Made in America

Az amerikai újszülöttek 8 százaléka illegális bevándorlók gyermekeként látja meg a napvilágot – derül ki a Pew Hispanic Center most ismertetett felméréséből. Eszerint 2008-ban összesen 4,3 millió gyerek született az Egyesült Államokban, és ebből 340 ezer esetben a szülőknek (vagy közülük legalább az egyiknek) nem voltak rendezettek a papírjai – azaz illegális bevándorlóként tartózkodtak az országban.

Az illegális bevándorlás, illetve az ellene való küzdelem az arizonai törvény aláírását, majd végrehajtását, illetve fő rendelkezéseinek felfüggesztését követően került ismét reflektorfénybe. A jogi huzavona még korántsem ért véget az ügyben, arról nem is beszélve, hogy több állam is hasonló jogszabály bevezetését fontolgatja.

Az illegális bevándorlók a felnőtt amerikai lakosság valamivel több mint 4 százalékát teszik ki, ám mivel viszonylag fiatal emberekről van szó, akik körében ráadásul elég magas a termékenységi ráta, a gyerekeik arányosan többen vannak (az újszülöttek körében az illegális bevándorlók gyerekei 8, a 18 évnél fiatalabb gyerekek körében 7 százalékot tesznek ki). Jeffrey S. Passel, a dokumentum szerzője a CNN-nek elmondta, hogy ezen gyerekek többsége latino.

A tanulmány szerint egyébként az Egyesült Államokban élő illegális bevándorlók gyerekeinek 80 százaléka amerikai földön született. Ennek azért van jelentősége, mert a 14. alkotmánykiegészítés értelmében ezek a gyerekek automatikusan megkapják az amerikai állampolgárságot.

„Valamennyi, az Egyesült Államokban született, vagy később ott állampolgárságot nyert személy, aki ennek következtében az Egyesült Államok fennhatósága alá esik, a lakhelye szerinti állam, és az Egyesült Államok állampolgára” – mondja ki az 1868-ban ratifikált passzus, melynek módosításáról időről időre fellángol a vita. Igaz, egy júniusi felmérés szerint az amerikaiak 56 százaléka nem támogatná azt.

A teljes jelentés itt böngészhető.

Miközben Peter Robinson, a fiatal beszédíró a saját szövegváltozatával bíbelődött, az amerikai és a nyugatnémet diplomaták között már javában tartott a helyszín körüli huzakodás. Az amerikaiak ragaszkodtak a Brandenburgi kapuhoz, a nyugatnémetek azonban biztonsági okokra hivatkozva ebbe nem akartak belemenni. (Nyugat-Berlin egyébként akkor a baloldaliak egyik gyűjtőhelye volt: a város polgárai ugyanis mentesültek a katonai szolgálat alól, így a sorozás elől több fiatal is ide költözött. Ők politikailag nagyon aktívak voltak, demonstrációik pedig nem voltak mentesek az erőszaktól sem.) Végül azonban a nyugatnémet vezetés volt az, amelyik engedni kényszerült.

Közben Washingtonban a külügyminisztérium emberei mindent elkövettek, hogy a Robinson-féle beszédet kivéreztessék. Attól féltek ugyanis, hogy az új tónus miatt kútba esnek az új fegyverzet-ellenőrzési megállapodások, melyeket a szovjetekkel akartak tető alá hozni. A Robinson-féle szöveg elleni lobbi egyik kulcsfigurája egyébként az a Colin Powell volt, aki akkor Frank Carlucci nemzetbiztonsági tanácsadó helyetteseként dolgozott, később pedig – több más fontos vezető beosztás után – 2001 és 2005 között Bush külügyminisztereként tevékenykedett.

A külügyminisztérium vezető emberei egészen a legutolsó pillanatig a szöveg megváltoztatása mellett küzdöttek, ám csak apróbb módosításokat értek el. Különösen a Gorbacsovot a fal lebontására felszólító mondat szúrta a szemüket. A fal eltávolításának ötlete nem volt valami nagy nóvum, hiszen korábban Reagan maga is többször felvetette ezt. A beszédnek tehát nem ez volt az új eleme, hanem az, hogy a falat Reagan szerint Gorbacsovnak kell lebontania, aláhúzva ezzel azt, hogy a fal léte vagy nem léte, a kelet-európai kommunista rezsimek fennmaradása vagy átalakulása a Szovjetunión és nem az egyes csatlósállamok vezetésén múlik.

Alig egy héttel Reagan látogatása előtt egyébként háromnapos koncertsorozat vette kezdetét a Reichstagnál, nem messze a faltól. Az első nap sztárfellépője David Bowie volt, a másodiké a Eurythmics, a harmadikon pedig Phil Collins és a Genesis lépett fel. A koncerteket már hetekkel előtte elkezdte promózni az amerikai szektor rádiója, melyet a kelet-berliniek is tudtak fogni. Az első koncertnapon ezer keletnémet fiatal gyűlt össze nem messze a faltól, abban a reményben, hogy elkaphatnak valamennyit a zenéből. (Az első estén egyébként a hangszórókat a berlini fal felé fordították éppen ennek érdekében.) A keletnémet rendőrök (mintegy kétszázan) azonban kordonnal próbálták tisztes távolban tartani a fiatalokat a faltól.

A második estén már háromezren gyűltek össze a fal keleti oldalán, a harmadikon pedig négyezren. Míg a második estén a rendőrök még csak megkergették (az egyébként a fal lebontását is követelő) fiatalokat, addig a harmadikon már többeket meg is vertek. Ekkor egyébként a tömegből többen is Gorbacsov nevét skandálták. A Mann-könyv szerint a keletnémet demonstrációk meglehetős nyugtalansággal töltötték el az amerikai diplomatákat, akik közül sokan még jól emlékeztek arra, amikor 1956-ban a Szabad Európa Rádió azt a hamis illúziót táplálta a magyarokban, hogy az Eisenhower-adminisztráció a segítségükre siethet. Amikor azonban a forradalmat leverték, akkor az Egyesült Államok nem tett semmit annak megakadályozására.

Reagan végül június 12-én érkezett Berlinbe, és alig öt órát töltött ott. A kötelező körök lefutása után az elnököt a Brandenburgi kapuhoz szállították, ahol a vártnál kisebb tömeg gyűlt össze. Hogy ez volt-e az oka, vagy más, de a beszéd helyszíni fogadtatása meglehetősen langyos volt. Közben egyébként Kelet-Berlinben pár száz embernek éppen abban az időben, éppen a fal mentén akadt ténferegnivalója, ám a rendőrség hangosbeszélőn keresztül távozásra szólította fel őket. Mondjuk amúgy se nagyon hallottak semmit.

A keletnémet politikai vezetés magáról a beszédről azt gondolta, hogy az amerikai elnök egészen egyszerűen csak provokálni akart. Honecker attól tartott, hogy az amerikaiak és a szovjetek összejátszanak az ő feje fölött, és pipa lett attól is, hogy Reagan Mr. Gorbacsovot és nem Mr. Honeckert szólította fel a fal lebontására.

James Mann összegzése szerint Honecker persze nem lett volna hajlandó a fal ledöntésére, de legalább azt szerette volna, hogy őt kérjék fel erre.

A szovjetek reakciója nagyjából kiszámítható. Az Izvesztyija például arra hívta fel a figyelmet: míg a német kérdés nyitva marad, az európai háború kérdése is nyitott. Mann ugyanakkor kiemeli, hogy bár a szovjetek felsorakoztak Honecker mögött, ám a kelet-európai országok némelyike nem így tett. A magyar televízió például június 14-én (azaz két nappal Reagan beszédét követően) beszámolt az eseményről, néhány nappal korábban pedig a rock koncert alatti keletnémet demonstrációkról is hírt adott. Egy 1987. júniusi külügyminisztériumi sürgöny „egy magyarra” hivatkozva arról számolt be, hogy a gorbacsovi glasznoszty elég teret biztosított a magyar kormánynak ahhoz, hogy időről időre bírálólag szóljon az NDK-s és csehszlovák vezetőkről.

Nyugatnémet részről a kancellár, Helmut Kohl rögvest támogatásáról biztosította Reagant, ám a többség nem nagyon bízott abban, hogy a közeli jövőben a falat meg lehet nyitni. Az Egyesült Államokban sem vették túl komolyan a reagani felszólítást: a média abban az időben sokkal inkább az Irán-kontra-ügyben lefolytatandó kongresszusi meghallgatásokra koncentrált, nem pedig a Szovjetunióra vagy az NDK-ra. Henry Kissinger egy nyilatkozatában például úgy vélekedett, hogy bár nem kizárt, hogy a Szovjetunió lazíthat valamennyit a Berlinnel kapcsolatos politikáján, ám nem fogja lebontani a falat.

Reagan 1987. június 12-én tartotta meg beszédét. A két városrészt elválasztó sorompók 1989. november 9-én emelkedtek fel először, és innen már nem volt út visszafelé. A berlini fal egyes darabjai ma már a világ számos pontján fellelhetők, egy faldarab még a kaliforniai Ronald Reagan Könyvtár kertjébe is jutott.

A beszéd sokat hivatkozott része itt meghallgatható. A reagani felszólítás egyébként a Family Guy alkotóit is megihlette, az erről szóló részlet ide kattintva megtekinthető. Itt egy rövid összeállítás a fal leomlását közvetlenül megelőző eseményekről, itt pedig a fal megnyitásának éjszakájáról.

Hiába is tagadjuk, mindenki szeretne időnként a színfalak mögé pillantani. Nem volt ez másként abban az időben sem, amikor internet, Twitter meg egyéb online huncutságok híján az átlagembernek még kevésbé volt rálátása arra, hogy mit is főznek ki a nagyok a világpolitika boszorkánykonyhájában. Egyes részletek, érdekes adalékok gyakran csak évekkel, évtizedekkel később kerültek nyilvánosságra. Vagy még akkor sem.

Az elmúlt hetekben párszor már fényeztem James Mann Ronald Reaganről szóló könyvét, amely úgy enged közel a 40. amerikai elnök politikai mindennapjaihoz, hogy közben sikeresen elkerül mindenfajta gyomorforgató intimpistáskodást. Mann amellett, hogy Reagan akkori környezetéből, illetve a tágabb politikai szcénából több embert is interjúvégre kapott, elérte azt is, hogy az információs szabadságról szóló törvénynek megfelelően több bizalmas kormányzati iratot, feljegyzést is feloldjanak a titkosítás alól.

A könyv jobbnál jobb sztorikkal van tele, amelyek talán nem teljesen ismeretlenek a politika iránt érdeklődők előtt, ugyanakkor a szerző nagy erénye, hogy mindegyikhez hozzá tud adni némi új információmorzsát. Nincs ez másként Reagannek a Brandenburgi kapu előtt mondott beszédével sem, amely nem csak a kialakulásának körülményei, illetve annak visszhangja miatt érdekes, hanem talán azért is, mert a hidegháború utolsó éveiben Magyarország sorsát is nagymértékben érintette mindaz, ami Berlinben, Berlinnel történt.

A címben szereplő felszólítás ma már ikonikus: szinte nincs olyan hidegháborúval foglalkozó kiadvány, amely ne emlékezne meg Ronald Reagannek az 1987. június 12-én Nyugat-Berlinben elhangzott beszédéről. Mann szerint az amerikai konzervatívok már csak emiatt is hősként tekintenek Reaganre, igaz, arról már nem szól a fáma, hogy annak idején közülük sokan kimondottan ellenezték, hogy az elnök a fal lebontására kérje a szovjet pártfőtitkárt, sőt, a külügyminisztérium vezető munkatársai egyenesen a szövegtervezet megváltoztatása mellett lobbiztak.

A fal kétségkívül neuralgikus pontja volt a hidegháborús évtizedek történetének. A Reagan-beszéd előtti évben volt éppen 25 éve, hogy ezzel a primitív, az évek során azonban mégis hatásosnak bizonyuló eszközzel kettészelték a fővárost. Az NDK kommunista pártjának élén ekkor az az Erich Honecker állt, aki 1961-ben maga felügyelte a fal építését. S bár a nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl az 1986-os évfordulón azt mondta, hogy „sosem tudnak és sosem fognak hozzászokni az embertelenség ezen emlékművéhez”, az igazság az volt, hogy az átlagemberek közül sokan megtanultak együtt élni a fallal.

