően a helyi rendőrfőnök bizalmasan arról értesítette az FBI-t, hogy az autót Kennedy szenátor vezette, aki sértetlenül megúszta a balesetet, ám a sofőr kilétét nem fedték fel senki előtt sem.

Kennedy később az emlékirataiban azt írta, hogy ami ott történt, az megbocsáthatatlan. Beismerte, hogy akkor „szörnyű döntést” hozott, melynek terhével élete végéig együtt kellett élnie. Az eset után Edward Kennedy örökre búcsút mondhatott az elnökjelöltségről szőtt álmainak, szenátorként azonban közel fél évszázadig aktív maradt.

Edward Kennedy tavaly hunyt el agydaganatban. Hetvenhét éves volt. A most nyilvánosságra hozott iratokat újságírók, történészek valószínűleg még sokáig kutatják, elemzik majd. A dokumentumok egyébként az FBI honlapján bárki számára hozzáférhetőek.
 

Barack Obama kedden a BP okozta olajkatasztrófa kapcsán a televíziók által is közvetített beszédet tart az Ovális Irodában. Elnöksége alatt ez lesz az első ilyen performansz, érdemes hát egy kicsit megkapargatni, miről is nevezetes a Fehér Ház talán legtöbbet emlegetett szobája.

Az Ovális Irodát a közbeszédben – Nixon óta – legtöbbször magával az amerikai elnökkel azonosítják. Nem csoda, lényegében ez a mindenkori elnök dolgozószobája, a végrehajtó hatalom abszolút központja.

Az irodát William Howard Taft elnök alatt építették 1909-ben a Nyugati Szárnyban, igaz, az ötlet nem tőle, hanem elődjétől, Theodore Roosevelttől származott. A helyválasztásban nagy szerepet játszott, hogy Roosevelt elnök meg akart szabadulni azoktól az üvegházaktól, melyeket még James Buchanan idején húztak fel. 1933-ben aztán Franklin Delano Roosevelt az egész irodát a szárny délkeleti csücskébe költöztette – nem utolsósorban azért, hogy így könnyebben meg tudja közelíteni azt a kerekesszékével.

Az iroda építészetileg barokk, neoklasszikus és György-kori stílusjegyeket is magán visel, a dekorációt illetően pedig minden elnök próbálta a maga arcára, a maga ízlésének megfelelően formálni azt. Ebben kiváltképp a feleségek jártak az élen. Obama eddig még nem változtatott drasztikusan a szoba arculatán (ez a gazdasági válság idején valószínűleg nem is venné ki túl jól magát): kitett például egy halom családi fotót, helyet keresett azoknak a faszobroknak, melyeket még 2006-os kenyai utazásán szerzett be, a régi képeket pedig újakra cserélte, melyek közül az egyik Norman Rockwell Statue of Liberty-je.

Az irodának négy ajtaja van: a keleti a rózsakertre nyílik, a nyugati egy kisebb dolgozószobába vezet, az északnyugati ajtón keresztül a Nyugati Szárny fő folyosójára, az északkeletin pedig az elnök titkárnőjének irodájába lehet belépni. A mennyezeten és a szőnyegen az elnöki pecsét látható. A szoba egyik legmeghatározóbb darabja a masszív íróasztal, amelyet Resolute Desknek is szokás hívni, miután az a HMS Resolute nevű brit hajó maradványaiból készült. Az asztalt egyébként Viktória királynő ajándékozta Rutherford B. Hayes-nek, az Egyesült Államok 19. elnökének, még 1880-ban.

Habár az amerikaiak többségének esélye sincs, hogy valaha betegye a lábát az Ovális Irodába, szinte mindenki jól ismeri. Ennek pedig legfőbb oka, hogy a huszadik században a mindenkori amerikai elnökök előszeretettel választották háttérként a pazar szobát. Így történt ez akkor, amikor Nixon elnök a kamerák előtt telefonon beszélt az Apollo 11 „holdat” ért legénységével, vagy amikor Reagan a Challenger katasztrófája után, Bush elnök pedig a 2001. szeptember 11-i terrormerényleteket követően intézett beszédet az amerikaiakhoz.

