Made in America

Emlékeztek, hogy középiskolában melyik kötelezőt szerettétek vagy utáltátok a legjobban? Én már nem annyira, de mivel elég jó könyveket olvastam mostanában, így külön örültem, amikor rábukkantam a Time listájára, amely az amerikai középiskolai kötelezőket vette számba. Pontosabban azokat a klasszikusokat, amelyek az iskolai olvasmánylistákat „uralják”.

A lista a hangzatos „Top 10 könyv, melyeket el kellett olvasnod az iskolában” címet viseli, és bár nem tudom, hogy az amerikai diákok mennyire szenvedtek tőle, nekem több kedvencem is van rajta.

Lássuk akkor!

1.    Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
2.    John Steinbeck: Egerek és emberek
3.    John Knowles: A Separate Peace (tudtommal ennek nincs magyar fordítása)
4.    J.D. Salinger: Zabhegyező
5.    George Orwell: Állatfarm
6.    William Golding: A Legyek Ura
7.    F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
8.    Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől
9.    Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
10.    William Shakespeare: Macbeth

A helyen, ahol 2001-ig a New York-i Világkereskedelmi Központ állt, az építőmunkások mindig találnak ezt-azt, rendszerint olyan tárgyakat, melyek a kilenc évvel ezelőtti merénylet után maradtak vissza. Az azonban, amely a héten került napvilágra, még a régészek legvadabb várakozásait is felülmúlta.

A Ground Zerónál tevékenykedő munkások a minap páratlan leletre bukkantak, a Világkereskedelmi Központ helyén épülő létesítmény alapjait ásva ugyanis egy 18. századi hajó maradványaira leltek. A 2001-ben lerombolt épület felhúzásakor ezt a területet nyilvánvalóan nem bolygatták, így a páratlan értékű lelet a New York Times tudósítása szerint mintegy kétszáz éve háborítatlanul pihent a földben.

Az AFP ugyanakkor úgy tudja, hogy egy huszadik századi építkezés során a hajó egyik vége megsérülhetett. „A hajó egyik fele van meg, de nem vagyunk száz százalékig biztosak, hogy az az orr vagy a tat” – közölte Doug Mackey régész.

A lelet egyébként mintegy harminc láb (nagyjából kilenc méter) hosszú; a hajótörzs meglehetősen ép, és megtalálták a horgonyt is. A kincs 20-30 lábbal az utcaszint alatt helyezkedett el, és a NYTimes szerint 1982 óta ez a legpompásabb régészeti lelet ezen a területen: akkor egy 18. századi teherhajó maradványaira bukkantak Alsó-Manhattanben.

A szakemberek most versenyt futnak az idővel, mert ha a fa kiszárad, akkor elveszíti struktúráját, és darabjaira hullhat szét. Arról nem is beszélve, hogy a leletre az építkezés kellős közepén bukkantak, így ezért is sürgető megmenteni, amit lehet. Azt nagyjából már sejteni lehet, hogy a hajó nem süllyedt el, hanem az akkori gyakorlatnak megfelelően – Manhattan területének kiterjesztése érdekében – lényegében feltöltésre használták.

A 18. században ugyanis a fejlődéshez, terjeszkedéshez már kevés volt a terület, így bevett dolog volt, hogy „válaszfalakat” húztak fel (vélhetően ehhez használták fel a hajótestet), majd az így keletkezett réseket kövekkel, sziklákkal, hulladékkal, fával töltötték fel. A sárból – mint az a képeken is jól látszik – egy jobbos bőrcipő is előkerült, hogy ez szintén a feltöltésre használt limlomok között volt-e vagy másképp keveredett ide, az valószínűleg örök rejtély marad.

Mint ahogy azt is egyelőre csak találgatni lehet, hogy fénykorában vajon mire használták a hajót. Vannak azonban már olyan teóriák, melyek szerint fegyveres kereskedelmi járműről van szó, és vélhetően a karibi szigetvilágba vagy onnan szállított árut. A szakemberek abban is egységesek, hogy a hajót a 18. század végén vonhatták ki a forgalomból, mivel a korabeli, például egy 1797-es térképen már egy utca, a Washington Street húzódik a terület fölött, ahol a hajó most napvilágra került.

Az amerikai elnök még nyaralni sem mehet el úgy, hogy árgus szemek ne követnék figyelemmel minden lépését. Hová megy, mit csinál, kivel és hogyan csinálja, mind-mind kulcsfontosságú kérdés lehet. Így gondolják ezt a republikánusok is, akik különösen a Mexikói-öblöt amortizáló olajkatasztrófa óta rendre azért ostorozzák Barack Obamát, mivel – szerintük – túl könnyedén veszi a környezeti válságot, és ahelyett, hogy éjt nappallá téve a kiutat keresné, inkább szabadideje értékes eltöltésével bíbelődik.

A konzervatívok még egy honlapot is kreáltak, amelyen a kedves érdeklődő maga állíthatja össze, melyek voltak az elnök azon lépései, melyek az olajkatasztrófa hónapjai alatt a leginkább bosszantották. Talán az, amikor golfozni ment (a környezeti válság kirobbanása óta immáron tízszer), vagy Chicagóban és Ashville-ben nyaralgatott? Vagy amikor Paul McCartney és Kelly Clarkson koncertjeit látogatta, vagy amikor egy demokrata szenátornak igyekezett támogatói pénzeket összekalapozni?

A főbűnök listáján rajta van Obama maine-i nyaralása is, amelyre családja körében az elnök a mostani hétvégén kerített sort (Néhány fotó még itt.) Ennek kapcsán a CNN több szakértőt megkérdezett: Brad Blakeman, aki korábban az ifjabb Bush stábjában tevékenykedett, jelenleg pedig a Georgetown Egyetemen tanít, arra hívta fel a figyelmet, hogy természetesen a mindenkori elnököknek is joguk van a vakációra, ugyanakkor nagy jelentősége van, hogy mikor mennek nyaralni, hogy mit és hol csinálnak ezalatt. „Az elnököknek tisztában kell lenniük azzal, hogy mindent, amit tesznek, górcső alá kerül” – tette hozzá Blakeman.