A témát egyébként az amerikaiak se nagyon piszkálgatták. A fal ugyanis paradox módon egy olyan status quót hozott létre, egy furcsa, törékeny egyensúlyt, melyet – a fegyveres konfliktus kockázata nélkül – hosszú-hosszú évekig különösebben egyik fél sem akart megbolygatni. Akkor persze sokaknak fájt, hogy Kennedyék nem tettek semmit a fal felépítése ellen. Egon Bahr például, aki Willy Brandt akkori berlini polgármesternek volt a külpolitikai tanácsadója, James Mann-nek elmondta, hogy miután senki sem segített nekik (mármint a nyugatnémeteknek), így „ez az átkozott fal” lett végül a kiindulópontja annak a gondolkodásnak, mely szerint „magunknak kell gondoskodnunk a német érdekekről”. (Az már a történelem külön érdekessége, hogy – az Ostpolitik jelszavával – kancellárként később épp maga Brandt volt az, aki a kapcsolatok normalizálására törekedett a kommunista blokk több országával.)

Reagan egyébként a fal ügyében lényegében Brandttal fújt egy követ, nevezetesen úgy gondolta, hogy Kennedynek igenis tennie kellett volna valamit annak érdekében, hogy a fal ne épülhessen meg. (Ennek ellenére szívesen hivatkozott JFK-nek az „Ich bin ein Berliner” mondattal elhíresült 1963-as beszédére.)

Mindenesetre 1987 első hónapjaiban az elnök nem nagyon foglalkozott a német kérdéssel, sokkal inkább lekötötte, hogy politikailag túlélje az Irán-kontra-botrányt. A közeli munkatársai minden erejükkel azon voltak, nehogy Reagan is Nixon sorsára jusson, aki a Watergate-botrány kitörése után lényegében a Fehér Ház foglya lett. „Emlékeztem azokra a képekre Richard Nixonról, amikor csak ott ült a Fehér Házban, és leste a tévét” – idézte fel Howard Baker, aki ebben az időben Reagan kabinetfőnöke volt, és aki megfogadta: nem engedik, hogy ez Reagannel is megtörténjen.

A jelszó tehát a következő volt: utazni, utazni, utazni, országon belül és kívül egyaránt. Megszületett a döntés is: Ottawa és Velence után az elnök részt fog venni a német főváros alapításának 750. évfordulós ünnepségein.

De mit is mondjon Reagan Berlinben?

Az első, meglehetősen óvatos beszédváltozat John Kornblum nevéhez köthető, aki akkor az amerikaiak legfőbb diplomáciai érdekképviselője volt Nyugat-Berlinben. Ebben a szövegben a diplomata több közös kezdeményezésre is javaslatot tett: így ha Reagan ezt a verziót választja, akkor például felvethette volna, hogy az 1992-es olimpia sporteseményeinek Kelet- és Nyugat-Berlin egyidejűleg adjon otthont. De a szöveg kitért volna a Berlin fölött érvényes repülési szabályok módosítására is, melyek a negyvenes évek óta nem nagyon változtak. Eszerint az amerikai gépek tízezer láb magasságban vagy az alatt közlekedhettek, a szovjet gépek ugyanakkor ezen magasság fölött repülhettek. Míg a kereskedelmi szempontokat szem előtt tartó amerikai diplomaták a magassági korlátozás lazításáért lobbiztak, addig a hírszerzés emberei ragaszkodtak az addigi sémához, mivel az alacsonyabban szálló gépekről könnyebb volt képeket készíteni a szovjet és keletnémet katonai eszközökről.

Mindeközben a Fehér Ház vezető beszédírója Nyugat-Berlinbe küldte egyik munkatársát, Peter Robinsont, hogy gyűjtsön anyagot a Reagan-szöveghez. A fiatal beszédírónak egyetlen szabad estéje volt, melyet néhány nyugat-berlini társaságában kívánt eltölteni. (Mindez nem lehetett véletlen. Beszédeiben Reagan szívesen emlékezett meg az átlagemberekről, a mindennapok sokszor ismeretlen hőseiről. Az ő sztorijaik fontos adalékaik voltak az elnök megnyilatkozásainak.) Nem sokkal korábban költözött haza Washingtonból Dieter Elz, aki évekig a Világbanknak dolgozott. Őt és a feleségét kérte meg Robinson, hogy hozza össze pár helyivel. Ám mivel Elzék is nemrég költöztek haza, nem volt túl kiterjedt a baráti körük, így végül a Rotary Clubból kértek meg pár embert, hogy vegyenek részt a vacsorán.

Robinson kérdések egész sorát szegezte nekik: nem csak arra volt kíváncsi, hogy miként élik a mindennapi életüket, hanem arra is, hogy szerintük az amerikai elnöknek milyen témákat kellene érintenie a beszédében.  Frau Elz volt az, aki először tett említést a berlini falról, és arról, hogy mindez milyen nehézségeket jelent például, ha el akarnak utazni valahová. Robinson ennek kapcsán ezt írta a jegyzetfüzetébe: „Ha az oroszok készen állnak a nyitásra, akkor a falnak mennie kell. Megnyitni a Brandenburgi kaput”.

Később ez a gondolat lett a Reagan-beszéd egyik kulcseleme.

A vendégek több olyan ötletet is felvetettek, melyek aztán később valóban bele is kerültek a szövegbe. Az egyik például azt javasolta, hogy az elnök utaljon Marlene Dietrich híres dalára („Ich hab’ noch einen Koffer in Berlin” / „Van még egy bőröndöm Berlinben”), egy másik pedig a „Berliner Schnauze” kifejezést ajánlgatta meleg szívvel, amellyel a berliniek csípős szellemességére szoktak utalni.

A következő napon Robinsont városnézésre vitték: a berlini falhoz érve több graffitit vett észre: „Ez a fal le fog omlani”, „A hit valósággá válik”. Mindezek végül úgyszintén bekerültek Reagan beszédébe. Néha ennyi is elég.

Folyt. köv.

A blog bő egy hétre nyaralni megy, de mivel szívem az olvasóért (is) dobog, ezért a következő napokban is lesz új poszt. Mivel elég izmosra sikeredett, ezért két részben fog megjelenni. Jó olvasást, jó nyaralást!

Fleuriste

Az illegális bevándorlás megfékezése lesz kétségtelenül az őszi kongresszusi választások előtti hetek-hónapok egyik politikai slágertémája. Ennek kijelentéséhez nem kell különösebb jóstehetség, elég, ha csak az arizonai bevándorlási törvény körüli jogi hercehurcára, és az azt övező nyilatkozatháborúra gondolunk.

A politikai adok-kapokba most az amerikai jobboldal csillaga, a nagy konzervatív kedvenc is beszállt. Sarah Palin volt alaszkai kormányzó, egykori republikánus alelnök-jelölt a Foxnak nyilatkozva ugyanis teljes mellszélességgel kiállt a törvényt aláíró, majd azt a bíróság előtt is megvédő arizonai kormányzó, Jan Brewer mellett, mondván, ellentétben Obamával ő legalább elég tökös ahhoz, hogy megvédje az ország határait.

Palin a cojones szót használta, amely a spanyolban szó szerint heréket jelent, ám átvitt értelemben a kurázsit, bátorságot értik alatta.

Az illegális bevándorlókat bűnözőként kezelő arizonai törvény a múlt héten lépett életbe, igaz, az utolsó pillanatban az eljáró phoenixi szövetségi bíróság a legvitatottabb passzusok végrehajtását felfüggesztette.

Palin most úgy vélekedett, hogy a bíróság határozata nem volt szerencsés, ugyanakkor reményei szerint az csak ideiglenesnek tekinthető. Nem tartotta kizártnak azt sem, hogy a törvény végső soron a Legfelsőbb Bíróság előtt landolhat. (Ezt egyébként sokan gondolják így.)

A Reuters összeállítása szerint jelenleg körülbelül 11 millió illegális bevándorló él az Egyesült Államokban (a tavaly januári adatok 10,8 milliót mutattak), túlnyomó többségük Mexikóból (6,7 millió) érkezett. Ez utóbbiak egyébként javarészt Arizonában léptek először amerikai földre, és innen mentek tovább az ország többi részébe.

A szövetségi bíróság múlt heti döntése egyébként alapvetően meghatározza azoknak a jelenleg még csak tervezet formájában létező, ugyanakkor az arizonaihoz nagyon hasonlító törvényeknek a sorsát, melyeket az illegális bevándorlás elleni küzdelem jegyében más államok kívánnak tető alá hozni.

A USA Today híre szerint Courtney Combs republikánus képviselő, aki hasonló jogszabálytervezetet kívánt előterjeszteni Ohióban is, azt mondta, hogy egy újabb pert elkerülendő kiveszi a szövegből azokat a rendelkezéseket, melyek végrehajtását a szövetségi bíró az arizonai tervezet esetében felfüggesztette. Máskülönben – mondja – csak az adófizetők pénzét vesztegetnék.

Vannak ugyanakkor olyanok is, akiket a bírósági ítélet sem tántoríthat el. Debbie Riddle texasi republikánus képviselő például a jelek szerint nem mond le arról, hogy az arizonaihoz hasonló törvénytervezettel álljon elő. Indoklása szerint ugyanis még mindig könnyűszerrel át lehet lépni a délnyugati határt. Ráadásul – mint kiemelte – a megválasztott tisztviselőknek az elsődleges az kell, hogy legyen, hogy a polgárok biztonságát garantálni tudják.

Az Obama-adminisztráció egyébként már korábban bejelentette, hogy augusztus elsejétől 1200 nemzeti gárdistát rendelnek az amerikai-mexikói határvidékre. A New York Times szerint azonban hetekig is eltarthat még, mire teljes létszámban bevethetik őket.

Hónapok óta tart a médiacirkusz Chelsea Clinton szombati esküvője körül: hiába költözött ki ugyanis a család immáron kilenc éve a Fehér Házból, az egykori és persze az aktuális elnökök gyerekeinek sorsa mindig is izgatta a közvéleményt.

Elnökgyereknek lenni néha kiváltság, néha csapás. Volt, aki tudott élni az apja kínálta – főként politikai – hátszéllel, akadt azonban olyan is, aki teljes mértékben hátat fordított neki, és még a nevét is elhagyta.

Ketten közülük ugyanakkor maguk is elnökök lettek.

Az ismertebb eset George W. Bushé, akinek apja, az idősebb Bush az Egyesült Államok 41. elnöke volt, ő maga pedig a 43., nyolc kerek éven át. A 19. században azonban az Adams-családnak is sikerült a duplázás: míg ugyanis John Adams 1797 és 1801 között igazgatta az országot (ő volt egyébként a második az elnökök sorában), addig fia, John Quincy Adams 1825 és 1829 között tölthette be ugyanezt a tisztséget.

Ha már időrendben haladunk, érdemes megemlíteni Thomas Jefferson (1801-1809) nevét, akinek Martha nevű feleségétől féltucatnyi gyereke született. Patsy becenevű lánya egyébként – miután apja özvegységre jutott – anyja örökébe lépett, és a First Ladységgel járó teendőket is ellátta Thomas Jefferson körül. (Akárcsak később James Buchanan (1857-1861) örökbefogadott lánya, Harriet Rebecca Lane, vagy még később Benjamin Harrison (1889-1893) lánya, Mary Scott.)

A Függetlenségi Nyilatkozat legfőbb szerzőjeként számon tartott Jefferson ugyanakkor meghitt viszont ápolt egy Sally Hemings nevű rabszolganővel is, akinek aztán állítólag több gyereke is született az „alapító atyától”. Egy 1998-as DNS-vizsgálat ugyanakkor a nő Eston Hemings Jefferson nevű fiáról állította egyedül, hogy nagy valószínűséggel az elnök volt a biológiai apja.

Nem Jefferson volt egyébként az egyetlen, akinek egy rabszolganőtől született gyereke. Állítólag az Egyesült Államok 10. elnökének, John Tylernek (1841-1845) is volt balkézről egy fia, John William Dunjee. A misszionáriusként, templomok és iskolák alapítójaként is hírnevet szerzett Dunjee később maga is szép pályát futott be, és olyan hírességet is a barátai között tarthatott számon, mint Frederick Douglass, akinek a rabszolgaéveiről írt önéletrajzi könyve a mai napig tananyag.