Nem ritkák ugyanakkor azok a felvételek sem, melyek az elnökök privát pillanataiba engedtek bepillantást. Ezek közé tartozik az, amikor az azóta fiatalon elhunyt John F. Kennedy Jr. apja íróasztala alól kukucskál ki, vagy amikor Gerald Ford Liberty nevű kutyájával játszik az Ovális Irodában.

A híres-neves szoba ugyanakkor celebritások egész sorát látta vendégül az évek alatt. Így például Nixon elnök itt fogadta Elvis Presley-t, néhány évtizeddel később pedig Bush Bonót. És ez csak néhány név a sok százból, hiszen az Ovális Irodában kormány- és államfők gyakran adják egymásnak a kilincset, arról nem is beszélve, hogy a Resolute-íróasztalon történelmi jelentőségű dokumentumok százait írták már alá (például a spanyol-amerikai háborút lezáró békeszerződést).

Az iroda ugyanakkor 1998-ban került be a botránykrónikákba, miután kiderült, hogy Bill Clinton akkori elnök félrelépett Monica Lewinsky fehér házi gyakornokkal. A vizsgálat során kiderült, hogy szexuális együttléteikre például az Ovális Irodában kerítettek sort.

A világ leghíresebb irodája rendszerint ennél azonban sokkal prózaibb eseményeknek a színtere. Obama most például első alkalommal fog a tévék által is közvetített beszédet tartani, ezzel is demonstrálandó, hogy igenis ura a helyzetnek, és elkötelezett abban, hogy mihamarabb kiutat találjanak abból a slamasztikából, melyet már most az Egyesült Államok történetének legnagyobb környezeti katasztrófájának neveznek.

Az Egyesült Államok közel 1 billió dollár értékre becsült, eddig kiaknázatlan ásványkincs-készletet fedezett fel Afganisztánban, ami nem csak az ország gazdaságának szabhat más irányt, de magát a háború menetét is megváltoztathatja. A hírt először megszellőztető New York Times szerint az amerikaiak által feltárt készlet olyan hatalmas, és olyan sokféle ásványkincset foglal magába (ezek közé tartozik a vas, a réz, a kobalt, az arany vagy a lítium), ami Afganisztánt a világ egyik legfontosabb bányászati központjává emelheti.

Mindezt egy amerikai geológusokból és a Pentagon embereiből álló kutatócsoport fedezte fel, majd a leletről a közelmúltban tájékoztatták Hamid Karzai elnököt és az afgán kormányt is. Az amerikaiak szerint a felfedezés (no, és a benne rejlő óriási lehetőség, magyarán, pénz) beruházók tömegeit vonzza majd, ami aztán végre munkahelyeket is teremt a háború sújtotta országban. Afganisztánban jelenleg ugyanis alapvetően két forrásból jön a pénz: az egyiket az ópiumtermelés és a kábítószer-kereskedelem adja, a másikat pedig a nyugati (főleg amerikai) segélyek.

Az Egyesült Államoknak mindenesetre a lehető legjobbkor jött ez a felfedezés. A háború amerikai oldalról ugyanis csak „korlátozott eredményeket” tud felmutatni, az amerikaiakkal szövetséges kabuli kormányt át- meg áthatja a korrupció (tavaly például azért kellett lapátra tenni a bányászati ügyekért felelős minisztert, mert 30 millió dollárért a kínaiaknak passzolta át a rézkitermelési jogokat Logar tartományban), arról nem is beszélve, hogy az ország oligarchái közül nem egy személyes kapcsolatban áll magával Karzai elnökkel. Mindezeken túl a kabuli és a washingtoni vezetés között sem éppen felhőtlen a viszony. A hír tehát jó, főleg, hogy jókor jött, ám szakértők szerint a dolog a visszájára is elsülhet.

Lássuk a lehetséges (vész)forgatókönyveket.

A-változat: Béke helyett a felfedezés könnyen még nagyobb háborúskodást eredményezhet, nem kizárt ugyanis, hogy a tálibok még nagyobb fokozatra kapcsolnak, és gőzerővel azon lesznek majd, hogy magukhoz ragadják az ellenőrzést.

 B-változat: A Karzai körül legyeskedő oligarchák is megpróbálják rátenni a kezüket az ásványkincs egy részére.