Jamal Simmons demokrata stratéga erre azzal vágott vissza, hogy tekintettel Bush gyakori Camp David-i és crawfordi kiruccanásaira, a republikánusok kritikája egyszerűen „bosszantó”. „Barack Obama ugyanolyan keményen dolgozik, mint bármely elnök a közelmúlt történelmében, és nyilván keményebben, mint az őt közvetlenül megelőző elnök” – hangoztatta Simmons.

Elnöksége két terminusa alatt Bush részben vagy egészében 977 napot töltött Camp David-ben vagy a crawfordi birtokon. Blakeman szerint azonban az elnök ezalatt ugyanúgy dolgozott, mint ha Washingtonban lett volna, sőt, crawfordi otthonát a kiépített infrastruktúra miatt még a „nyugati Fehér Házként” is emlegették.

Obamát egyébként azért is támadták, hogy nyaralásait rendre északra szervezi, ahelyett, hogy a Mexikói-öböl térségébe utazna, ahogy ő maga javasolta az amerikai honpolgároknak. Simmons szerint azonban nem akarják, hogy olyan helyzet alakuljon ki, melyben az elnök a családi vakációit közvéleménykutatási vagy politikai szempontok alapján alakítja.

Scott Stanzel, Bush egyik szóvivője, aki többször tartott az elnöki csapattal (így például jelen volt akkor is, amikor Bushnak Crawfordban olyan előre nem látható eseményekre kellett reagálnia, mint Szaddám Huszein halálra ítélése, Ford elnök halála vagy Benazir Bhutto meggyilkolása), szóval, Stanzel azt mondja, hogy a mostani utak esetében a legnagyobb problémát annak képi tálalása jelentheti. Ha ugyanis a golfozó Obama képét az olajkatasztrófa képeivel együtt mutogatják, az bizony finoman szólva is negatív üzenettel bírhat.

Mindent összevetve, abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az elnöknek, legyen bár demokrata vagy republikánus, ugyanúgy jár a vakáció, mint bárki emberfiának. A különbség csak annyi, hogy ő mindig is elnök marad, így bármit tesz vagy nem tesz, annak mind-mind komoly üzenete van.

Ötvenöt éve nyitotta meg kapuit Kaliforniában Disneyland, amely jelenleg naponta közel 40 ezer látogatót fogad (ez éves szinten több mint 14 millió embert jelent). Walt Disney-t nem nagyon kell bemutatni: 1901-ben született Chicagóban, első nagy sikerét pedig a Steamboat Willie nevű filmecskével aratta 1928-ban, amelynek főszereplője, Mickey egér hamar közönségkedvenc lett. Ez volt egyébként az első hangos animációs film, Mickey hangját maga Disney kölcsönözte.

Az első egész estés rajzfilm a Hófehérke volt 1937-ben, amely óriási sikert aratott. Anyagilag is, hiszen egy összesítés szerint a legjövedelmezőbb filmek listáján a tizedik helyet foglalja el. Sokat elmond, hogy a Time a bemutató után hat nappal már címoldalra rakta Disney-t és a törpéket, a New York Times pedig kritikájában meleg köszönetet mondott a stúdiófőnöknek („Thank you very much, Mr. Disney”.)

A Hófehérkét gyors egymásutánban követte a többi klasszikus: 1940-ben a Pinokkió, 1941-ben a Dumbo, 1942-ben a Bambi. És a többi. A később Disneyland néven elhíresült létesítmény ötlete már az ötvenes évek elején felmerült, amelynek az eredeti tervek szerint nem csak szórakoztató, hanem oktató funkciója is lett volna.

A munkálatok végül 1954-ben kezdődtek Los Angelestől alig 25 mérföldnyire, a központ pedig 1955. július 17-én nyitotta meg a kapuit. Az első nap azonban rögtön egy óriási gikszerrel indult, mivel a meghívókat nagy számban hamisították, és több ezer – ennélfogva – hívatlan látogató özönlötte el a parkot.

1965-ben aztán egy sokkal méretesebb tematikus központ kiépítése kezdődött meg, ezúttal a floridai Orlando közelében. Disney azonban 1966-ban meghalt, így a létesítmény 1971-es megnyitását már nem élhette meg. (1998-ban egyébként a kaliforniait átkeresztelték Disneyland Parkká, épp azért, hogy ne keverjék össze a floridaival, amely a Walt Disney World Resort névre hallgat.)

Az elmúlt években a világ több pontján is nyílt Disneyland: 1983-ban például Tokióban, 1992-ben Marne-la-Vallee-ben (ez az úgynevezett EuroDisney), 2005-ben pedig Hongkongban.

A Disneyland népszerűségét jól mutatja, hogy 1959-es amerikai körútján Hruscsov is meg akarta látogatni a parkot, és eléggé pipa lett, amikor kiderült, hogy nem mehet. Az amerikaiak hivatalosan biztonsági okokra hivatkoztak, más források ugyanakkor tudni vélik, hogy az antikommunista Disney volt az, aki nem egyezett bele a vizitbe. Hogy mi volt az igazi ok, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

Hruscsov viszont nem is próbálta palástolni keserűségét.

„Talán kolerajárvány tört ki Disneylandben, vagy gengszterek foglalták el?” – fakadt ki még az Egyesült Államokban egy beszédében a kommunista pártfőtitkár. Akárhogy is, Hruscsov nagyon csalódott volt. Ő végül soha nem jutott el Disneylandbe.

Néhány napra külföldre utazom, addig a blog is nyaralni megy! Ha minden jól alakul, akkor 16-án jelentkezem újra! A régebbi posztokhoz addig is jó olvasgatást!

Fleuriste

Nyolcvan éve kezdődött a Black Canyonban a Hoover-gát építése, amely a maga idejében a világ leghatalmasabb építménye volt. A beruházás a gazdasági világválság csúcspontján kezdődött, a munkálatokban az évek folyamán mintegy 21 ezren vettek részt. Munkáskezet nem volt nehéz ekkoriban találni, hiszen a krízis első évében ezrek és ezrek veszítették el az állásukat. Részben nekik is köszönhető, hogy a közelben található, akkor alig ötezer lelket számláló Las Vegas álmos porfészekből idővel nyüzsgő várossá vált.