Szülőként tragikus sors jutott az Egyesült Államok 14. elnökének. Franklin Pierce-nek (1853-1857) összesen három fia született: az egyik még az első életévét sem érhette meg, a másik pedig négyéves volt, amikor elragadta a tífusz. Harmadik fia, Bennie pedig tizenkét éves volt, amikor egy vonatbalesetben életét vesztette – alig néhány héttel az apja elnöki beiktatása előtt.

Ulysses S. Grantnek, aki polgárháborús tábornokként nagyobb hírnevet vívott ki magának, mint az Egyesült Államok 18. elnökeként (1869-1877), összesen négy gyermeke volt. Egy kis hazai szál, hogy a legidősebb fia, Frederick Dent Grant 1889 és 1893 között az Osztrák-Magyar Monarchiában diplomataként védte és képviselte az amerikai érdekeket.

A 20. század első nagy politikusdinasztiája az Egyesült Államokban kétségkívül a Roosevelteké volt. Theodore Roosevelt (1901-1909) első házasságából egy, a másodikból pedig öt gyermeke született. Közülük is az ifjabbik Theodore tengerészeti miniszter-helyettes, Puerto Rico-i kormányzó, és Fülöp-szigeteki főkormányzó volt. Az elnök Rooseveltnek távoli unokatestvére volt az a Roosevelt, Franklin Delano, aki 1933 és 1945 között volt a Fehér Ház első számú lakója. Hat gyermeke közül egy még csecsemőként meghalt, ám a többiek mind örökölhettek valamit a szülői vénából, mert politikai-közéleti fronton mindegyik eléggé aktív volt. Az egyetlen lány, Anna például a harmincas években újságíróként dolgozott, később pedig az apjának is segített, így ő volt az, aki elkísérte FDR-t az 1945 februárjában megrendezett jaltai konferenciára.

Szintén az írás lett a kenyere Margaret Trumannek, Harry S. Truman (1945-1953) lányának. Igaz, először az énekléssel próbálkozott, ám őrült sikereket nem ért el vele. Mindazonáltal, amikor 1950 decemberében a Washington Post kritikusa nem rejtette véka alá, hogy nincs túl nagy véleménnyel a Truman-lány éneklési képességeiről, a bősz atya egy orrba verést helyezett kilátásba a zsurnaliszta számára. Margaretet később végül az írás tette igazán híressé, körülbelül kéttucatnyi krimit írt (Gyilkosság a Fehér Házban, Gyilkosság a legfelsőbb bíróságon, Gyilkosság a szenátusban és más, hasonló címekkel), ezenkívül – non-fiction kategóriában – apjáról, anyjáról, az amerikai First Ladykről és a Fehér Ház kisállatairól is írt egy-egy nagyobb lélegzetvételű művet. A Gyilkosság a Fehér Házban című könyve alapján egyébként 1997-ben filmet is forgattak, Wesley Snipes és Diane Lane főszereplésével.

Politikai dinasztiákról szólva a befolyásos és sokszor tragikus sorsú Kennedyek is helyet követelnek a top háromban (ez utóbbit saját, szubjektív összeállításom szerint a Rooseveltek, a Kennedyek és a Bushok alkotják). John F. Kennedynek és Jacqueline Bouvier-nak összesen négy gyermeke született, közülük pedig csak ketten élték meg a felnőttkort. Ma már azonban csak Caroline van életben, miután John 1999-ben egy repülőgép-balesetben életét veszítette.

A sajtóban John-Johnként emlegetett fiú szinte beleszületett a politikába, hiszen két héttel azt követően látta meg a napvilágot, hogy apját megválasztották az ország 35. elnökének (1961-1963). A róla készült fotók közül egyébként néhány ma már emblematikusnak számít (közéjük tartozik az elnöki íróasztal játszó, vagy az apja koporsója előtt tisztelgő kisfiú képe). A Kennedyeket övező csillámpor őt is beborította, szerelmeiről, szenvedélyeiről élvezettel számoltak be a pletykamagazinok. Nővérének, Caroline-nak kicsit kevesebb jutott a reflektorfényből. Ügyvédként dolgozik, és legutóbb akkor lehetett hallani róla, amikor a 2008-as elnökválasztási kampány idején Barack Obamát biztosította támogatásáról. Egy ideig szó volt arról is, hogy megcélozza a Hillary Clinton külügyminiszteri kinevezésével megüresedett New York-i szenátori posztot, de aztán személyes okokra hivatkozva végül visszakozott.

A Kennedyek után egyébként jó pár évet kellett várni arra, hogy újra gyerek költözhessen a Fehér Házba. (A köztes időszak First Kidjei közül egyik személyes kedvencem Susan Ford, aki állítólag volt, hogy a testőreivel csináltatta meg a házi feladatát. A Ford-lány volt egyébként az első, aki középiskolai osztálytársai számára bankettet rendezhetett a Fehér Házban.)

Amy Carter kilenc éves volt, amikor az apját megválasztották az USA 39. elnökének (1977-1981). Személye még a politikai vitákban is előkerült. Jimmy Carter ugyanis egy Ronald Reagannel folytatott 1980-as vitában azt találta mondani, hogy megkérdezte lányát, és a 13 éves Amy a nukleáris fegyverzetellenőrzést tartotta a legfontosabb kérdésnek. A gyerekkártya ugyanakkor ez esetben nem nagyon működött, Cartert politikai ellenlábasai jól kiröhögték, hogy egy általános iskolástól kér politikai tanácsokat. A Carter-lánynak azonban nem ez volt a legjobb megmozdulása. Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy van-e valamit üzenete az amerikai gyerekek számára, Amy Carter pedig gondolkodott pár pillanatig, majd kibökte: „Nincs”.

A Reagan-gyerekek már bőven kiléptek a tinédzserkorból, amikor az apjuk beköltözhetett a Fehér Házba. A 40. amerikai elnök Jane Wyman színésznővel és Nancy Davisszel is két-két gyereket nevelt. Az első házasságban született Maureen kezdetben szintén a színészettel kacérkodott, és még egy 1964-es Elvis-filmben is szerepet kapott. Később azonban szintén politikai pályára lépett, és a nyolcvanas években még a Szenátust is célba vette, kevés sikerrel. Bátyját, Michaelt a házaspár örökbe fogadta. Ő rádiós műsorvezetőként vált ismertté.

Náluk nagyobb publicitást kaptak a második házasságban született gyerekek lázongásai. Patti és Ron is inkább liberális nézeteket vallanak, és a múltban emiatt több konfliktusuk is volt apjukkal. Talán nem véletlen az sem, hogy Patti a Reagan nevet hátrahagyva inkább az anyja családnevével próbált érvényesülni. Patti Davis volt egyébként a család feketebáránya, aki például a jógatanárához ment feleségül, a kilencvenes évek közepén pedig még a Playboyban is pózolt meztelenül.

Szintén rácáfoltak néhányszor a jógyerek-imidzsre a Bush-ikrek, legalábbis Jenna, aki 2001-ben – akkor még 19 évesként – alkoholt fogyasztott egy bárban, majd rá egy hónappal hamis személyivel próbált meg újra némi szeszhez jutni. Végül egy kis közmunkával megúszta a dolgot.

A Bush-lányok voltak egyébként azok, akik videóüzenetet küldtek a Fehér Házba 2009-ben beköltöző Sasha és Malia Obamának. Ebben arra biztatják a két lányt, hogy élvezzék ki a Fehér Házban töltendő valamennyi pillanatot és éljenek a számukra kínálkozó összes lehetőséggel. Hogy ez sikerül-e majd nekik, nos, az egy másik történet. Pár év múlva kiderül.

Addig is, aki kíváncsi még több képre a mindenkori Első Családok fotóalbumaiból, az kattintson ide!

A Pentagon még mindig keresi azt, aki az afganisztáni háborúval kapcsolatos kormányzati anyagokat eljuttatta a WikiLeaksnek, ám tudni kell, hogy az amerikai történelemben nem ez az első eset, hogy a kiszivárogtatások kellemetlen perceket okoztak az ország politikai vezetésének, sőt, adott esetben a közvéleményt és a későbbi politikai döntéseket is befolyásolták.

A History.com összeállítása szerint az első efféle botrányt a Hutchinson-levelek okozták a 18. század végén. Történt ugyanis, hogy 1772 decemberében Benjamin Franklin, aki akkor a gyarmatok képviselőjeként tevékenykedett Londonban, egy 13 magánlevélből álló csomagot kapott kézhez. Hogy kitől, rejtély. A leveleket mindenesetre a massachusettsi királyi kormányzó írta: Thomas Hutchinson ezekben élesen bírálta a gyarmati vezetőket, és erőteljesebb brit katonai jelenlétet követelt Bostonban, amely a bélyegtörvény nyomán kivetett adók és más hasonló brit rendelkezések miatt már amúgy is forrongott.

Franklin a leveleket később elküldte bostoni ismerőseinek, ám meghagyta, hogy azokat ne hozzák nyilvánosságra. Ennek dacára az irományok tartalmát a Boston Gazette 1773 júniusában közzétette, ami csak tovább fokozta a britek és a gyarmatok közötti feszültséget. Nem meglepő, hogy a loyalista Hutchinsonnak ezek után sürgősen maga mögött kellett hagynia Bostont, és élete további részét brit földön, száműzetésben töltötte.

A britek a kiszivárogtatás nyomát kutatva több embert is gyanúba fogtak, Benjamin Franklin azonban – őket védve – magára vállalta a felelősséget. 1775 elején aztán neki magának is el kellett hagynia állomáshelyét, és vissza kellett térnie Amerikába, ahol időközben kitört a függetlenségi háború. Nem sokkal ezt követően összeült a második kontinentális kongresszus, ahol az Ötök Bizottságának tagjaként Franklin is részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében.

Minden idők legnagyobb kiszivárogtatásaként ugyanakkor kétségtelenül a Pentagon Papírokat tartja számon a közvélemény, melyek tartalmát a New York Times 1971 júniusában ismertette. A szupertitkos tanulmányból szépen ki lehetett hámozni, hogy 1945 és 1967 között milyen katonai, politikai döntések születtek a vietnami háborúval kapcsolatban, no meg az is egyértelművé vált, hogy Trumantól Johnsonig amerikai kormányok egész sora vezette félre a Kongresszust és a közvéleményt is. (A Pentagon Papírokról Arthur Sulzberger kapcsán már volt szó itt.)

A tanulmányt Daniel Ellsberg , a védelmi minisztérium egykori elemzője csempészte ki, és juttatta el a laphoz. Őt egyébként Henry Kissinger egyszer „a világ legveszélyesebb emberének” nevezte. Ellsberg utóbb egyébként azt mondta, hogy a dokumentumok több „egymást követő elnök alkotmányellenes magatartásáról, esküjük megszegéséről, és valamennyi beosztottjuk esküjének megszegéséről” tettek tanúbizonyságot.

Az iratok nyilvánosságra kerülése továbbszította a háborúellenes érzelmeket, s nem utolsósorban – jogi szempontból is – precedensértékűnek bizonyult. Nixon elnök ugyanis hiába próbálta megakadályozni a dokumentumok közzétételét, a Legfelsőbb Bíróság döntése ezt nem tette lehetővé. Az ítéletet azóta is az első alkotmánykiegészítésben garantált sajtószabadság diadalaként értelmezik.

Nixon politikai pályafutásának végül egy másik nagy kiszivárogtatás, a Watergate-botrány vetett véget. 1972. június 17-én betörtek a washingtoni Watergate-épületbe, a demokrata párt irodájába. A szálak később egészen a legfelsőbb vezetői körökig vezettek, ám Nixon tagadta, hogy köze lett volna az incidenshez. Vesztét ugyanakkor a Fehér Házba telepített lehallgató rendszer okozta: a Smoking Gunnak is nevezett felvételen például Nixon arra utasítja kabinetfőnökét, H.R. Haldemant, hogy az ország érdekeire hivatkozva kérje meg az FBI vezetőjét: állítsa le a Watergate-nyomozást. Nixon végül az impeachment-eljárást elkerülendő maga mondott le az elnökségről.

A botrányról cikksorozatban beszámoló Washington Post azóta legendássá vált újságírópárosának, Bob Woodwardnak és Carl Bernsteinnek egyik legfontosabb informátora egy csak Mély Torokként emlegetett személy volt. 2005-ben azután fény derült rá, hogy Mély Torok nem más, mint William Mark Felt, az FBI egykori helyettes vezetője volt.