C-változat: Az érintett területek tartományi és törzsi vezetői is a maguk jussát követelik majd a kincsből, ami aztán véget nem érő huzakodást eredményez köztük és a Karzai vezette központi hatalom között.

D-változat: A réz után a kínaiaknak várhatóan csak fokozódik az étvágyuk, és arra törekszenek majd, hogy pozícióikat bebiztosítsák a kitermelésben.

Mindemellett az amerikaiak attól is tartanak, hogy mivel az országban azelőtt a nehézipar nem igazán volt jelen, így a környezetvédelmet is lényegében csak hírből ismerik. „Az a nagy kérdés, hogy ki lehet-e termelni (az ásványkincset) felelősségteljes módon, oly módon, amely környezeti és szociális szempontból is felelősségteljes” – idézte a New York Times Paul A. Brinkley-t, a védelmi minisztérium illetékesét, aki a készletet felfedező Pentagon-csapatot vezette.

Nem az amerikaiak egyébként az egyetlenek, akik Afganisztán rejtett kincsei után kutattak. És tulajdonképpen nem is az elsők. Afgán levéltári adatokból ugyanis az derült ki, hogy a szovjetek már a nyolcvanas években folytattak kutatásokat, melyeknek aztán a szovjet csapatok 1989-es kivonulása vetett véget. Az akkor készült táblázatokat a polgárháború és a tálib uralom éveiben afgán geológusok egy kis csoportja otthon rejtegette, majd azokat az amerikai csapatok megjelenésekor és a tálibok elűzése után, 2001-ben vitték vissza a geológiai kutatások könyvtárába. Az amerikaiak aztán, amikor maguk is megkezdték a kutatásokat, lényegében szintén a szovjet térképeket és táblázatokat vették alapul.

Ám az amerikai geológusok által összegyűjtött adatok két évig csak az íróasztalfiókban porosodtak, arról sem az amerikai, sem az afgán kormány nem nagyon vett tudomást. Egészen 2009-ig, amikor a Pentagon egyik speciális csoportját, amely addig üzleti fejlesztési programokat indított be Irakban, át nem helyezték Afganisztánba. Ennek a csoportnak a tagjai voltak azok, akik felismerték, hogy mit is jelent igazán ez a felfedezés, hogy a geológusok által összeállított adatok milyen gazdasági potenciállal bírnak.

Akárhogy is, az ásványkincs kitermelése évekbe telhet még. Hogy a föld mélyén rejtőző kincs áldás vagy átok lesz-e Afganisztán számára, az attól is függ, hogy a következő hónapokban, években a kabuli kormányzat képes lesz-e arra, hogy a sok, egymással ellentétes és nem feltétlenül a köz javát szolgáló érdekcsoportot kijátszva olyan garanciákat léptessen életbe, melyek biztosítják, hogy a befolyó pénzből az országban élők életminősége valóban javulni tudjon.

Napok óta egyetlen kérdés foglalkoztatja az amerikai internetes társadalom egy részét: megcsináltatta-e Sarah Palin a melleit vagy sem?

Történt ugyanis, hogy egy múlt hétvégi rendezvényen az egykori republikánus alelnök-jelölt az eddigi decens blúzok helyett egy szűkebb fehér pólóban jelent meg, ami egyesek szerint jobban domborodott, mint ahogy eddig látni vélték, ebből pedig többen arra következtettek, hogy Palin bizony kés alá feküdt. Hogy mennyire beindult az emberek fantáziája, azt jól mutatja, hogy a Sarah Palin Breast Implants szóösszetételekre a Google szombat este nagyjából egymillió-kétszázötvenezer találatot dobott ki.

Az ügy mellett a jelek szerint már Palin sem mehetett el szótlanul (tőle származik egyébként a cickó-gate, vagy angolul boob-gate elnevezés is), olyannyira nem, hogy a Fox News-nak adott nyilatkozatában kerekperec kijelentette, hogy nincsenek implantátumai. A volt alaszkai kormányzó szerint az efféle híreknek nagyjából annyi valóságtartalmuk van, mint azoknak, melyek szerint válnak a férjével, vagy hogy Trigg nevű fia nem a saját gyereke.