Ám akik ideérkeztek, hamar a Pokollyukban találták magukat: maguk között így nevezték azt a kalyibákból álló szedett-vedett települést (hivatalosan nevén Williamsville-t, másik nevén Ragtownt, azaz rongyvárost), ahol a munkára ácsingózók meghúzták magukat. Egy szemtanú visszaemlékezései szerint az emberek a gyerekeikkel együtt érkeztek. Mindenük, amijük volt, a hátukra volt kötözve. A kocsijuk lerobbant, mielőtt célba értek volna, így gyalog érkeztek. Senki sem segített nekik.

A BBC összeállítása idéz egy Velma Holland nevű nőt, aki 1931-ben, valamikor az éjszaka közepén érkezett Ragtownba, és nem is sejtette, hogy nappal mi fog a szeme elé tárulni. „Elhagytuk Las Vegast, és kiértünk a folyóhoz. A hold fénylőn sütött, és ez a folyó volt a legszebb ezüst szál, amelyet valaha láttam. Amikor felkeltünk a következő reggelen, kinéztem… és rettenetes volt (…)”. A nőket, a családokat azonban mindez nem tartotta vissza attól, hogy kövessék a férfiakat. „Ahová a férjem megy, oda megyek én is. Azt akarja, hogy vele legyek, és én is vele akarok lenni. Sokkal rosszabb helyeken is voltunk már. Egy napon nagyszerű város fog itt állni” – nyilatkozta a Los Angeles Times riporterének akkoriban egy Edith Powell nevű nő.

A projekt cél az volt, hogy a Colorado vizének szabályozásával véget vessenek az áradásoknak, elősegítsék a mezőgazdasági területek öntözését, és megtermeljék Kalifornia, Arizona és Nevada államok áramszükségletének jelentős részét. A History.com összeállítása szerint az építkezéshez több mint 5 millió hordó betonra volt szükség, és az elkészült gát végeredményben annyi betont tartalmazott, amely elegendő lenne egy kétsávos út kiépítéséhez a Washington állambeli Seattle és a Florida állambeli Miami között.

A munkát a már-már elviselhetetlen hőség (a munkások még éjszaka is vizes lepedőbe csavarták magukat, hogy el tudjanak aludni), a nehéz munkakörülmények, valamint az építővállalat és a munkások közötti konfliktusok éppúgy hátráltatták. Az építkezésen összesen 107 (más források szerint 112) munkás vesztette életét. Mindezen nehézségek ellenére a gát 1935 őszére elkészült, magassága 221 méter (kétszer akkora, mint a New York-i Szabadságszobor), hossza 379 méter lett. Ekkor még Boulder-gátnak hívták, csak tizenkét év múlva keresztelték át Herbert Hoover tiszteletére, aki kereskedelmi miniszterként az előkészítésben, majd elnökként a gát elkészültében vett részt tevékenyen.

A gát ma már igazi turistalátványosságnak számít, évente mintegy egymillióan látogatják. A legutóbbi hírek azonban arról szóltak, hogy a Colorado vízhozamának csökkenésével idővel leállhatnak a gát turbinái is. Szakemberek szerint, ha a tendencia folytatódik, akkor át kell alakítani a térség vízgazdálkodási és energetikai rendszerét.

Aki érdekel, ide kattintva talál egy csomó képet (régit és újat) a gátról.

Az Európai Parlament csütörtökön hosszú-hosszú hónapokon át tartó huzakodás, tárgyalás, egyezkedés, alkudozás után beadta a derekát, és jóváhagyta a SWIFT-egyezményt. A megállapodás célja nem más, mint hogy a terrorizmus, illetve annak finanszírozása elleni harc jegyében európai polgárok banki adatait adhassák át az Egyesült Államok hatóságainak.

Az EP persze nem adta olyan könnyen magát, februárban ugyanis egyszer már beintettek az amerikaiaknak, és leszavazták az akkori verziót. A parlamentereknek akkor az volt a legfőbb kifogásuk, hogy a tervezet nem garantálja az adatok megfelelő védelmét, emellett aránytalannak érezték a benne foglalt intézkedéseket is.

A képviselők többségénél ugyanakkor leginkább az vágta ki a biztosítékot, hogy az amerikaiak tömegesen kaptak volna adatokat, európai földön ezek megszűrésére ugyanis nem nagyon volt meg az infrastruktúra. Éppen ezért a most megszavazott verzió már kimondja, hogy az Európai Unió területén is létre kell hozni egy olyan rendszert, mint az amerikai TFTP. Ez utóbbit az Egyesült Államok még 2001-ben indította útjára, és a célja éppen az volt, hogy amennyire csak lehet, gátat vessenek a terrorista szervezetek, akciók finanszírozásának. Mindez csak azért érdekes, mert ha az európaiak is felállítják a maguk rendszerét, akkor az adatokat már helyben is ellenőrizni tudják, és csak azokat az infókat továbbítják, melyekre kimondottan terrorellenes célokból lehet szükségük az amerikaiaknak.

S hogy ez valóban így legyen, az európaiak újabb biztosítékként felhatalmazták az Europolt arra, hogy ezt rendszeresen ellenőrizze is. Az Europol embereinek tehát meg kell vizsgálniuk minden egyes adatkérelmet, egészen pontosan azt, hogy az adatokat valóban terrorizmusellenes célokkal kérték-e ki. Így a szervezetnek joga lesz az információs csapokat a lehető legkisebbre nyitni, sőt, ha úgy látja, hogy az USA olyan adatokhoz akar hozzáférni, amelyek a terror elleni harchoz nem feltétlenül szükségesek, akkor el is zárhatja azokat. Az európaiak aggályait csitítandó az adatok amerikai felhasználását még egy független megfigyelőkből álló csoport is nyomon követheti, arról nem is beszélve: ha valaki úgy érzi, jogtalanul használtak fel az adatait, visszaéltek az adataival, vagy az adatait hibásan rögzítették, ugyanolyan jogorvoslattal élhet, mint hasonló esetben egy amerikai állampolgár.

A fel nem használt adatokról egyébként az amerikaiaknak évente listát kell készíteniük, és öt éven belül meg kell semmisíteniük azokat. A megállapodás augusztus elsején lép hatályba, kezdetben csak ötéves időtartamra, ezt követően pedig évente meghosszabbítják majd.