A következő nagy kiszivárogtatási botrány 2003 júliusában vette kezdetét, amikor is a New York Times-ban megjelent Joseph Wilson egykori amerikai nagykövet cikke. Írásában Wilson lényegében kétségbe vonta azokat az okokat, melyekkel a Bush-kormányzat az Irak elleni inváziót magyarázta. Az ex-nagykövet közölte, hogy 2002-ben a CIA megbízottjaként nem talált bizonyítékot arra, hogy Irak – miként azt a kormányzat állította – dúsított uránt akart volna vásárolni Nigertől. Nyolc nappal a cikk megjelenését követően Robert Novak újságíró a Washington Post hasábjain arról írt, hogy Wilson felesége nem más, mint Valerie Plame, aki a tömegpusztító fegyverek szakértőjeként a CIA alkalmazásában állt. A férfit az ő javaslatára küldte a CIA a nigeri misszióra, George Tenet, az akkori igazgató tudta nélkül.

Wilson később azt állította, hogy a Fehér Ház fedte fel Plame státuszát, így állva bosszút a volt nagykövetnek a New York Times-ban megjelent állításaiért. Bush elnök 2003 szeptemberében mindenesetre azt mondta, ha valaki az adminisztráció köreiből szivárogtatta ki az ezzel kapcsolatos információkat, akkor tudni akarja, hogy ki volt az, aki megsértette a törvényt. Az ügyben vizsgálat kezdődött, melyben több újságírót, köztük a New York Times riporterét, Judith Millert is kifaggatták, aki azonban nem volt hajlandó felfedni forrását. Neki emiatt börtönbe is kellett vonulnia, ahol három hónapot volt kénytelen eltölteni.

Millernek – aki egyébként nem is írt cikket az esetről – és a többi újságírónak Lewis Libby szivárogtatta ki a bizalmas információkat. Ő egészen addig három fontos pozíciót is betöltött a Fehér Házban: így Libby volt Dick Cheney alelnök nemzetbiztonsági tanácsadója, az alelnök kabinetfőnöke és George W. Bush elnök tanácsadója is egy személyben. Lewis Libbyt végül az igazságszolgáltatás akadályozása, hamis tanúzás és a hatóságok félrevezetése miatt ítélték el. 2007-ben harminchónapnyi börtönbüntetést kapott, és 250 ezer dollár megfizetésére kötelezték. Bush azonban elnökként megváltoztatta az ítéletet, így Libbynek nem kellett börtönbe vonulnia. Igaz, a büntetést ki kellett fizetnie, és két év próbára bocsátották.

Órákkal az arizonai bevándorlási törvény életbe lépése előtt Susan Bolton szövetségi bíró blokkolta a jogszabály legvitatottabb rendelkezéseit.

Bár maga a törvény a terveknek megfelelően életbe lép csütörtökön, ám a leginkább kifogásolt passzus – egyelőre legalábbis – nem lesz hatályos. Ez volt az a rendelkezés, amely megkövetelte az intézkedő rendőröktől, hogy például egy közúti ellenőrzés során meghatározzák az egyes személyek bevándorlási státuszát.

Azaz utánanézzenek, hogy adott esetben nem egy illegális bevándorlóval van-e dolguk.

A bírónő döntése értelmében ugyanakkor szintén nem léphet életbe az a rendelkezés, amely szerint bűncselekményt követ el az, aki nem tartja magánál a regisztrációs papírjait (például a zöldkártyát).

A bírósági munka, így a jogszabály tanulmányozása azonban tovább folytatódik. Az első amerikai sajtóhírek mindenesetre úgy értékelik, hogy az arizonai bevándorlási törvény ellenzői most csatát nyertek, ám az biztos, hogy a jogi huzavonának ezzel még nincs vége.

Tik-tak, tik-tak… Alig egy nap van hátra, és Arizonában életbe lép az új bevándorlási törvény. (A sokat támadott jogszabályról bővebben itt és itt lehet olvasni.) Az amerikai igazságügyi minisztérium még július elején jogi úton is megtámadta a jogszabályt, ítélet eddig a pillanatig még nem született, kérdés, hogy születik-e egyáltalán még a törvény hatályba lépése előtt. (Persze, legyünk nyugodtak, lényegében mindegy, hogyan határoz a phoenixi bíróság, a per folytatódni fog a fellebbezések sorozatával, amelynek utolsó pontja nagy eséllyel a Legfelsőbb Bíróság lesz.)

A törvényről már korábban volt elég szó, lássuk most, melyek az ellenzők és a támogatók legfőbb érvei.

Kontra:
- A bevándorlás kezelése kizárólag szövetségi, és nem állami hatáskörbe tartozik.
- A törvény faji alapú profilozáshoz, és ártatlan emberek zaklatásához vezethet.
- A törvény az etnikai alapú választóvonalak megerősödését eredményezheti.
- A jogszabály miatt a papír nélküli bevándorlók még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülhetnek, hiszen nagy eséllyel nem mernek majd a rendőrséghez fordulni. Mindez a hatóságok dolgát is megnehezítheti egy-egy bűneset felgöngyölésekor.
- Arizona államot többen is bojkottal fenyegetik a törvény miatt. A bojkott köré egész mozgalom szerveződött, melyhez olyan nagyvárosok is csatlakoztak már, mint Los Angeles, Seattle, Austin, San Francisco és San Diego. Mindez komoly bevételkiesését jelenthet például az idegenforgalom számára.

Pro:
- A szövetségi kormányzat képtelen fellépni az illegális bevándorlók hadával szemben, emiatt pedig az államban nő a bűnözés, akárcsak az ennek visszaszorítását célzó állami kiadások mértéke.
- Az Egyesült Államok a mexikói narkó legnagyobb felvevő piaca.
- A munkaadók eddig büntetlenül alkalmazhattak illegális bevándorlókat, persze alacsonyabb bérekért, emiatt azonban az állami büdzsé óriási bevételektől esett el.
- A szigorú törvény elrettentheti a további potenciális illegális bevándorlókat, az államban élőket pedig távozásra kényszerítheti.
- Nagyjából 22 olyan állam van még, amely hasonló szabályozás bevezetését fontolgatja. A www.immigrationpolicy.org szerint ezek a következők: Arkansas, Colorado, Delaware, Georgia, Idaho, Indiana, Maryland, Michigan, Minnesota, Mississippi, Missouri, Nebraska, Nevada, Új-Mexikó, Észak-Karolina, Ohio, Oklahoma, Pennsylvania, Rhode Island, Dél-Karolina, Texas, Utah.

Jelenleg körülbelül 460 ezer illegális bevándorló él Arizonában, amelynek teljes lakossága nagyjából 6,5 millió főre rúg. Abban a törvény ellenzői és támogatói is úgy-ahogy egyetértenek, hogy a jelenlegi szövetségi szabályozás képtelen volt megálljt parancsolni az illegális bevándorlók áradatának.

A Center for Immigration Studies az év elején rejtett kamerákkal készített egy kisfilmet az arizonai határon, melyet júliusban tett elérhetővé a honlapján. Ezen az látszik, hogy a bekamerázott három ösvényen – a fegyver- és kábítószercsempészek mellett – február és március között Mexikó felől mintegy 850-en lépték át illegálisan a határt.

A probléma tehát valós, a legnagyobb vita nem is erről, hanem a kezelésére szánt eszközökről folyik.

Az arizonai dosszié a törvény életbe lépésével még koránt sincs lezárva. Ez az, amire egyelőre mérget vehetünk.

Harminchat éve ezen a napon a Képviselőház jogi bizottsága azt ajánlotta, hogy kezdjenek impeachment-eljárást Richard Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke ellen, aki demokrata ellenlábasaitól még az ötvenes években a Trükkös Dick gúnynevet kapta. A Watergate-ügy ismeretében nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: talán nem véletlenül.

A procedúra egyébként alapvetően közjogi felelősségre vonást jelent. Erről az amerikai alkotmány 2. cikkének 4. paragrafusa rendelkezik, mégpedig a következőképpen: „Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és valamennyi polgári tisztségviselőjét közjogi felelősségre vonás során hivatalukból el kell mozdítani, hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség miatt történt elítélés esetén”.

Richard Nixon esetében az előzmények jól ismertek, olyannyira, hogy a Watergate-ügy óta több politikai botrány közkeletű elnevezésében is helyet kapott a -gate szócska. Nixon persze 1972 nyarán még tagadta, hogy tudomása lenne a Watergate-épületi betörésről, ám egy évre rá, 1973 júliusában az elnök egyik volt munkatársa felfedte, hogy létezik egy titkos hangfelvétel az elnök és emberei közötti beszélgetésekről.

Csak egy kis kitérő: most olvasom James Mann-nek a The Rebellion of Ronald Reagan című könyvét, amelyre a konyhai vitáról szóló poszt kapcsán már egyszer utaltam, és valószínűleg a későbbiekben is még többször vissza-visszatérek hozzá, mert tele van jobbnál jobb sztorikkal.

A könyvből kiderül, hogy Ronald Reagan akkori elnök meghívására Richard Nixon 1987 áprilisában egy titkos vizitet ejtett meg a Fehér Házban. A szoba, ahol Reagan, Frank Carlucci nemzetbiztonsági tanácsadó és Howard Baker kabinetfőnök várakozott, a nixoni időkben az elnök és felesége hálószobája volt. Az 1987-es látogatáson Nixon, mielőtt a komolyabb témákra tértek volna át, elmesélte, hogy először 1966-ban járt abban a szobában, miután Johnson elnök megkérte, hogy egy vacsoráról hazafelé menet ugorjon be hozzájuk.

Nixon legnagyobb meglepetésére a hálószobába vezették, ahol Johnson a csevegéshez az ágyon helyezte kényelembe magát, felesége, Lady Bird Johnson pedig bevackolta magát a takarók alá. Három évvel később, amikor Nixon már elnökként költözhetett be a Fehér Házba, kiderült, hogy az ágy be van drótozva, pontosabban a bútordarab alá lehallgató berendezést szereltek.

Reagannek akkor nagyon tetszett ez a sztori, és annak iróniája, mivel éppen a Fehér Ház lehallgató rendszere volt az, amely végeredményben Nixon lemondásához vezetett.

Tény, ami tény, Nixon a Watergate-botrány kitörését követően nem volt hajlandó a hatóságok rendelkezésére bocsátani a szalagokat, ám egy bírósági ítéletet követően kénytelen volt kiadni azokat. A History.com szerint a Fehér Ház valóban rendelkezésre bocsátotta a felvételeket, de nem az összeset, ráadásul a kiadott szalagok között is akadt olyan, amelyen a beszélgetés egy részét vélhetően törölték.

Nixont az igazságszolgáltatás akadályozásával, hatalommal való visszaéléssel és a törvényhozás munkájának akadályozásával vádolták (az első vádpontot július 27-én, a másodikat 29-én, a harmadikat pedig 30-án szavazta meg a jogi bizottság tagjainak többsége). Az elnök végül azzal kerülte el az impeachment lefolytatását, hogy 1974. augusztus 8-án lemondott, így ő lett az első az amerikai elnökök közül, aki önként távozott hivatala éléről. Utódja, az addigi alelnök, Gerald Ford, szeptemberben kegyelemben részesítette.

Az Egyesült Államok elnökei közül összesen csak kettő ellen folytatták le a teljes eljárást: az egyik Andrew Johnson volt 1868-ban, a másik pedig Bill Clinton 1998-ban. A közjogi felelősségre vonás eljárása összesen 16 szövetségi pozícióban lévő személynek okozott kellemetlen perceket: a két elnökön kívül köztük volt még egy miniszter, egy szenátor, egy főbíró és tizenegy szövetségi bíró. Közülük a Szenátus hetet mozdított el hivatalából, mindannyian bírák voltak.

Az állami pénzekben részesülő non-profit szervezeteknek a gazdasági válság okozta realitásokhoz igazodva le kellene faragniuk a vezetőik fizetését – több állam mellett már szövetségi szinten is ezt szorgalmazza számos törvényhozó.

Tavasszal például a New York Times szerint négy szenátor azután utasította el az utcagyerekek felkarolását végző Boys & Girls Clubs of America számára rendelt 425 millió dolláros szövetségi támogatás-csomagot, hogy kiderült: az ügyvezető igazgatónak 2008-ban közel egymillió dollár ütötte a markát. Az összegből 510.744 dollárt tett ki a tényleges fizetés és a bónusz, 477.817 dollárt pedig a nyugdíj- és egyéb járulékok.