Sarah Palin egyébként a következő hetekben garantáltan ismét a címlapokon fog virítani: a Newsweek következő száma ugyanis Saint Sarah címmel az egykori alelnök-jelöltet glóriával a feje fölött tette ki az első oldalra. A lapban megjelenő összeállítás az előzetes szerint azt taglalja majd, mi az oka, hogy Sarah Palin a fehér evangélikus nők számára egyfajta modernkori prófétaként jelenik meg, és sajátos feminizmusával újraszabja a vallásos jobboldalt.

Palin tehát volt, van és lesz. Egyes elemzők szerint 2012-ben a volt republikánus alelnök-jelöltnek kimondottan jól jöhet még, hogy a mostani előválasztáson – Mitt Romney-hoz hasonlóan – a novemberi voksoláson is esélyesnek tartott Terry Branstad (Iowa) és Nikki Haley (Dél-Karolina) kormányzójelölteket biztosította támogatásáról. (Nem úgy Mike Huckabee, aki rossz lóra tett, miután a kieső Bob Vander Plaats és Andre Bauer iowai, illetve dél-karolinai aspiránsokat támogatta.)

Palin ezzel fontos szövetségeseket szerzett, amire valószínűleg szüksége is lesz, ha úgy dönt, hogy 2012-ben ringbe száll az elnökjelöltségért. Már csak azért is, mert egy szombaton megjelent felmérés (Public Policy Polling) szerint a demokrata elnök, Barack Obama potenciális republikánus kihívói közül a volt alaszkai kormányzó megítélése a legkedvezőtlenebb. A megkérdezettek közül csupán 34 százalék mondta azt, hogy jó véleménnyel van Palinről, 53 százalék pedig negatívan ítélte meg a cselekedeteit.

Egy ugyancsak friss iowai közvélemény-kutatásból pedig az derült ki, ha az államban most tartanák a republikánus előválasztást, akkor elnökjelöltnek Mitt Romney hajdani massachusettsi kormányzót választanák meg (62%). A második helyre Palin (58%), a harmadikra pedig Newt Gingrich, a képviselőház volt elnöke (56%) került. Iowának nagy jelentősége van az elnökválasztás során, hiszen hagyományosan ebben az államban tartják az első kaukuszt, így nagy érdeklődés övezi az itteni eredményeket.

Volt ENSZ-nagykövet, a CIA igazgatója, Ronald Reagan alatt alelnök, majd elnök, a negyvenegyedik. Ő az apja a másik George Bushnak, aki a negyvenharmadik volt a sorban, igaz, a névazonosság okán és a félreértések elkerülése végett ő még egy H.W. is be szokott illeszteni a nevébe (Herbert és Walker a dédapa és a nagyapa után).

George H. W. Bush ma nyolcvanhat éves. A tavalyit, a nyolcvanötödiket még ejtőernyős ugrással ünnepelte, akárcsak a nyolcvanadikat és a hetvenötödiket. Hasonló akció előkészületeiről idén eddig még nem lehetett hallani (talán majd a kilencvenediken.)

George Bush volt az első amerikai elnök, aki Magyarországra látogatott, 1989. július 11-én. Alig negyven órát töltött az országban, látogatása azonban óriási publicitást kapott. Nem csoda. A Minisztertanács elnökét akkor Németh Miklósnak hívták, az MSZMP elnöke Nyers Rezső, a főtitkár pedig Grósz Károly volt. A külügyminisztériumot Horn Gyula irányította, államtitkárként Kovács László dolgozott mellette. Az amerikai elnökkel folytatott hivatalos tárgyalásokon az MSZMP főtitkárának külpolitikai tanácsadójaként részt vett Thürmer Gyula is.

A közvélemény azonban valószínűleg nem erre emlékezik a leginkább, hanem arra a jelenetre, amikor Bush a Kossuth téren, a szakadó esőben látványosan összetépte előre megírt beszédét. „Fogom azt a beszédet, és össze fogom tépni. Épp eleget ácsorogtak itt” – idézte tudósításában a Los Angeles Times az elnököt. Az akkori beszámolók kiemelik azt is, hogy rövid beszédét követően Bush az esőkabátját egy, az első sorban álldogáló idősebb nőre adta, aki már akkorra teljesen bőrig ázott.