Akár már csütörtökön, a vádiratok ismertetését követően megoldódhat az amerikai sajtóban következetesen orosz kémügynek nevezett história. A rendkívül dekoratív és az amerikaiak által femme fatale-ként emlegetett Anna Chapman ügyvédje szerint ugyanis bár ügyfele először harcolni akart az ellene felhozott vádak ellen, ám jelenleg már több tényezőt is mérlegel. Chapman döntésében nyilván szerepet játszott, hogy Brooklynban egy magánzárkában várja, hogy eldőljön a sorsa, no, és az sem utolsó szempont, hogy az amerikaiak és az oroszok napok óta intenzív tárgyalásban vannak egy esetleges rabcseréről.

Az Egyesült Államokban lefülelt állítólagos illegális ügynökökért cserébe ugyanis a The New York Times szerint Moszkva a 2004 óta egy szibériai börtönben csücsülő Igor Szutjagin szabadon bocsátását helyezte kilátásba. A férfit egyebek között azzal vádolták az orosz hatóságok, hogy atommeghajtású tengeralattjárókról és a rakétavédelmi rendszerről adott át adatokat egy brit cégnek, amely lényegében a CIA egyik fedőszerve volt. Szutjagint, bár mindvégig ártatlanságát hangoztatta, végül 15 évre ítélték.

Az ilyen és ehhez hasonló cserékre korábban is akadt példa az orosz-amerikai kapcsolatok történetében: 1962-ben például az amerikai légierő pilótája, F. Gary Powers távozhatott szabadon a Szovjetunióból Rudolf Abel szovjet kém elengedése fejében, ám hasonló cseréket később időről időre újra nyélbe ütöttek.

Kérdés ugyanakkor, hogy a mostani esetben kész-e a gyanúsítottak mindegyike arra, hogy Oroszországba távozzék. A perui születésű Vicky Pelaez (aki amúgy amerikai állampolgár, és állítólag az egyetlen a 11 gyanúsított közül, aki nem számít képzett ügynöknek), nos, az ő ügyvédje az oroszokkal folytatott egyeztetéseken azt mondta: nem hiszi, hogy ügyfelét érdekelné az Oroszországba való távozás gondolata.

Az mindenesetre látszik, hogy mind az amerikaiak, mind pedig az oroszok szeretnék elkerülni, hogy egy hosszadalmas, nagy sajtónyilvánosság mellett zajló per legyen a dologból. Ez egyik ország érdekeit sem szolgálná. Főleg úgy, hogy a most gyanúba fogottak különösebb nemzetbiztonsági kárt nem okoztak, nem okozhattak. Nem is kémkedéssel gyanúsítják őket, hanem azzal, hogy egy külföldi kormány nem regisztrált ügynökeiként tevékenykedtek – ezért egyébként legfeljebb öt évet kaphatnának. A tizenegy emberből kilencet pénzmosás kísérletével is gyanúsítanak (a büntetési tétel ez esetben sokkal magasabb, akár húsz év is lehet). Ez utóbbival összefüggésben várható, hogy az amerikai hatóságok lefoglalnak minden olyan vagyontárgyat, ingatlant, amely az esetleges pénzmosással összefüggésbe hozható.

A gyanúsítottak közül van olyan is, akinek gyermekei már az Egyesült Államokban születtek. Ők már lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a gyerekeket oroszországi rokonaikhoz szállítsák, a The Wall Street Journal szerint pedig nem valószínű, hogy az amerikai hatóságok ennek útjába bármiféle akadályt gördítenének.

Sok még tehát a megoldatlan kérdés, nem csak az amerikai, hanem az orosz oldalon is. A The New York Times szerint ugyanis Igor Szutjagin nem akar egy esetleges kémcsere révén szabadlábra kerülni, miután ő a mai napig tagadja, hogy bárkinek is kémkedett volna. A fizikus ugyanakkor úgy érzi, nagyon nincs más választása. Szutjaginnak már „csak” négy éve van hátra a büntetésből, ám a tudósok védelmét zászlajára tűző szervezet, a Public Committee in Defense of Scientists nem tartja kizártnak, hogy az orosz hatóságok akár meg is hosszabbíthatják a börtönbüntetését.

Mindenesetre, ha a cserére mindkét oldalon rábólintanak, akkor a hidegháború lezárulta óta ez lesz az első alkalom, hogy Moszkva és Washington kölcsönösen gyanúsítottakat vagy rabokat bocsáthat szabadon.

UPDATE: Megköttetett tehát az egyezség: az Egyesült Államokban letartóztatott tíz gyanúsítottat Oroszországba szállítják, cserébe pedig Moszkva négy, jelenleg is börtönbüntetését töltő foglyot bocsát szabadon. A The Washington Post szerint ez utóbbiak közül hármat azért varrtak be, mert nyugati titkosszolgálatokkal tartottak fent kapcsolatot, miközben az orosz (vagy szovjet) kormánynak dolgoztak. Akad köztük olyan is, aki annak idején az orosz hadsereg vagy az orosz hírszerzés kötelékében szolgált.

John L. Martin, aki az amerikai igazságügyi minisztériumban eltöltött 26 éve alatt már több kémcserét látott, a lapnak elmondta, hogy korábban ezek a műveletek éveket vettek igénybe, és az a gyorsaság, amellyel a mostani cserét lebonyolították, teljes mértékben precedens nélküli.

A Fehér Háznak 1995 óta minden évben a Kongresszus elé kell terjesztenie a „Házban” dolgozó tisztviselők, tanácsadók fizetési listáját. Nincs ez másként idén sem, a különbség csak annyi, hogy a dokumentumot most először tették fel az internetre, így bárki érdeklődő szabadon turkálhat a fehér házi prominensek zsebében.

De nem Barack Obamáéban, aki nincs rajta a listán, az ő évi 400 ezer dolláros fizetését ugyanis a Kongresszus szabályozza. A felsorolásból kimaradt Joe Biden alelnök hivatala is, ez ugyanis lényegében a Szenátushoz tartozik (ugye, tudjuk, hogy az amerikai alkotmány értelmében az alelnök a Szenátus feje is egyben). Mindenesetre Biden fizetése sem titok, a Yahoo News összeállítása szerint ő évente 230 ezer dollárt visz haza.