(Ez az a szervezet egyébként, amely júniusban nagy csinnadrattával leleplezte Jennifer Lopez kisgyerekkori fotóját a Times Square-en, ő azóta is a „Légy rendkívüli!” kampányuknak az arca.)

Tom Coburn oklahomai republikánus szenátor mindenesetre úgy vélekedett: az, hogy egy non-profit szervezet vezetője egymilliós fizetési és juttatási csomagban részesül, felveti azt is, hogy vajon más területeken ez a cég miként kezeli a pénzügyeit. De nem csak neki szúrt szemet a civil szervezetek fejeseinek kiugróan magas fizetése. Ken Berger, a Charity Navigator honlapot működtető csoport elnöke szerint már az adományozók közül is sokan felháborítónak találják a jótékonysági szervezetek hatszámjegyű fizetését.

A non-profit cégek vezetőinek fizetési mérlege egyébként nagyon vegyes képet mutat – még a hasonló típusú szervezetek esetében is. A fent már hivatkozott Boys & Girls Clubs vezére mindent összevetve 988.591 dollárt vihetett haza 2008-ban, abban az évben, amikor a cég 107 millió dollárból gazdálkodhatott (ebből az adott évben 41 millió dollár jött állami forrásból). Ugyanakkor az újszülöttek egészségének megőrzését, a koraszülések és a születési rendellenességek megelőzését zászlajára tűző és az abban az évben 237 millió dollár fölött rendelkező (ebből 10 millió dollárt tett ki a kormányzati támogatás) March of Dimes főnökének éves fizetési borítékja 627.104 dollártól dagadt.

A New York Times összesítése szerint azonban nem is ők keresték a legtöbbet, hanem az American Cancer Society vezetője, John Seffrin, aki mindent összevetve 1.045.887 dollárt vihetett haza. A szervezet a vizsgált időszakban egyébként 429 millió dollár felett diszponált (ebből 9 millió dollár volt az állami rész).

Ez a bérösszeg nagyjából megegyezik a most dicstelenül távozó BP-főnök, Tony Hayward éves fizetésével, amelyet a sokat kritizált vezérigazgató októberben végkielégítésként kézhez is kap. Ő visszavonulása után egyébként éves szinten nagyjából 600 ezer fontos (930 ezer dolláros) nyugdíjra számíthat, ez az összeg azonban a részvényeknek köszönhetően a sokszorosára nőhet, megédesítve majd ezzel a nyugdíjas Hayward napjait. Erre azonban még vélhetően várni kell, hiszen ha minden igaz, Hayward egyelőre a BP oroszországi vegyesvállalatánál folytathatja pályafutását. (A BP egyébként most jelentette be azt is, hogy a második negyedévre rekordnagyságú, 17 milliárd dolláros veszteséget volt kénytelen elkönyvelni.)

Persze nem igazán lehet összehasonlítani az amerikai jótékonysági szervezetek és a minél nagyobb profitra törekvő olajcég vezetőinek fizetését. Az egyik körte, a másik pedig alma, igazságtalanság lenne tehát bármiféle összevetés. Míg például Hayward juttatásait azért bírálják sokan, mert úgy érzik, az olajkatasztrófa impotens kezelése miatt nem érdemelne egy centet sem, addig a non-profitok esetében a legfőbb kifogás az, hogy válság idején nem képesek önmérsékletet mutatni, és a megszorítást saját magukon kezdeni.

A legnagyobb kérdés azonban nem is az, hogy az egyes vezetők – tevékenykedjenek bár a profit- vagy non-profit szektorban – egészen pontosan mennyit is vihetnek haza, hanem az, hogy az általuk vezetett szervezet vagy vállalat eredményes-e az adott területen. Ha a válasz igen, akkor a vastag boríték sem szúrja annyira az emberek szemét. Talán.

Nem hatott a reveláció erejével a New York Times bombasztikusnak szánt hétfői híre, miszerint a pakisztáni katonai titkosszolgálat – az amerikai csapatok mellett – az afganisztáni militáns csoportokat is segíti. (A titkos amerikai dokumentumokat a WikiLeaks szivárogtatta ki, amely egyúttal hozzáférést biztosított a New York Times-nak, a The Guardiannek és a Der Spiegelnek.)

Nincs még egy hete, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter a Foxnak – amúgy Iszlámábádból – adott interjújában azt mondta: valaki a pakisztáni kormányban tudja, hol rejtőzik Oszama bin Laden. Clinton egyébként New York-i szenátor volt a 2001. szeptemberi merényletek idején, éppen ezért világossá tette azt is: addig nem nyugszik, amíg „azokat a fickókat”, azaz a merénylet értelmi szerzőit nem kapják el.

A most nyilvánosságra hozott jelentések szerint a pakisztáni hadsereg és hírszerzés egyes tagjai már jó ideje kettős játékot játszanak, egyszerre barátok és ellenségek. Miközben ugyanis segítettek az amerikaiaknak a tálib vezetők elleni hajtóvadászatban, addig az afganisztáni felkelőket is támogatták abban, hogy csapást mérjenek az amerikai csapatokra.

A Brookings Intézet már a múlt hét elején megjelent elemzésében arról írt, hogy Washington gyanúja szerint a pakisztáni hadsereg „egyes elemei” máig szoros kapcsolatot ápolnak a globális iszlám dzsihád mozgalommal, ugyanakkor nem felejtett el rámutatni arra sem, hogy az amerikaiaknak a terrorizmus elleni harcban szükségük van Pakisztán segítségére. „Pakisztán a legfontosabb szövetségesünk az al-Kaida és társai elleni háborúban, egyúttal a legproblémásabb szövetségesünk” – vélekedett akkor Bruce Riedel terrorellenes szakértő, aki korábban Obamát is segítette tanácsaival.

Benjamin Rhodes, helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó is hasonlóképpen vélekedett. Jelesül: igaz, hogy a pakisztáni hadsereg és hírszerzés tagjai segítettek több tálib és al-Kaida-vezető elfogásában és megölésében, ám a New York Times szerint sietve leszögezte azt is, hogy a jelenlegi status quo nem elfogadható. Szerinte ugyanis „elviselhetetlen fenyegetést” jelent, hogy az afganisztáni militáns csoportok tagjai menedékre lelnek Pakisztánban, és Iszlámábádnak az eddigieknél többet kell tennie azért, hogy ennek véget vessenek.

Obamáék a jelek szerint azonban nem repesnek attól, hogy a WikiLeaks nyilvánosságra hozta a jelentéseket. James Jones nemzetbiztonsági tanácsadó kifogásolta, hogy a közzététel kapcsán a szervezet nem vette fel a kapcsolatot a Fehér Házzal, és az adminisztráció is csak a hírekből értesült arról, hogy a dokumentumok meg fognak jelenni.

Egy név nélkül nyilatkozó kormányzati tisztviselő ugyanakkor közölte, hogy a nyilvánosságra került anyagban nem sok újdonság van azok számára, akik szorosan figyelemmel követik az afganisztáni háború fejleményeit.

Valószínűleg neki van igaza, ám az biztos, hogy a közvélemény számára nehéz lesz eladni, hogy az Egyesült Államok miért támogat anyagilag is egy olyan országot, amely közben kettős játékot játszik, és hathatósan segíti Amerika ellenségeit.

Hillary Clinton például a fent említett iszlámábádi útján jelentette be, hogy egy több mint 500 millió dolláros segélycsomaggal kívánnak hozzájárulni a pakisztáni – mezőgazdasági, egészségügyi – infrastruktúra fejlődéséhez. A tavaly októberben aláírt Kerry-Lugar-Berman-törvény értelmében egyébként Pakisztán évi 1,5 milliárd dollár – nem katonai célokra felhasználható – amerikai támogatásban részesül majd.

Pakisztán washingtoni nagykövete, Husain Haqqani mindenesetre most felelőtlennek nevezte a dokumentumok megjelentetését, leszögezve, hogy országa teljes mértékben elkötelezett az iszlamista lázadók elleni harc mellett. A WikiLeaks alapítóinak annyi közlendőjük volt, hogy a közzétételt követő dühödt reakció azt mutatja, hogy a honlap sikerrel teljesíti küldetését. A WikiLeaks volt egyébként az az oldal, amely áprilisban kiposztolta azt a felvételt, amelyen az látszik, hogy az amerikai Apache helikopterek hogyan lőttek le tizenkét irakit, köztük a Reuters két munkatársát az utcán.
 

David Kelly halála a mai napig foglalkoztatja a brit közvéleményt. Nem is csoda, hiszen a Blair-kormány egykori fegyverszakértője máig tisztázatlan körülmények között vesztette életét. Míg a hivatalos magyarázat szerint 2003 júliusában öngyilkos lett az oxfordshire-i otthona melletti erdőben, addig időről időre napvilágra kerülnek olyan információk, melyek szerint David Kellyt annak idején valaki vagy valakik egyszerűen eltették láb alól.

Nincs ez másként most sem: a vasárnapi Daily Mail ugyanis arról ír, hogy Borisz Karpicskov volt KGB-ügynök Dominic Grieve főállamügyésznek egy olyan dossziét juttatott el, melyben egy „MI5-ügynökre” hivatkozva azt állítja: Dr. Kellyt annak idején „megsemmisítették”. A brit belső elhárítás embere, bizonyos Peter Everett állítólag két nappal a fegyverszakértő halála után mondta azt neki, hogy David Kellyt „meggondolatlan viselkedése” miatt ölték meg.

Az akkori vizsgálatok szerint Kelly egy marék gyógyszert vett be, majd egy életlen kerti késsel elvágta a bal csuklóját. Everett szerint azonban bár az öngyilkosság ezen módjával sok vért veszíthetett volna, ám annak mégsem kellett volna végzetesnek lennie. Szerinte nem volt véletlen az sem, hogy (a nemzetbiztonsági ügyekben eljáró) Speciális Osztag emberei jelentek meg elsőként a helyszínen: ők szerinte máshová tették a testet, megváltoztatták a helyzetét és eltűntették a terhelő bizonyítékot.

Állítja: a helyszínt, ahol Dr. Kelly holttestét később megtalálták, gondosan elrendezték, „tisztára mosták”, olyannyira, hogy az összes ujjlenyomatot eltávolították. (A szkeptikusok már korábban is felvetették: miként fordulhatott elő, hogy Kelly úgy vágta fel a csuklóját, hogy nem hagyott a késen ujjlenyomatot.) „Amikor arról kérdeztem, ki áll (Kelly) halála mögött, (Everett) nem adott egyenes választ, azt mondta, a ’rivális cég’, ami azt gondolom az MI6-re (a külső hírszerzésre – a szerk.) utalt” – idézte a lap Borisz Karpicskovot, aki 15 évig dolgozott a KGB-nek, majd Nagy-Britanniába menekült, ahol 1998-ban politikai menedékjogot kért.

A Daily Mail mindenesetre megszólaltatta Peter Everettet is, aki elismerte, hogy annak idején többször is találkozott az orosz férfival, és beszéltek is Kelly haláláról. „Általánosságokban beszélgettünk a David Kelly-ügyről, és én azt mondtam, nagyon szokatlan, hogy így vágta fel a csuklóját. Ez minden, amit mondtam. Nincs különösebb belső információm az esetről” – hangsúlyozta a férfi, aki nem kívánt válaszolni arra a kérdésre, hogy dolgozott-e, illetve jelenleg is dolgozik-e az MI5-nak.

A jelenlegi brit kabineten egyre nagyobb a nyomás, hogy végre vizsgálják ki tisztességesen az ügyet. David Kelly volt annak idején a Tony Blair vezette kormány szakértője a tömegpusztító fegyverek ügyében. Úgy tartják: ő volt a forrása annak a BBC-tudósításnak, mely szerint Blairék hazudtak, amikor az iraki biológiai és vegyifegyver-program kapcsán „azonnali és súlyos fenyegetésről” beszéltek. A riport szerint a kormány szándékosan túlozta el az Irak jelentette fenyegetést, így akarván meggyőzni a közvéleményt a Szaddám Huszein megdöntésére irányuló katonai akció, valamint az abban való brit részvétel jogosságáról.

David Kelly két nappal azután halt meg, hogy megjelent az iraki hírszerzési üggyel foglalkozó parlamenti különbizottság nyilvános ülésén. Halála máig tisztázatlan, így az eset kimeríthetetlen tárháza a spekulációknak és a legkülönbözőbb összeesküvés-elméleteknek. Mindennek csak az vethetne véget, ha végérvényesen tisztázódna, miként is veszítette életét a szakértő, ám az előzmények fényében finoman szólva is kétséges, hogy erre a közeljövőben sor kerül.