Bush a kommunista vezetők mellett találkozott az ellenzék akkori meghatározó alakjaival is, így mások mellett Orbán Viktorral (Fidesz), Kónya Imrével (MDF) és Magyar Bálinttal (SZDSZ) is. Pénzt is hozott (ha képletesen is), de kevesebbet, mint amire akkor sokan Magyarországon számítottak. Új Marshall-segélyről tehát szó sem volt. Harmincmillió dollárt ígért be: ebből 25 milliót egy vállalkozási alap létrehozására, 5 milliót pedig környezetvédelemre szánt. A hivatalos program mellett egyébként arra is szakított időt, hogy a Vasas Pasaréti úti sporttelepén kocogjon egyet.

Bush 1989-es budapesti látogatása nem csak azért keltett feltűnést, mert ő volt az első az amerikai elnökök sorában, aki hazánkba látogatott, hanem azért is, mert a térségben ekkor csak két országot keresett fel: Lengyelországot és Magyarországot. Ahogy Romsics Ignác írta a Volt egyszer egy rendszerváltás című könyvében, az elnök „az átalakulás két élenjáró országát” látogatta meg, s a röpke budapesti vizit üzenete egyértelmű volt: „Európa megosztottságának rövidesen vége, a demokratikus átalakulás lehetősége adott, és az Egyesült Államok mindkét folyamatot támogatja”.

A többi már történelem.

Ki a rosseb az az Alvin Greene? Nagyjából ez a kérdés foglalkoztatja most a keddi előválasztásokat nyomon követők egy részét. A 32 éves munkanélküli afro-amerikai férfi ugyanis Dél-Karolinában, a szenátori jelöltségért folyó versenyben a demokrata előválasztáson 17 százalékot rávert az esélyesebbnek tartott Vic Rawlra, aki összesen 250 ezer dollárt költött a kampányára, és aki állítólag egészen addig nem is vette komolyan Greene jelöltségét, amíg a kedd éjszaka megjelenő adatok le nem törölték a mosolyt az arcáról.

Greene végül az előválasztáson leadott szavazatok 58 százalékának besöprésével (ez közel 100 ezer leadott voksot jelent) jogot nyert arra, hogy novemberben a demokraták színeiben próbálja meg kiütni a szenátori székéből a republikánus Jim DeMintet. Csakhogy demokrata oldalról egyre többen vannak, akik vizsgálatot sürgetnek, és azt akarják, hogy Greene lépjen vissza a jelöltségtől (amit a férfi rendre visszautasít).

A képviselőház demokrata többségét irányító James E. Clyburn például legutóbb szövetségi nyomozás elrendelését szorgalmazta annak kiderítésére, hogy a munkanélküli Greene hogyan volt képes kipengetni a jelöltséghez szükséges 10 ezer dolláros illetéket. Clyburn nem csinált titkot belőle, hogy szerinte valami susmus megy Dél-Karolinában, és sejtetni engedte azt a mások által is megfogalmazott gyanút, miszerint Greene csak egy kirakatember, és valakik (például a republikánusok?) állnak a háttérben.

Greene azonban állítja, hogy a költségeket saját zsebből állta. A férfi egyébként több szempontból furcsa figura. Kilenc hónapja szerelt le a seregtől, azóta nincs munkája, és a 81 éves apjával él. Az Associated Press ráadásul kiderítette róla, hogy eljárás folyik ellene, mivel egyszer pornográf képeket mutogatott egy főiskolai diáknak. Greene az újságírók érdeklődésére erre annyit mondott, hogy nem kívánja kommentálni a vádakat, és rámutatott: amíg nem bizonyítják be a bűnösségét, addig ártatlannak kell tekinteni.

Hogy hogyan nyerte meg az előválasztást, az szintén nagy rejtély. A férfi ugyanis saját bevallása szerint nagyobb kampányrendezvényeken nem vett részt, nem voltak tanácsadói, nincs saját honlapja, sőt még mobiltelefonja és számítógépe sem. Az emailjeit is a helyi könyvtárban ellenőrzi, úgy hetente kétszer-háromszor.