A lista szerint a Fehér Háznak jelenleg  469 alkalmazottja van, akik összesen közel 39 millió dolláros éves fizetést húznak. Igaz, van, aki csak 21 ezer dollárt vihet haza évente, ám akad olyan is, akinek az éves fizetési borítékja közel 180 ezer dollártól dagad. Huszonhárom olyan főtanácsadó, főtisztviselő van – köztük Rahm Emanuel, az elnök kabinetfőnöke, Robert Gibbs szóvivő vagy Jon Favreau beszédíró –, akik a teljes munkaidőben dolgozók topfizetését kapják, ami évente 172.200 dollárt tesz ki. Két olyan egészségügyi területen ügyködő politikai tanácsadó (Michael Hash és Timothy Love) van rajtuk kívül, akik ennél is nagyobb pénzt (évi 179.900 dollárt) akaszthattak le, ám az ő megbízatásuk legfeljebb egy évre szól.

Bár az alkalmazottak többsége tavaly óta nem kapott fizetésemelést, van, aki többet keres, mint elődje. A Fehér Ház társasági eseményeiért felelős Juliana Smoot például évi 150 ezret vihet haza, ami 37 ezerrel több, mint amennyi elődje, Desiree Rogers markát ütötte. Rogers nem sokkal a Salahi-házaspár által kirobbantott botrány után távozott: ők voltak azok, hogy még novemberben az indiai miniszterelnök tiszteletére adott fehér házi vacsorán meghívó nélkül parádéztak és fotózkodtak, boldog-boldogtalannal (köztük az elnökkel is).

A listán megtalálható mások mellett az egykori kosaras, Reggie Love, aki jelenleg az elnök személyi asszisztense, mindenese, meghosszabbított keze. Ő 102 ezer dollárt vihet haza évente. A felsorolásból ugyanakkor hiányzik Kal Penn színész (a House-ban ő játszotta Kutnert), aki még a kampány idején csatlakozott az Obama-csapathoz, majd később a fehér házi gárdához. Ő ugyanis időközben visszatért a filmezéshez, jelenleg a Harold & Kumar harmadik részét forgatja.

A fizetési listát végigböngészve kiderül, hogy a fehér házi alkalmazottak között bizony akad olyan, aki fáradozásaiért egyetlen huncut centet sem kap, lényegében tehát ingyen dolgozik. Igaz, mindösszesen hárman vannak.

Az amerikai híroldalak lényegében tényként közlik, hogy a Fehér Ház a mai napon keresetet nyújt be az arizonai bevándorlási törvény ellen. Obamáék nagy eséllyel arra hivatkoznak majd, hogy a határok és a bevándorlók ellenőrzése nem állami, hanem szövetségi hatáskörbe tartozik.

Tényleg csak nagyon röviden, miről is szól az arizonai törvény:
- a külföldieknek regisztrálniuk kell magukat, és a személyazonosításra alkalmas irataikat (például a zöldkártyát) mindig maguknál kell tartaniuk
- a bevándorlással kapcsolatos szövetségi törvény megsértése az államon belül is bűncselekménynek tekintendő, így a helyi rendőri erők is intézkedhetnek
- a rendőr csak akkor kérdezhet rá valakinek a bevándorlási státuszára, ha például egy közlekedési ellenőrzés alkalmával megállította az illetőt, vagy ha valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vették, letartóztatták a szóban forgó személyt
- a rendőrnek alapos gyanúja kell, hogy legyen arra vonatkozóan, hogy egy illegális bevándorlóval áll szemben
- a rendőr a gyanú megállapításakor nem hagyatkozhat a bőrszínre, fajra vagy nemzeti hovatartozásra.

A Washington Post szerint a Fehér Ház érvként hozhatja fel azt is, hogy az arizonai törvény könnyen amerikai polgárok és külföldiek rendőri zaklatásához vezethet. Obama korábban már felhívta a figyelmet arra, hogy a jogszabály polgári jogokat sérthet, Eric H. Holder Jr. igazságügyi miniszter pedig aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a rendelkezés éket verhet a rendőrség és a bevándorló közösségek közé. Jan Brewer arizonai kormányzó és az állam vezetői az efféle vádakra szokták azt mondani: ők azért hozták meg a törvényt, mert szövetségi szinten a kormányzat képtelen volt hatékonyan kezelni az illegális bevándorlásból fakadó problémákat.

A törvény az eredeti tervek szerint július végén lépne hatályba.

UPDATE: Az AP szerint az igazságügyi minisztérium a phoenix-i kerületi bíróságon már be is nyújtotta a keresetet. A beadvány szerint az amerikai alkotmányos rendszerben a szövetségi kormány kiemelkedő fennhatósággal bír a bevándorlási ügyek szabályozásában. A szöveg kiemeli, hogy ez a joghatóság az Egyesült Államok alkotmányából és több kongresszusi törvényből ered, hozzátéve, hogy az ország bevándorlási törvényei „a nemzeti bűnüldözési, a külkapcsolati és a humanitárius érdekek óvatos és megfontolt egyensúlyát tükrözik”.

A hírügynökség szerint az Obama-adminisztráció arra törekszik, hogy egyrészt elhalasszák a törvény július 29-re tervezett életbe lépését, a kormányzat azonban összességében a jogszabály érvénytelenítését tűzte ki célul.

Ötvennyolc esztendei uralkodása óta harmadszor látogat el New Yorkba II. Erzsébet. Kedden a tervek szerint a brit királynő férjével, Fülöp herceggel koszorút helyez el a Ground Zerónál, majd pedig beszédet mond az ENSZ-ben.

Erzsébet apja, VI. György halála után 1952-ben, mindössze 25 évesen foglalhatta el Nagy-Britannia trónját. Hosszú uralkodása alatt az Egyesült Államokban többször is járt, New Yorkban azonban a mostani alkalmat nem számítva mindösszesen kétszer.

Először 1957-ben, még fiatal királynőként – akkor, amikor még Dwight D. Eisenhowernek hívták az Egyesült Államok elnökét. Erzsébet akkor szintén beszédet mondott az ENSZ-ben, meglátogatta az Empire State Buildinget, majd a Waldorf-Astoriában vacsorázott (a LIFE magazin képe ez utóbbi eseményről itt).