Pénteken este ismételte valamelyik tévécsatorna a Shark című sorozatot. Ebben az epizódban az éppen felfüggesztett államügyész egy bűncselekmény részleteiről faggat egy palit a börtönben. A bűnöző azonban – jelezve ezzel, hogy nem kíván válaszolni – az egyik kérdésre csak ennyit vakkant oda: „Ötödik függelék”.

Ööööö, what?

Sajnos nem ismerem az angol eredetit és az interneten se bukkantam a nyomára (ha valaki tudja, hogy pontosan mi hangzott el, írja meg), de a kontextusból számomra logikusan az derül ki, hogy a szereplő a – Miranda-jogok kapcsán már a napokban tárgyalt – ötödik alkotmánykiegészítésre (Fifth amendment) hivatkozva próbált kibújni a válaszadás alól. Ez ugyanis kimondja, hogy senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy egy büntetőügyben saját maga ellen tanúskodjék. Azaz, senkit sem lehet arra kötelezni, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen.

Ez a passzus azonban sokkal többről is szól. Így a fentieken kívül fontos rendelkezése, hogy ugyanazért a bűncselekményért senkit sem lehet kétszer felelősségre vonni (ez az angolul double jeopardy-nak nevezett eljárás tilalma), mint ahogy az is, hogy megfelelő jogi eljárás nélkül senkit sem lehet megfosztani az életétől, szabadságától vagy tulajdonától. Emellett leszögezi, hogy magántulajdont közcélokra igazságos kártalanítás nélkül nem lehet igénybe venni.

Az ötödik alkotmánykiegészítés egyébként a Bill of Rights része – ez utóbbi az első tíz alkotmánykiegészítés összefoglaló neve. A dokumentumot 1791 decemberében ratifikálták, és a fentieken kívül több fontos (adott esetben akár ma már vitatott) polgári szabadságjogot garantál.

Ezek röviden összegezve a következők:

1.) a vallás-, a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadság biztosítása
2.) az állampolgár fegyvertartási és -viselési joga
3.) békeidőben tilos katonát privátházaknál elszállásolni
4.) indokolatlan házkutatások és lefoglalások tilalma
5.) lásd fent
6.) a gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jog, a pártatlan esküdtszékhez való jog; a vádlottnak joga van megismerni az ellene felhozott vádakat, meghallgatni az ellene felhozott tanúkat, illetve a saját védelmében tanúkat hívni
7.) az esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a közös jog szabályai szerint vizsgálhatják felül
8.) tilos a túl magas óvadék megállapítása, a túl magas pénzbírság kiszabása; a „kegyetlen és szokatlan büntetések” tilalma
9.) tilos az alkotmányos jogok olyan irányú értelmezése, amelynek következtében elvonnák vagy csökkentenék „a nép által élvezett más jogokat”
10.) az alkotmány által a központi hatalomra rá nem ruházott, de az egyes államoknak meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik.

Ui.: Az külön vicces, hogy a fenti epizód a port.hu-n a Kocsmai verekedés címet kapta. Az eredeti „Bar fight” volt, és a rész megtekintése után egyértelmű, hogy a „bar” ebben az esetben nem a vendéglátóipari egységre, hanem a kamarából történő kizárás (disbarment) körüli hercehurcára utal.

Napra pontosan ötvenegy éve történt, hogy Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió akkori pártfőtitkára és Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke – tolmácsok közvetítésével – heves szócsatát vívott egymással a Moszkvában megrendezett amerikai nemzeti vásáron, egészen pontosan egy, az akkori idők legújabb háztartási kütyüivel felszerelt amerikai konyhában. A diskurzus – amely egyébként több helyszínen és mintegy öt órán keresztül tartott – azután így, konyhai vita néven vonult be a történelemkönyvekbe.

Az előzményekről még annyit tudni érdemes, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok 1958 végén határozott úgy, hogy nemzeti kiállításokat rendeznek egymás országaiban. A szovjet expó 1959 júniusában New Yorkban fogadta a látogatókat, az amerikai kiállítás pedig júliusban Moszkvában nyitotta meg kapuit.

A hivatalos megnyitó előtt azonban, egészen pontosan 1959. július 24-én, Richard Nixon – újságírók, fotósok és tévéstábok hadától kísérve – körbevezette Nyikita Hruscsovot a kiállítás egy részén. Persze egyik politikus sem tudta megállni, hogy ne szurkálódjon, és – ahol csak lehet – bírálja a másikat. Míg az akkori alelnök az amerikai technológiát és vívmányokat magasztalta az egekig, addig a szovjet vezető – amellett persze, hogy a szovjet ipar eredményeivel büszkélkedett – időnként szinte mintha meg sem hallotta volna, amit Nixon mond. Vagy ha meg is hallotta, úgy tett, mintha leperegne róla.

Csak egy példa:

A két férfi belép az amerikai kiállításon felépített konyhába.
Nixon: Meg akarom mutatni önnek ezt a konyhát. Olyan, mint amilyen a házainkban van, Kaliforniában.
(Nixon rámutat a mosogatógépre)
Hruscsov: Van ilyenünk.
Nixon: Ez a legújabb modellünk. (…) Amerikában meg szeretnénk könnyíteni a nők életét…
Hruscsov: Az önök kapitalista hozzáállása a nőkhöz a kommunizmusban nem létezik.

A legszebb egyébként szerintem az a pillanat, amikor Hruscsov arról beszél, hogy a szovjet emberről az amerikaiak kreáltak maguknak egy saját képet. „De ő (mármint a szovjet ember) nem olyan, mint amilyennek önök gondolják. Önök azt gondolják, hogy az orosz emberek el lesznek képedve, ha ezeket a dolgokat látják, de a helyzet az, hogy az újonnan épült orosz házakban már most megtalálható az összes ilyen berendezés.”

A szovjet pártfőtitkár ugyanakkor máskor – amikor Nixon megint épp az amerikai technológiai újításokkal dicsekedett – azzal vágott vissza, hogy a Szovjetunió néhány éven belül hasonló készülékeket fog előállítani. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ez nagyon meghatotta volna Nixont. Amikor például Hruscsov azt állította, hogy a kenyérpirítóhoz, gyümölcsfacsaróhoz és a mosogatógéphez hasonló „kapitalista luxuscikkeket” az amerikai munkásosztály nem engedheti meg magának, az alelnök előrehajolt, majd ujját Hruscsov mellkasának bökve ennyit mondott: „Bármely amerikai munkás meg tudja venni ezeket.”

A vita során egyébként Nixon azt is mondta, hogy a Szovjetuniónak nyitottabbnak kellene lennie a nem kommunista eszmék felé, Hruscsov pedig élesen bírálta az úgynevezett rab nemzetek határozatát, melyet előtte nem sokkal fogadott el az amerikai Kongresszus. A határozat ugyanis elítélte a „rab” kelet-európaiak fölötti szovjet uralmat, és arra kérte az amerikaiakat: imádkozzanak annak érdekében, hogy a rab nemzetek elnyerhessék szabadságukat. A kedélyes adok-kapok volt, amikor durvább tónust is kapott, ám túlságosan valószínűleg egyik politikus sem kívánta feszíteni a húrt. Hruscsov így közölte, hogy a Szovjetunió pusztán békét akar a többi országgal, különösképp az Egyesült Államokkal, Nixon pedig elismerte, hogy talán nem volt túl jó házigazda.

A heves eszmecserének a legjobban talán az újságírók és a tévétársaságok örültek, az esemény ugyanis másnap az Egyesült Államokban kiemelt hír lett. A vita egy részét színesben itt és itt is meg lehet tekinteni.

A konyhai vitát azóta sokan sokféleképpen értelmezték. Az 1957-es szputnyiksokk ekkor még mindig éreztette a hatását, így a technológiai elsőbbségért való versenyfutás az amerikaiak számára több volt egyszerű presztízskérdésnél. Arról nem is beszélve, hogy az ambiciózus és elkötelezetten antikommunista Nixon bebizonyíthatta Hruscsovnak és a világnak, hogy nem engedi magát megfélemlíteni.

Miként James Mann írja a The Rebellion of Ronald Reagan című könyvében: Nixon egyik legfőbb üzenete az ötvenes évek végétől kezdve az volt, hogy a Szovjetuniót kemény fickók vezetik, és ő az az amerikai tisztségviselő, aki a legképzettebb és a legtapasztaltabb ahhoz, hogy tárgyaljon velük. Azt vallotta: Amerikának olyan vezetőkre van szüksége, akik ugyanúgy ki tudnak állni a szovjetekkel szemben, miként ő tette alelnökként az 1959-es konyhai vitában.

A vitáról néhány fotó itt, itt, itt, itt és itt. És egy bónusz kép: a moszkvai vásárról beszámoló augusztusi Life címlapján Pat Nixon és Hruscsov felesége ölelgetik egymást.

Miközben valaha az Egyesült Államok büszkélkedhetett a legtöbb fiatal diplomással, addig egy csütörtökön ismertetett jelentés szerint e tekintetben mára már a 12. helyre szorult vissza. A tanulmányt készítő College Board szerint 2025-re el kellene érni, hogy a 25 és 34 év közötti amerikaiak 55 százaléka rendelkezzen valamilyen diplomával.

Az OECD tavalyi adatai alapján készített összesítés szerint a lista elején Kanada (55,8%), Korea és Oroszország (55,5-55,5%) feszít. Az európai uniós tagállamok közül a legtöbb fiatal diplomást a hatodik helyen végzett Írország (43,9%) tudja felmutatni, a volt kommunista blokk országai közül pedig a 21. helyre sorolt Észtország  (34,6%) teljesített a legjobban. Magyarország ebben a felsorolásban a maga 22 százalékával a 27. helyen végzett. (Az idősebb, 55-64 év közötti diplomások terén azért jobb a helyzet: ebben a lajstromban az Egyesült Államok a 4., Magyarország a 23. helyre került.)

Mindenesetre a tanulmány készítői, akik csütörtökön a washingtoni döntéshozók előtt is ismertették javaslataikat, arra intenek, hogy a fiatal diplomások tekintetében tapasztalható leszakadás akár a gazdasági versenyképességet is veszélyeztetheti, és úgy vélik: az oktatás minőségén már egészen az alapoknál javítani kellene. A College Board ugyanakkor valahol nyitott kapukat dönget, hiszen korábban Barack Obama is célként deklarálta, hogy a diplomások számát tekintve az Egyesült Államokat újra világelsővé tegyék – igaz, ő ezen célkitűzés teljesítésére szűkebb határidőt szabott meg. Az ő időpontja 2020 volt.

A Szenátus egy darabig biztosan nem szavaz a légkört károsító emisszió megzabolázásáról. A demokraták csütörtökön jelentették be, hogy egyelőre lemondtak a készülő energiacsomag azon részéről, amely határt szabott volna az üvegházhatású gázok kibocsátásának. A döntés elég kellemetlenül érintheti Barack Obama elnököt, akinek jogalkotási szempontból az egészségbiztosítás átalakítása és a pénzügyi szektor megregulázása után ez lehetett volna a harmadik nagy reformintézkedése.

Harry Reid, a demokraták szenátusi vezetője mindezt azzal indokolta, hogy nem tudtak volna annyi támogató szavazatot (egészen pontosan hatvanat) összegyűjteni, amellyel keresztülnyomhatták volna a törvényt. Átfogó csomag helyett így várhatóan egy olyan energiatörvény kerül majd a jövő héten a Szenátus elé, amely a Mexikói-öböl olajkatasztrófájának következményeire (így az olajvállalatok nagyobb felelősségére), valamint az energiahatékonyság fokozására összpontosítana.

Elemzők a republikánus és – tegyük hozzá – demokrata szenátorok húzódozásáért sok más mellett a novemberi időközi választásokat teszik felelőssé: több politikus ugyanis nem szívesen rontaná az esélyeit egy efféle vitatott törvényjavaslat megszavazásával.

Larry Schweiger, az amerikai vadvédelmi szövetség, a National Wildlife Federation elnöke a The Guardian szerint ugyanakkor azt mondta: az ország magas árat fog fizetni azért, ha a Szenátus nem tudja megzabolázni a CO2-kibocsátást. „Túl sok szenátor hallgat az amerikai közvélemény helyett a szennyezőkre. Túl sok szenátor semmit sem tanult az Öböl katasztrófájából, és magas árat fizetünk azért, hogy az olajlobbisták diktálják az energiatörvényeinket” – kesergett a szakember.