Igaz, vannak olyan teóriák, melyek szerint azért nyerhetett, mert a neve első helyen szerepelt a demokrata jelölteket felvonultató listán, mások szerint pedig azért, mert a neve alapján a fekete szavazók tudták, hogy Greene afro-amerikai, és ezért adták rá a voksukat. Ki tudja? A férfi mindenesetre máról holnapra ismert lett, és bár a dél-karolinai demokraták közül sokak szemét csípi a sikere, ám nem kevesen vannak olyanok, akik hősként tekintenek rá, és azt mondják: még ha adott is valaki 10 ezer dollárt Greene-nek arra, hogy beszálljon az előválasztási buliba, a szavazókat senki sem kényszerítette arra, hogy rá adják a voksukat.

Minden harmadik amerikai ma már valamilyen kisebbségi csoport tagja, sőt, négy államban és a fővárosban ez az arány már meghaladja az 50 százalékot is – derül ki egy friss demográfiai kutatásból.

Jelenleg az Egyesült Államok lakosságának 35 százaléka valamilyen kisebbségi csoporthoz tartozónak vallja magát, ami egyben azt vetíti előre, hogy a század közepére a kisebbségek tehetik ki az új amerikai többséget – derül ki az amerikai népszámlálási hivatal, a Census Bureau friss adataiból. Négy államban (Hawaiin, Új-Mexikóban, Kaliforniában és Texasban), valamint a fővárosban ráadásul a kisebbségi arány meg is haladja az 50 százalékot.

Az AP által részleteiben is ismertetett adatok szerint miközben 2000-ben a fehérek a lakosság 69 százalékát adták, addig ez a szám mára 65 százalékra olvadt. Az okok egyrészt a javarészt fehér „baby boomer”-generáció elöregedésében, és a kisebbségi – főként a spanyolajkú – csoportok magas születésszámában keresendők.

Miközben ugyanis a fehéreknél a születés-halálozás aránya nagyjából 1:1, addig a latinóknál 9 születés jut egy halálesetre. (Tényleg csak zárójelben: hispánóknak a spanyolajkú kisebbségek tagjait nevezik, a latino elnevezésbe pedig a portugálajkúak, azaz a Brazíliából érkezettek is beletartoznak. Minden hispano tehát latino, de nem minden latino hispano.)

Ezzel egyidőben mind többen vallják magukat egyszerre több etnikai csoporthoz tartozónak. Tavaly így 5,3 millió amerikai tartotta magát többnemzetiségűnek, ami 3,2 százalékkal több volt, mint az azt megelőző évben.

A legnagyobb kisebbségi csoportot egyébként a hispánók adják, akik jelenleg 48,4 millióan vannak (ez a teljes lakosságszámhoz viszonyítva 15,8 százalékot jelent, valamint 3,1 százalékos növekedést az előző évi adatokhoz képest). Őket követik a feketék vagy afro-amerikaiak, akik 37,7 millióan vannak (12,3 százalék, ami alig 1 százalékos növekedést takar), és az ázsiaiak, 13,7 milliónyian (ez 4,5 százalékot tesz ki, a növekedés üteme pedig 2,5 százalékos volt).

Mindent összevetve egyébként az Egyesült Államok lakossága tavaly közel 1 százalékkal nőtt, ami jelenleg nagyjából 307 millió embert jelent.

Érdekesség még, hogy az életkort tekintve Utah számít a legfiatalabbnak: itt minden 10. ember öt évnél fiatalabb. Az öregek aránya Floridában a legnagyobb, ahol minden ötödik lakos 65 éves vagy annál idősebb.

Miközben szakértők csütörtökön arról tájékoztatták Obama elnököt, hogy a Mexikói-öbölbe kétszer annyi olaj kerülhet naponta, mint amennyire korábban gondoltak (az eddig becsült 12-19 ezer hordónyi mennyiség helyett úgy 25-30 ezer), addig a környezeti katasztrófa által sújtott államokban egyre nagyobb a mozgolódás.