A legközelebbi látogatásra közel két évtizedet kellett várni: 1976-ban az akkor 50 esztendős királynő az Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának bicentenáriumi ünnepségeire érkezett az Egyesült Államokba (ekkor ellátogatott Bostonba, Philadelphiába és Washingtonba is), New Yorkban pedig tiszteletbeli New York-ivá avatta az akkori polgármester, Abraham D. Beame.

Hosszú-hosszú uralkodása alatt Erzsébet az Egyesült Államok számtalan elnökének beiktatását és távozását nézhette végig. Ily módon tizenkét elnököt „fogyasztott” el, igaz, közülük csak tizeneggyel találkozott személyesen. Meg egy hajdanival, így a tizenkettő mindenképp kijön.

Amikor 1952-ben elfoglalta a trónt, akkor még Harry Truman volt a Fehér Ház lakója. Őt követte a korábban már említett Eisenhower, aki 1957-ben az ifjú királynő amerikai vendéglátója volt. Ezen a viziten egyébként Erzsébet találkozott egy másik (igaz, volt) elnökkel is, mégpedig Herbert Hooverrel, aki 1929 és 1933 között volt az Egyesült Államok első számú vezetője.

1961-ben John F. Kennedy parolázhatott a királynővel. Lyndon B. Johnson volt az egyetlen, akivel uralkodása alatt a királynő nem találkozott, de azóta az összes hivatalban lévő amerikai elnök személyes ismerősei között üdvözölhette, üdvözölheti a brit uralkodót. Így a linkekre kattintva feltárul a teljes elnöki panoptikum, hiszen itt van Richard Nixon, Gerald Ford, Jimmy Carter, Ronald Reagan, George Bush, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama is.

A függetlenség napja mellett az amerikaiak a múlt hétvégén még egy fontos eseményre emlékeztek. Ez volt a gettysburgi csata, amely két okból is jelentős: egyrészt döntő befolyással bírt az amerikai polgárháború kimenetelére (fordulópontként is szokták nevezni), másrészt pedig ez volt az amerikai történelem legvéresebb ütközete.

A Military History Online szerint a csatában (1863. július 1-je és 3-a között) 3.155 unionista veszítette életét, 14.530-an pedig megsérültek, 5.365-en eltűntek. Az északiak embervesztesége mindent összevetve így 23.040-re rúgott (ebbe a számba beletartoznak azok, akiket megöltek, akik megsebesültek, eltűntek, fogságba estek, sőt, azok is, akik egyszerűen dezertáltak).

A konföderációs oldalon a halottak száma 2.600 és 4.500 között mozgott, a sebesültek száma elérte a 12.800-at, 5.250-en pedig eltűntek. A déliek emberveszteségét történészek 20.650-25.000 fő közé teszik, ám vannak olyan becslések is, melyek szerint ez a szám elérhette akár a 28 ezret is. Általános vélekedés ugyanakkor, hogy az emberi veszteség Lee tábornok hadseregének mintegy harmadát tette ki.

Az ütközetnek egyébként egyetlen polgári áldozata volt, egy Jennie Wade nevű húszéves nő, akinek életét egy eltévedt golyó oltotta ki, amikor a konyhájában éppen a kenyérnek való tésztát dagasztotta.

Érdekes, hogy míg magát a gettysburgi csatát inkább rézkarcokon, festményeken örökítették meg (klikk például ide meg ide), addig a csatatéren maradt hullákról rengeteg fénykép maradt fent (klikk ide meg ide meg ide). Elég sok fotó van még a csatatéren kialakított temető felszenteléséről (klikk ide meg ide), amelyen (mármint magán az eseményen, 1863. novemberében) körülbelül tízezren vettek részt. Abraham Lincoln elnök itt mondta el az utóbb gettysburgi beszéd néven elhíresült szónoklatát.

Találtam ugyanakkor képeket a fényképezőgépnek pózoló tisztekről (klikk ide) éppúgy, mint az erdőben kis tábortűz fölött főzőcskéző közkatonákról (klikk ide). És persze ott vannak a veteránok (klikk ide meg ide meg ide) – közülük is személyes kedvencem az a széken kuporgó kisöreg, aki a képaláírás szerint egy kőfal mellé húzódva jegyzi le emlékeit a gettysburgi csatáról (klikk ide).

Miért? – nagyjából ezen az egy kérdésen rágódik mindenki, akit egyáltalán izgat, hogy úgy egy hete tíz orosz vagy oroszbarát állítólagos kémet füleltek le az Egyesült Államokban. Azért csak állítólagos, mert a velük szembeni eddigi vádak egyike sem szól kémkedésről, helyette van azonban külföldi kormány nem regisztrált ügynökeként való tevékenykedés, meg pénzmosás kísérlete.

Azt már tudni lehet, hogy az őrizetbe vett gyanúsítottak (egy, ugye, szökésben) szinte mindegyike hosszú évek óta az Egyesült Államokban él: itt tanultak, dolgoztak, üzleteltek, nevelgették a gyerekeiket. Közben – az FBI által összegyűjtött adatok szerint – minél sokrétűbb és szerteágazóbb kapcsolatokat próbáltak kiépíteni döntéshozó, politikacsináló körökkel, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

„Szolgálatunk és valamennyiünk egyetlen célja és feladata, hogy (szavatoljuk) országunk biztonságát. Csak ezen cél teljesítése miatt kerültek önök az Egyesült Államokba, telepedtek le ott, nyertek törvényes státuszt, és várják el önöktől, hogy hasznos ismeretségeket kössenek, szélesítsék jól pozícionált kapcsolataik körét, információt szerezzenek és forrásokat toborozzanak” – ez a Washington Post szerint 2009-ben Moszkvából elküldött, majd az FBI által elfogott rejtjeles üzenet alapvetően jól meghatározza, hogy mit vártak, mit várhattak el főnökeik az Egyesült Államokban csak illegálisoknak nevezett ügynököktől.