Tény, hogy az Egyesült Államok jelenleg a világ második legnagyobb széndioxid-kibocsátójának számít. Az ENSZ 2008-as adatai szerint (az összesítéshez az előző évi emissziót vették alapul) az amerikaiak 5,83 milliárd metrikus tonna CO2 kibocsátásáért voltak felelősek (ez az akkori globális emisszió közel ötödét tette ki), a kínaiak pedig ugyanebben az időszakban 6,53 milliárd metrikus tonna káros anyagot eregettek ki a légkörbe. Ez a sorrend egyébként csak 2006-ban cserélődött fel, addig az USA volt a légkör legnagyobb szennyezője.

Hogy hogyan alakul az Egyesült Államokban a sokat vitatott törvényjavaslat jövője, még nem tudni. A Képviselőház ugye tavaly júniusban már megszavazta a tiszta energiáról és biztonságról szóló törvényt, amely a többi között elkötelezi magát az emissziókereskedelmi rendszer bevezetése mellett, és 2050-ig 80 százalékkal csökkentené a káros anyagok kibocsátását. Igaz, nem sokon múlott annak sem a sorsa, hiszen míg 219 képviselő mellette, addig 212-en ellene voksoltak.

A republikánusok egyébként már akkor élesen kikeltek a tervezet ellen, mivel szerintük az egyfajta nemzeti energiaadót jelentene, melynek költségeit aztán a szolgáltatók az ügyfelekre hárítanák, illetve a magasabb számlák miatt a cégek külföldre telepítenék át a gyártóegységeiket, ezzel pedig munkahelyek szűnnének meg az USA-ban.

A konzervatívok ellenszenve mit sem csökkent az azóta eltelt időben.

A Fehér Ház energiapolitikai tanácsadója, Carol Browner az AP szerint most azt mondja: Obama elnök továbbra is támogatásáról biztosítana egy olyan átfogó törvénycsomagot, amely az emisszió-kereskedelmi rendszert is magában foglalná, ugyanakkor támogatja Harry Reid azon döntését is, hogy egy karcsúbb törvénnyel lépjenek tovább.

A demokraták mindenesetre nem tartják kizártnak, hogy az augusztusi törvényhozási szünetet vagy a novemberi időközi választásokat követően újabb nagyszabású tervezettel álljanak elő, ám a szkeptikusabbak szerint lényegében semmi garancia nincs arra, hogy az ellenzők addigra változtatnának mostani elutasító álláspontjukon.

Önnek jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróság előtt – ha valaki csak egy olyan bűnügyi filmet is látott, amely az Egyesült Államokban játszódik, és amelyben történetesen letartóztatnak valakit, már ismerősen csenghetnek a fenti mondatok.

Az EUobserver szerint az Európai Bizottság kedden nyilvánosságra hozott javaslatából az derül ki, hogy Európában is hasonló figyelmeztetést vezetnének be, amelynek során az őt megillető jogokra hívnák fel egyszerű, mindenki számára érthető szavakkal az őrizetbe vett személyek figyelmét.

De miről is van szó tulajdonképpen?

A Miranda-figyelmeztetésnek, közismertebb nevén Miranda-jogoknak nevezett intézkedést 1966-ban hozták létre a Miranda kontra Arizona ügy eredményeként. A figyelmeztetés célja nem volt más, mint hogy megvédje a gyanúsítottnak az ötödik alkotmánykiegészítésben garantált jogait. A hivatkozott passzus kimondja: senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy saját maga ellen tanúskodjon.

Nagyon röviden a Miranda-esetről: 1963 márciusában Ernesto Mirandát a rendőrség egyebek között emberrablással és nemi erőszakkal gyanúsította. Kétórás kihallgatása során a férfi, akinek azonban egyszer sem ajánlották fel, hogy beszéljen ügyvéddel, elismerte, hogy ő követte el a bűncselekményeket. Mindemellett aláírattak vele egy papírt, mely szerint önként, kényszer hatása nélkül tett vallomást. A férfit húsz évre ítélték, kijelölt ügyvédje azonban több fellebbezést is benyújtott, így került az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé.

A legfőbb taláros testület 1966 júniusában új tárgyalás kiírását rendelte el, melynek során Miranda vallomását nem lehetett bizonyítékként felhasználni. Mindezeken túl a Legfelsőbb Bíróság rendelkezett a Miranda-figyelmeztetés létrehozásáról is. Az abban felsorolt jogok a következők:

- Önnek jogában áll hallgatni.
- Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon.
- Jogában áll ügyvédet fogadni.
- Amennyiben nem áll módjában ügyvédet fogadni, és kívánja, hivatalból rendelnek ki egyet.

Nincs egységes szövegezés (a Legfelsőbb Bíróság magáról a szövegről, szóhasználatról nem rendelkezett), a lényeg, hogy az üzenet átjöjjön. Az intézkedő rendőrnek így meg kell bizonyosodnia, hogy a gyanúsított megértette a jogait, és ha adott esetben nem beszél angolul, akkor gondoskodni kell a fordításról. Az egész eljárásra egyébként az amerikai angolban külön ige is létrejött, ez a Mirandize, ami értelemszerűen annyit tesz, hogy valakivel ismertetik a Miranda-jogait.

Jó tudni ugyanakkor, hogy úgy is letartóztathatnak valakit, hogy nem olvasták fel neki előzőleg a Miranda-jogokat. A jogok ismertetése ugyanis csak a kihallgatás megkezdése előtt kötelező. Amennyiben valakit úgy hallgatnak ki, hogy előzőleg nem hívták fel a figyelmét a jogaira, vagy nem veszik tekintetbe a gyanúsított azon kívánságát, hogy az ügyvédjével szeretne konzultálni, akkor akármit is mond, nem használható fel ellene a bíróságon (az úgymond önkéntes vallomások azonban felhasználhatók).

És még valami: a Miranda-jogok a letartóztatás után lépnek életbe. Mielőtt tehát valakinek a kezén kattanna a bilincs, a rendőr bármit szabadon kérdezhet, nem muszáj válaszolni rá, ám ha az illető mégis felel, a válaszokat később fel lehet használni a bíróság előtt.

A teljes történethez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Raffel kontra U.S. ügyben még 1926-ban úgy határozott: amennyiben a gyanúsított egyszer együttműködésre lép a rendőrséggel, ezzel feladja a jogát ahhoz, hogy csöndben maradjon, és így együttműködését az eljárás egész folyamata során folytatnia kell.

Magyarán, ha az illető még a letartóztatás előtt együttműködik, azzal feladja a negyedik és az ötödik alkotmánykiegészítésben foglalt jogokat (a negyedik mondja ki, hogy alapos ok nélkül nem lehet senkit házkutatásnak alávetni, vagy éppen letartóztatni). A Raffel-ítélet értelmében ezeket a jogokat később nem lehet visszakövetelni, még akkor sem, ha a letartóztatást követően tájékoztatják a gyanúsítottat a Miranda-jogokról.

A rendőr egyébként a Miranda-jogok ismertetése nélkül is feltehet olyan, a személyazonosításhoz szükséges rutinkérdéseket, melyek az illető nevét, címét, születési helyét firtatják. Sőt, a rendőr figyelmeztetés nélkül is elrendelheti a drog- vagy alkoholtesztet, igaz, az illető ezekben az esetekben nem köteles válaszolni a tesztelés során feltett kérdésekre.

Még egy mondat a Miranda-sztorihoz: Ernesto Mirandát négy évvel a szabadulása után, 1976 márciusában Phoenixben egy kocsmai verekedésben halálra szúrták. A tettest csakhamar elfogták, letartóztatáskor jogait felolvasták. Paradox módon mindezt azon férfinek esetének köszönhette, akit előtte nem sokkal ő maga küldött a másvilágra.

Soha nem látott mélységekbe süllyedt Barack Obama támogatottsága – ez derül ki a Quinnipiac Egyetem szerdán közzétett felméréséből. (A közvélemény-kutatást július 13-19 között több mint 2.100 regisztrált szavazó bevonásával készítették.) Eszerint míg a megkérdezettek 44 százaléka vélte úgy, hogy az elnök jól végzi a munkáját, addig 48 százalék ezzel ellentétes állásponton volt. Csak összehasonlításul: ugyanezen egyetem felmérése szerint májusban még 48 százalékos, tavaly júliusban pedig 57 százalékos volt Obama támogatottsága.

Ami a demokratákat a leginkább szíven ütheti, az az a megállapítás, amely szerint a megkérdezettek 39 százaléka 2012-ben még egy úgymond névtelen republikánust is szívesebben küldene a Fehér Házba, mint Obamát (36 százalék ellenben nem). A független szavazók esetében ez az arány még ennél is nagyobb, 37-27 százalék volt. (A független voksolók 52 százaléka egyébként helytelenítette az elnök politikáját.)

Gazdasági téren Obama a válaszadók 39 százaléka szerint teszi jól a dolgát, 56 százalék szerint azonban az elnök nem brillírozik. A Mexikói-öblöt emésztő olajkatasztrófa kezelése 51 százalék szerint nem megfelelő, és 58 százalék mondta ugyanezt az illegális bevándorlással kapcsolatos elnöki fellépésről. A megkérdezetteknek mindössze 48 százaléka mondta azt, hogy helyesli az afganisztáni beavatkozást (áprilisban még 56 százalék nyilatkozta ugyanezt). 46 százalék ugyanakkor helyeselte, hogy az elnök Elena Kagant jelölte a Legfelsőbb Bíróság új tagjának.

A válaszadók 48 százaléka egyébként azt mondta, hogy Obama nem érdemli meg, hogy 2012-ben újraválasszák. Igaz, a megkérdezettek 42 százaléka szerint ő még mindig jobb elnök, mint George W. Bush volt. Sőt, a fentiek ellenére Obamát (49%) még Sarah Palin egykori republikánus alelnökjelöltnél (35%) is jobban kedvelik, a legkedveltebbnek azonban Michelle Obama (55%) bizonyult.

Érdekes momentum ugyanakkor, hogy 23 százalék saját bevallása szerint nem hallott a First Ladyről annyit, hogy véleményt tudjon nyilvánítani.

Amerikai idő szerint kedden délután 6:20-kor a texasi Huntsville-ben méreginjekcióval kivégezték Derrick Jacksont, aki még 1988-ban két houstoni operaénekest gyilkolt meg. A férfi nem kívánt élni az utolsó szó jogával, kivégzését a saját családtagjai mellett az áldozatok rokonai közül is végignézték ketten.

Ő volt a tizenötödik ember, akit Texas államban kivégeztek az idén. Itt egyébként jelenleg 337-en várnak a halálsoron, köztük tíz nő. 1976 óta egyébként az Egyesült Államokban 1220 embert végeztek ki, közülük a legtöbbet éppen Texasban, szám szerint 461 embert. A legközelebbi kivégzésre július 21-én kerül sor, Mississippiben – ha csak a gyilkosságért vádolt Joseph Daniel Burns az utolsó pillanatban nem kap mégis kegyelmet.

Mississippi államban játszódik John Grisham Siralomháza is (erről majd még egy későbbi posztban), amelyet a minap fejeztem be. Talán emiatt is kezdtem el kicsit jobban utánanézni, hogy ezen a téren mi is a helyzet az Egyesült Államokban.

Az ötven államból jelenleg harmincöt alkalmazza a legfőbb büntetést. (Az Amnesty Internationalnek van egy elég jó térképe erről.) A Death Penalty Information Center honlapja szerint Új-Mexikó 2009-ben törölte el a halálbüntetést, ám ez nem volt visszamenőleges hatályú, így ketten még mindig a halálsoron várakoznak.

A kivégzések mellett a közelmúltban az egyik legnagyobb hírverés Gaile Owens esete keltette: júliusban ugyanis Tennessee állam kormányzója, Phil Bredesen a halálbüntetést életfogytiglani börtönre változtatta. A nőt egyébként azzal vádolták, hogy 1986-ban egy bérgyilkost fogadott fel arra, hogy megölje a férjét.

A halálbüntetést támogató és ellenző szervezeteknek és honlapoknak egyébként se szeri, se száma, a pro és kontra érvek is jól ismertek. Mint ahogy az ezzel kapcsolatos kérdések is.