„Olajkárok? Ön jogosult lehet kártérítésre!” – a New York Times szerint mostanában ilyen és ehhez hasonló óriásplakátok jelennek meg például Lousianában. Az ügyvédek nem bízzák a véletlenre: hirdetnek a helyi tévékben, honlapokat kreálnak (bigoilspills.com és hasonló néven), és személyesen is arról győzködik a helyieket: indítsanak pert az őket ért károk miatt.

Eddig nagyjából kétszáz keresetet nyújtottak be, elsősorban olyanok, akik a fúrótorony robbanása miatt sérülést szereztek, vagy hozzátartozóik meghaltak, vagy olyanok, akik az őket ért károk vagy gazdasági veszteségek miatt számítanak kompenzációra. Ám akadtak olyan BP-részvényesek is, akik szintén pert akasztottak az olajcég nyakába, azt állítván, hogy a vállalat félrevezette őket, no meg azért, mert a részvények értékeinek zuhanása miatt nem kevés anyagi veszteséggel kell most számolniuk. Sőt, volt olyan ügyvédi iroda, amely az öböl páratlan állat- és növényvilágát ért károk miatt indított keresetet.

A jelek szerint az ügyvédek egyelőre nem garasoskodnak: volt olyan, aki magángépre szállt annak érdekében, hogy személyesen tájékoztathassa a lakosokat a jogi lehetőségekről, ráadásul egy egész sereg szakértőt (köztük könyvelőt, oceanográfust, vegyészt és toxikológust) vonultatott fel annak érdekében, hogy meggyőzze a hallgatóságot: minden eszközzel azon lesznek, hogy a bíróság előtt megszorongathassák a BP-t.

Becslések szerint több százan vagy akár ezren is beperelhetik a BP-t, éppen ezért még az sem kizárt, hogy egy multidistrict litigationnek nevezett perre kerülhet sor. Ez a speciális szövetségi jogi eljárás a különböző, ám azonos okból benyújtott kereseteket fogja össze, felgyorsítva ezzel a pert. (Hasonló pert indítottak már cigarettagyárak és mell-implantátumokat gyártó cégek ellen is, ám az Atlanti-óceán fölött lezuhant repülőgép miatt tavaly Kaliforniában szintén MDL-keresetet nyújtottak be az Air France és az Airbus ellen.) Hogy a BP ellen indul-e ilyen per, az július végén derül ki.

A perek során egyébként az egyik legnagyobb kérdés a felelősség mértékének megállapítása lesz. Azokban az esetekben, ahol a felperesek kára egyértelmű (mert a hozzátartozója meghalt, mert ő maga megsérült, mert a megélhetése veszélybe kerül, mert a part menti ingatlanának az értéke csökkent, satöbbi), ez nem lesz túl nehéz. Sokkal kacifántosabb lesz azoknak a vállalkozóknak az igényeit érvényesíteni, akiket közvetetten érint az olajszennyeződés. Jogászok szerint elképzelhető, hogy a BP kezdetben – főként píár-okokból – ezekben az esetekben is hajlandó lesz kártérítést fizetni, ám hosszú távon biztosan nem, mivel az csődbe vihetné a céget.

Ami a közeljövőt illeti: Obama a jövő héten találkozik a BP vezetőivel. Hogy a korábban már emlegetett Tony Hayward ott lesz-e, egyelőre nem tudni (valószínűleg nem), a BP-nek küldött levélben állítólag csak annyi szerepelt, hogy az elnök az olajipari cég illetékes tisztviselőivel kíván tárgyalni.

Közben egyre többen vannak, akik azt követelik, hogy a vállalat egyelőre ne fizessen osztalékot, hanem majd ebből kártalanítsa az érintett magánszemélyeket és vállalkozásokat. Az április 20-i robbanás óta egyébként a BP-részvények értéke 40 százalékkal csökkent.

És miközben odahaza azt vetik Obama szemére, hogy nem kezeli elég hatékonyan az egész ügyet, addig Nagy-Britanniában egyre többen éppen az elnöki beavatkozást kifogásolják – már csak azért is, mert egy csomó brit biztosítótársaságnak, nyugdíjalapnak elég szép részesedése van a BP-ben. Nem csoda, ha az utóbbi időben David Cameron brit kormányfő is mind nagyobb nyomás alá kerül (vannak már olyan vélemények, melyek szerint Obama a brit nyugdíjasok torkára tapos), és bár egyelőre kerülni látszik a konfrontációt (tegnap például azt nyilatkozta: megérti az amerikai kormányzat frusztrációját a katasztrófa kapcsán, és most az a legfontosabb, hogy mérsékelni tudják az olajszennyezés hatásait), ám hosszabb távon nem kizárt, hogy a BP miatt csak feszültebb lesz Washington és London viszonya.