Ám az eddig feltárt adatok alapján a tízek nem nagyon szolgáltak olyan információval, amely egy kis internetszörföléssel ne lett volna kikereshető, vagy amelyet bármely kutatóintézet ne tukmált volna amúgy is szíves-örömest az érdeklődőkre. (A moszkvai központ egyszer például „nagyon hasznosnak” ítélte az egyik gyanúsított feljegyzéseit a globális aranypiacról, és arra utasította az illetőt, hogy építsen ki szoros kapcsolatokat az egyetemen, ahol üzleti tudományokat tanult.) De akkor miért érte meg az oroszoknak, hogy időt, pénzt és energiát nem kímélve fenntartsák ezt a laza hálózatot?

Bill Harlow korábbi CIA-szóvivő a CBS-nek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy bár a hidegháborúnak a vége, az oroszok még mindig égnek a vágytól, hogy új információt szerezzenek be Amerikáról – és ebben a folyamatban a régi módszerekről se mondanak le. Harlow szerint nagyon is jellemző az oroszokra, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjanak. Bár ez nem a leghatékonyabb módja az információszerzésnek – vélekedett –, ám tipikus módja annak, ahogy az ötvenes-hatvanas években a KGB működött.

„Az oroszok nagyon türelmesek” – húzta alá Harlow, egyúttal azonban elismerte azt is: „mindezt az időt, erőfeszítést és rubelt” nem fektették volna bele ebbe a küldetésbe, ha nem gondolták volna azt, hogy valamit ki is tudnak hozni belőle. Egy másik szakértő, David Wise újságíró, aki könyvet is írt a hírszerzésről és a kémkedésről, úgy vélekedett, hogy a most letartóztatottak kispályások voltak, és soha nem tudtak bekerülni a nagyok közé. „Ám Moszkvában valaki örült annak, hogy ők vannak” – tette hozzá.

Clare Lopez – aki korábban szintén a CIA-nak dolgozott, amúgy meg hírszerzési és elhárítási ügyek tudora – az AP-nek nyilatkozva úgy okoskodott, hogy a most őrizetbe vettek egy szép napon hasznos információkkal is szolgálhattak volna a megbízóiknak. Szerinte ezeknek az embereknek az értéke nem csak abban rejlett, hogy bizalmas jellegű információkra tegyenek szert, hiszen jelenlétüknek egy csomó haszna lehetett még azon kívül, hogy „titkokat lopnak el, és ezeket elküldik Moszkvába”.

Hogy miért most kapták el őket, és miért pont ezeket az embereket, az a nagyközönség számára valószínűleg soha nem fog kiderülni. Ha igaz, hogy a mostani tízek csak kishalak voltak, és ha az oroszoknak volt türelmük kivárni, hogy beérjen erőfeszítéseik gyümölcse, akkor valószínűleg az amerikaiaknak is lett volna. Valamiért azonban az FBI mégis most csapott le: vagy tudták, hogy készül valami nagyobb szabású, vagy egészen egyszerűen üzenni akartak az oroszoknak. Hogy eddig és ne tovább. Vagy csak porhintés az egész, parasztvakítás, figyelemelterelés. Nem mintha annyira ultrahiteles lenne ebből a szempontból, de John le Carré (őt, pontosabban a kémregényeit egyébként elég sokat emlegették a mostani botrány okán) írja A hajszában hasonló helyzetben, hogy ez a füst, azaz a megtévesztés. Ott orosz-kínai relációban írta a következőt: „Az oroszok ott csörtetik a kardjukat, ahol szem előtt vannak, és miközben maguk rosszfelé figyelnek, ők elvégzik a piszkos munkát a sziget túlfelén.”

Hogy ki csörtet és mit csörtet, hogy ez az egész kinek az érdekét szolgálja, azt sem most, de valószínűleg egy hét, egy hónap, egy év után se tudjuk nagyon megmondani. Jelenlegi állás szerint legalábbis semmiképp. Az orosz hírszerzés vezetésének mindenesetre – mosoly ide, diplomáciai smúz oda – azért főhet a feje, mert akárhogy is nézzük, azért ez blamázs a javából.

„Moszkvában mérgesek lesznek” – nyilatkozta még közvetlenül a letartóztatásokat követően a Reutersnek Oleg Gordijevszkij, egykori KGB-s nagyfőnök, aki a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a briteknek is dolgozott. A nagy kérdés ugyanis az, hogy az amerikaiak mennyi és milyen információkhoz juthattak eddig, és jutnak ezután, ha a gyanúsítottak vallani kezdenek. Előfordulhat-e, hogy bizalmasnak tekinthető információk a tárgyalásokon vagy a sajtón keresztül nyilvánosságra kerüljenek, és mi lesz a sorsuk azoknak az illegálisoknak, akik az Egyesült Államok valamelyik szegletében jelenleg is – látszólag – az átlagamerikaiak átlagéletét élik.

Borisz Szolomatyin volt KGB-tábornok ritka interjúi egyikében egyszer azt mondta, hogy a kémkedés az Egyesült Államok és Oroszország között sosem fog véget érni, jóllehet várhatóan kevésbé lesz „civilizálatlan”, mint a hidegháború idején volt. „A két hírszerző szolgálat tevékenysége nem fog leállni, sohasem fog” – idézte a Reuters Szolomatyint. Ő volt az egyébként, aki annak idején John Walker amerikai tengerész beszervezését felügyelte, aki később aztán a hetvenes-nyolcvanas években a tengerészetnél használt kódokat adta el jó pénzért a szovjeteknek. „Hősöket csinálunk azokból, akik segítenek nekünk, s kitüntetjük őket, és elátkozzuk azokat, akik elárulnak bennünket” – nyilatkozta később Szolomatyin.

Középút nincs. De az amerikaiaknál se nagyon.

Az Angliától való függetlenséget kikiáltó nyilatkozat megfogalmazásakor még az olyan nagy elmék sem tudtak száz százalékosan megszabadulni a régi beidegződésektől, mint Thomas Jefferson. A Kongresszusi Könyvtár szakemberei a történelmi ereklye behatóbb vizsgálatakor jöttek rá, hogy a nyilatkozatíró Jefferson az első piszkozatok egyikében az amerikai népre utalva a subjects, azaz alattvalók kifejezést használta. A hibát észlelve azonban törölte a szót, és helyette – a végleges dokumentumban is megjelenő – polgárok (citizens) kifejezés mellett döntött. (Képhez katt ide meg ide meg ide meg ide!)