Valóban elrettentő hatású a halálbüntetés? A hozzátartozóknak valóban elégtételt jelent a bűnös kivégzése? A rendszernek valóban életben kell tartania még hosszú-hosszú évekig a halálra ítélteket? Jogában áll az államnak elvenni egy ember életét, legyen bármilyen bűnös is? A kegyetlenségre valóban kegyetlenség az egyetlen válasz?

Az igennel és nemmel válaszolók aránya is nyilván jelentős. Egy tavalyi Gallup-felmérésből egyébként az derül ki, hogy az amerikaiak 65 százaléka támogatja a halálbüntetést, igaz, ez a szám jócskán elmarad a 80 százalékos támogatói aránytól, amelyet 1994-ben mértek. A megkérdezettek 59 százaléka egyébként azon a véleményen volt, hogy az utóbbi öt évben ártatlan ember is a halálkamrába jutott.

A Gallup arra is felhívta a figyelmet: ha a megkérdezetteknek a halálbüntetéssel szemben egy alternatív büntetési formát, például az életfogytiglani börtönbüntetést is „felajánlották” (ahol nem lehetséges, hogy az elítélt kegyelemben részesüljön), akkor – egy 2006-os felmérés szerint legalábbis – az amerikaiak 48 százaléka az utóbbi opció mellett tette le a voksát, és csak 47 százalék tartott ki a halálbüntetés mellett.

UPDATE: Szerda este méreginjekcióval kivégezték Joseph Daniel Burnst, aki 1994-ben egy rablótámadásban megölt egy embert, végül 1996-ban ítélték el. Mississippiben az idei évben ez már a harmadik kivégzés volt.

A Szenátus igazságügyi bizottsága kedden – mondhatni a papírformának vagy inkább a pártvonalaknak megfelelően – 13-6 arányban megszavazta Elena Kagan főbírói jelölését.

A republikánusok közül Lindsey Graham dél-karolinai képviselő volt az egyetlen, aki igennel voksolt. Ő volt egyébként az is, aki annak idején Barack Obama másik választottjának, Sonia Sotomayornak is bizalmat szavazott.

Lindsey Graham most azt mondta, hogy bár több politikai témában nem ért egyet Kagannel, ám szakbizottsági meghallgatásán a jelölt jól teljesített, és tanúbizonyságot adott jogi tudásáról, magabiztosságáról és jó humoráról. A republikánus politikus hozzátette: Kagan nem az a személy, akit ő maga választott volna, ám Obama elnök összességében bölcs döntést hozott, amikor rá esett a választása.

A szakbizottság keddi kétórás ülésén a képviselők több olyan témát is áttekintettek ismét, melyek a júniusi meghallgatáson már felmerültek. A republikánusok így ismét kifogásolták, hogy a jelöltnek nincsen bírói tapasztalata, és felhánytorgatták azt is, hogy a Harvard jogi iskolájának dékánjaként annak idején kitiltotta a hadsereg toborzóit.

A Washington Post szerint a Szenátus egésze várhatóan augusztus első hetében, még a nyári szünet kezdete előtt szavazhat a jelölésről. A Legfelsőbb Bíróságba tavaly bekerült Sotomayort annak idején 68-31 szavazattal hagyták jóvá a szenátorok.

„Kis lépés ez egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek.” Ismerős, ugye? Neil Armstrong (és persze Edwin ’Buzz’ Aldrin) negyvenegy évvel ezelőtt, 1969. július 20-án lépett a Hold felszínére. Igaz, az amerikaiak nagyjából ötöde még mindig kételkedik ebben – a hívőknek és a kétkedőknek ide és ide kattintva is elérhető a felvétel.

Most ebbe a hoax-dologba nem nagyon akarok belemenni, nézzük inkább az esemény történelmi vonatkozásait. Kennedy elnök már 1961 májusában a Kongresszus előtt tartott beszédében kijelölte az irányt. A legmagasabbra akart törni: „Hiszek abban, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát, hogy még az évtized vége előtt elérje célját, (nevezetesen) hogy embert juttasson el a Holdra és biztonságosan vissza is hozza őt a Földre.”

Ez az ember persze nem lehetett más, csak egy amerikai. Az űrverseny ekkor már javában tombolt a hidegháború két hatalmassága között, a Szputnyik-sokk pedig épp elég volt az amerikaiaknak 1957-ben, nem akartak még egyszer alulmaradni. Teller Ede például annak idején azt mondta: az Egyesült Államok ezzel nagyobb és fontosabb csatát vesztett el, mint Pearl Harbornál. (Ezek után az már csak tényleg a hab volt a tortán, hogy Jurij Gagarin személyében 1961 áprilisában a Szovjetunió juttathatta el az első embert is az űrbe.)

Az Apollo 11 végül beteljesítette Kennedy álmát. Igaz, ő ezt már nem érhette meg, helyette Nixon üdvözölhette a szerencsésen visszatért űrhajósokat. (Nixon állítólag készült egy olyan beszéddel is, amelyet akkor tartott volna meg, ha a misszió balul sikerül.) Az asztronauták egy csapásra sztárok lettek. A LIFE magazin a negyvenedik évfordulón egy rakás olyan, eddig még nem látott fotót hozott nyilvánosságra, amelyek az űrhajósok privát pillanataiba engednek betekintést – még a Holdra szállás előtt. (Magáról a Holdat érésről még itt vannak képek, szintén a LIFE-ból.)

A tavalyi negyvenedik évforduló kapcsán egyébként készült egy interjú Szergej Hruscsovval, az egykori szovjet pártfőtitkár fiával, aki ma már amerikai állampolgár. Ő elmondta, hogy 1969. július 20-án éppen Csernobilban volt, pont ott, ahol később az atomreaktor felépült. A hír szovjetunióbeli fogadtatásáról szólva kiemelte, hogy azt nem lehetett teljesen elmismásolni, de a lapok nem is kerítettek túl nagy feneket neki.

Azt mondta, a Holdat érés kapcsán a szovjetek nagyon hasonlóképpen éreztek, ahogyan az amerikaiak Gagarin kilövésekor. Volt, aki megpróbálta ignorálni az egészet, volt, aki sértve érezte magát. Nem volt titok Armstrongék útja, de túl sok infót nem tártak a nyilvánosság elé. „Az orosz embereknek sok problémájuk volt a mindennapi életben, nem nagyon izgatta őket az első ember a Holdon” – húzta alá Szergej Hruscsov.

Szerinte egyébként nem nagyon volt arra esély, hogy a szovjetek megelőzzék ezen a téren az amerikaiakat. Ráadásul az orosz űrprogram nagyon decentralizált volt, sokkal inkább, mint az amerikai (amelynek ott volt az Apollo-program).

Közölte azt is, hogy az apja nem nagyon értette, hogy a szovjet űrprogram akkori vezetője, Szergej Korolev miért bukta el az amerikaiakkal szemben ezt a versenyfutást. Túl sokat ugyanakkor nem foglalkozott a Holdra szállással, ellenben nagyon büszke volt a Szputnyikra, amelyről még az emlékirataiban is megemlékezett.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta az Egyesült Államokban egy olyan titkos, terrorellenes hálózat jött létre, amelynek méreteiről, arról, hogy mennyibe kerül, hogy milyen programokon munkálkodik, és hogy valójában hányan is dolgoznak benne, lényegében nincsenek pontos adatok. A legnagyobb problémát azonban az jelentheti, hogy több ügynökség adott esetben ugyanazon a projekten dolgozik – például az USA 15 városában 51 olyan szervezet működik, amelyek kimondottan a terroristahálózatok pénzmozgásait figyelik. Hogy mennyire hatékonyan, az persze más kérdés.

A Washington Post cikksorozata (Top Secret America) mindenesetre úgy véli: a rendszer keretein belül az Egyesült Államok mintegy tízezer pontján összesen 1.271 kormányzati szervezet és 1.931 magánvállalat tevékenykedik – ez utóbbiból 533 a 2001-es merényletek után jött létre, más, már korábban is aktív cégek pedig ezt követően kezdtek el igazán terjeszkedni. Közülük sokat olyan korábbi hírszerzők vezetnek, akik tudják, kiknél kell kopogtatni a megbízatásért.

Nem kevés pénzről van szó, az biztos, igaz, pontos számokat itt sem lehet tudni. Annyi publikus mindössze, hogy az amerikai hírszerzésre fordítható pénzösszeg két és félszerese annak, amely a 2001-es merényletek előtt állt rendelkezésre, tavaly így ebbe a büdzsébe 75 milliárd dollárt öntöttek bele (ebben nincsenek benne a különböző katonai fellépésekre és az Egyesült Államokon belüli terrorellenes programokra szánt pénzek).

A roppant hálózat fölött a lap oknyomozó újságírópárosa szerint nem igazán alakult ki hatékony felügyeleti, ellenőrzési mechanizmus, nincs, ami összefogja a több száz szervezetet és vállalatot, nincs olyan mag, amely hatékonyan összehangolná a tevékenységüket. A becsült adatok szerint mindazonáltal 854 ezer olyan tagja van a hálózatnak, akik valamiféle biztonsági engedély birtokában vannak (azaz bizalmas adatokhoz férhetnek hozzá).

Az elemzők többsége ugyanakkor a lap szerint olyan alkalmazottból áll, akiket nem fizetnek túl, és például – hogy ezzel is pénzt spóroljanak – maguk csomagolják otthon az ebédjüket. Rendszerint húsz és harminc év körüli fiatalok, akik gyakran csak nemrég kerültek ki az egyetemekről, főiskolákról. Munkájukat nagyban segítik a számítógépek, de egy vezető tisztviselő szerint amikor nekik maguknak kell döntést hozniuk, bizony sokszor megmutatkozik viszonylagos tapasztalatlanságuk.

Amikor alkalmazásba lépnek, általában keveset tudnak az olyan kulcsországokról, mint Irán, Irak, Afganisztán vagy Pakisztán, és nem is nagyon beszélik az adott nyelvet. Mégis ezekről az országokról jelentéshegyek készülnek nap mint nap, ám ezek a dokumentumok gyakran nem tartalmaznak sok újdonságot, csak újrafazonírozzák a már ismert információkat.

A szerzők szerint a tavalyi karácsonyi merényletkísérlet jól mutatja, hogy az egész hálózat mennyire nem látja el hatékonyan feladatát: így például az, hogy a Northwest Airlines Amszterdamból Detroitból tartó járata akkor nem robbant fel, az nem a hírszerzők vagy az adatelemzők áldásos tevékenységének volt köszönhető, hanem egy élelmes utasnak, aki észrevette a füstöt, miután a merénylő meggyújtotta a testére erősített robbanószerkezetet.

Az amerikai hivatalos hatóságok persze igyekeztek visszavágni. David C. Gompert, a nemzeti hírszerzés igazgatója közleményében például úgy vélte: a cikkben felvázoltak nem tükrözik azt a hírszerzési közösséget, „amelyet ismerünk”, hozzátéve: a hírszerzés nap nap után olyan sikereket ér el, amelyek nem is jutnak a közvélemény tudomására. Szerinte az elmúlt években a reformlépéseknek köszönhetően mind a minőség, mind a mennyiség, a rendszeresség, és a gyorsaság szerint sikerült javulást elérni. Robert Gibbs fehér házi szóvivő is védelmébe vette a hírszerzést, ezzel együtt aggodalmának adott amiatt, hogy a cikksorozatban felfedett egyes információk biztonsági kockázatot jelenthetnek, ám arra nem kívánt kitérni, hogy melyek is lehetnek ezek.

Ma már elég sok szó volt könyvekről, ám fejezzük be a napot egy kis festészettel: a philadelphiai Nemzeti Alkotmány Központ szeptemberben háromszáz olyan képet állít ki, amelyeket az amerikai hadsereg katonái festettek az évek folyamán.

Ezt a háromszázat abból a 15 ezer festményből válogatták ki, melyeket a U.S. Army 1840 óta felhalmozott, összegyűjtött. A Reuters tudósítása szerint legtöbbjüket soha nem állították ki.

A most kiválasztott képek az első és a második világháborúba, Vietnamba, Afganisztánba és Irakba röpítik el a látogatókat, vagy legalábbis próbálnak meg felidézni egy-egy pillanatot az akkori katonai mindennapokból. Ide kattintva néhányat meg is lehet nézni közülük.

A KönyvesBlogon megjelent egy recenzióm John le Carré Hajszájáról.

Ajánlom mindenkinek!