As California goes, so goes the nation – tartja a mondás, amit valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy amilyen irányba Kalifornia halad, arra tart az ország is. Az Egyesült Államok legnépesebb államában kedden – amellett, hogy eldőlt, novemberben kik induljanak a kormányzói és a kongresszusbeli helyekért – még egy fontos szavazás volt. És bár egyelőre csak Kaliforniát érinti, elemzők azonban már most azt feszegetik, hogy az új rendelkezésnek vajon lesz-e ennél messzebb menő hatása is. Olyan, ami az országos politikát is érintheti.

A 14-es indítvány (angolul Proposition 14), amelyet kedden a kaliforniai szavazók 54,2 százaléka támogatott, a mostani pártalapú előválasztások helyett ugyanis egy teljesen új rendszert vezetne be. Eszerint az összes párt összes jelöltje egyetlen nagy előválasztáson venne részt, és a két legtöbb szavazatot kapott aspiráns jutna tovább a nagy megmérettetésre (innen is ered a rendszer „top two” elnevezése).

Így azonban könnyen előfordulhat az is, hogy nem egy demokrata és egy republikánus jelölt mérkőzik majd meg a kormányzói, szenátori vagy képviselőházi helyekért (az elnökválasztások esetén az új szisztéma nem játszana), hanem akár két demokrata vagy két republikánus (vagy adott esetben más színezetű politikus, zöldpárti, teapárti, bármilyen, akár független is, bár ezen variációk esélye meglehetősen csekély).

Az indítvány elfogadtatása különösen Arnold Schwarzenegger mostani kormányzónak volt a szívügye – olyannyira, hogy miután kedden az előválasztáson leadta a szavazatát, a Twitteren még arra buzdított mindenkit, hogy szavazza meg a Prop 14-et.

Ő és az indítvány támogatói azzal érvelnek, hogy az új rendszer arra késztetné a jelölteket, hogy – mivel a szavazók sokkal szélesebb spektrumát kellene megszólítaniuk – a mérsékelt közép felé mozduljanak el. Emellett – szól az érvelés – az általuk javasolt „nyitott” előválasztási rendszerben több jelölt közül lehetne választani, ez pedig növelné a szavazási hajlandóságot, s így a részvételt is.

Az ellenzők azonban éppen attól félnek, hogy a kis pártok egy efféle össznépi előválasztáson labdába sem rúghatnak majd, nem csoda, ha a libertáriusok vagy a zöldpártiak nem is támogatták a kezdeményezést, mint ahogy a Béke és Szabadság Párt sem, amely „Kalifornia Feminista Szocialista Politikai Pártjaként” definiálja magát. Ez utóbbi egyébként éppen arra int, hogy a Prop 14 a „big business” befolyását fokozza majd, és olyan jelölteket juttat majd pozícióba, akik elsősorban az üzleti szféra érdekeit tartják szem előtt.

Ezek után nem meglepő az sem, hogy többen már most az indítvány alkotmányosságát firtatják (és nem csak a kicsi, hanem a két nagy párt részéről is). Mindenesetre, ha a kezdeményezést valóban megtámadják a bíróság előtt, akkor nagy eséllyel csúszni fog az új rendszer életbe léptetése, noha egyelőre úgy van, hogy a jövőre esedékes választásokat már ezen felállás szerint tartanák Kaliforniában.

Elemzésében a CBS News arra emlékeztet, hogy az államok közül Washington és Louisiana is valami egészen hasonlót alkalmaz már, ám országos szinten ezeknek az intézkedéseknek nem volt semmiféle radikális következményük. Nem tudni azonban, mi történik, ha az Egyesült Államok legnépesebb állama is erre az útra lép. Még az is lehet, hogy visszatekintve egyértelműen ez tűnik majd a keddi előválasztás legfontosabb voksolásának.