Fenalla France, a könyvtár vezető vegyésze közölte, hogy a felfedezést még tavaly tették (igaz, a hírt csak most pénteken közölték), mégpedig egy nagyfelbontású digitális kamera segítségével, amely az úgymond láthatatlan rétegeket is elő tudja csalogatni. Ilyen láthatatlan réteg lehet például a törölt szöveg egy akár az ujjlenyomat is. A mostani vizsgálatok során arra jutottak, hogy Jefferson valószínűleg a kezével törölte ki az alattvalók kifejezést, még akkor, amikor a tinta nedves volt. Az elmaszatolt folt így is látszik, ám az eredeti szó szabad szemmel már nem olvasható.

Bár a szóban forgó mondat a későbbi nyilatkozatban nem szerepel, a kutatókat teljesen felvillanyozta a felfedezés: az AP összeállítása szerint Fenalla France például „gerinc-bizseregtetőnek”, rendkívül izgalmasnak nevezte azt, James Billington, a Kongresszus könyvtárosa pedig azt mondta, hogy ezzel egy olyan varázslatos pillanatot idézhettek fel, amely máskülönben elveszett volna a történelem számára.

A Nyilatkozat után más történelmi jelentőségű dokumentumokat is hasonló vizsgálatoknak vethetnek alá. A Washington Post szerint a gettysburgi beszéden ujjlenyomatokat találtak, és a kutatók most arra próbálnak rájönni, hogy vajon Abraham Lincoln hagyta-e őket a papíron. Emellett hasonló vizsgálatok fogják feltárni a főváros tervezőjének, Pierre L’Enfant tervrajzainak, illetve Thomas Jefferson és Benjamin Franklin feljegyzéseinek eddig még rejtett titkait is.

A Függetlenségi Nyilatkozatot 234 évvel ezelőtt, 1776. július 4-én fogadták el.

A közelmúltban totál véletlenül három sosem látott Elvis-fotóra bukkantak szakemberek. Az értékes lelet akkor akadt a kezükbe, amikor az énekes apjának, Vernon Presley-nek az irodájában próbálták rendszerezni az irathalmokat.

A negatívok egy kis borítékban lapultak, melyen ugyanakkor semmiféle írás nem utalt arra, hogy milyen kincs is rejtőzik benne. Az archiválást végző szakemberek beszkennelték, és megállapították, hogy a felvételek több mint ötven éve készültek. (A képekhez klikk ide.)

Az akkor 22 éves szupersztár memphisi otthona, Graceland kapujánál osztogatja az autogramokat a rajongóknak, akik közül nem egy még a kerítésre is felmászott, csak hogy megpillanthassa Elvist. (Aki van olyan szerencsés, és épp arra jár, a gracelandi kiállításon augusztus közepéig meg is tekintheti a fotókat.)

A képek egészen pontosan 1957-ben készültek. Abban az évben, amikor az énekes utoljára szerepelt a nagysikerű Ed Sullivan Show-ban. Ez volt az a fellépés, melyen Elvis Presley a Peace in the Valley című szám eléneklésével akarta adakozásra ösztönözni a nézőket, ezzel is támogatva az 1956 utáni Magyarországnak, illetve a magyar menekülteknek szánt segélyakciókat.

Az már más kérdés, hogy ez volt az a show is, ahol Elvis csak deréktól felfelé látható, mert a korábbi adások alapján a CBS cenzorai erkölcstelennek és szexuálisan túlfűtöttnek találták a táncmozdulatait…

Tíz éve már, hogy Elian Gonzálezt, a hajótörött kubai kisfiút az amerikai hatóságok visszaadták az apjának, akivel azután visszatért hazájába. Kubában hősként ünnepelték, az apját később a parlamentbe is beválasztották, az eseményre emlékező fiesztákon pedig rendre a legutóbbi időkig maga a nagy Fidel is megjelent.

Elian még nem volt hatéves, amikor anyjával és annak barátjával Kubát hátrahagyva egy lélekvesztőn próbálták megközelíteni az amerikai partokat. A kétségbeesett kalandot csak a kisfiú élte túl, őt apjának floridai rokonai ölelték keblükre. Hiába kérte ugyanakkor az apja, a rokonok nem akarták, hogy a fiú visszatérjen Kubába.

Elian nemzeti ügy lett, amerikai és kubai oldalon egyaránt. Miközben Miami kubai közössége és az amerikai rokonok a fiú maradásáért küzdöttek, addig az apa, Juan Miguel González – hazája politikai támogatását is maga mögött tudva – körömszakadtáig harcolt Elian hazatéréséért. A rokonok jogi úton akarták elérni, hogy a gyerek menekültstátuszt kapjon, de ezt csak az apa kérvényezhette volna.

Hosszú-hosszú hetekig tartó hercehurca után (melyet a sajtó élénk figyelemmel követett) 2000 áprilisában Janet Reno igazságügyi miniszter úgy döntött, hogy április 13-ig a gyereket vissza kell adni az apjának, a Miamiben élő rokonok azonban ellenálltak. Másfél hét múlva aztán gépfegyveres kommandósok szállták meg a házukat, a szövetségi ügynökök pedig a fiút a rokonok tiltakozása ellenére magukkal vitték.

Amikor június végén Elian végre hazatért Kubába, emberek százai özönlötték el Havanna utcáit, és zászlókat lengetve, virágokat dobálva ünnepelték a gyerek hazatérését. A kisfiúból azóta nagyfiú lett, aki – az AIN állami hírügynökség szerint – szereti a zenét, és a bulizást is, igaz, nem valami jó táncos, órákat tölt a számítógép előtt, és szeret a barátaival súlyt emelni. Jelenleg egy katonai iskolában tanul, és a kommunista ifjúsági lap, a Juventud Rebelde szerint arra készül, hogy a Forradalmi Fegyveres Erők tisztje legyen.

A fiút eddig lényegében elzárták a külföldi újságírók elől, ám a mostani évfordulós ünnepséget követően – melyen részt vett Raul Castro elnök is – a 16 éves Elian közölte, hogy nem haragszik floridai rokonaira, még ha nem is segítettek neki „minden lehetséges módon”. Ugyanakkor – mint mondotta – hálás az amerikai nép nagy részének, hogy ma az apjával lehet, és közölte azt is, hogy nagyon boldog. „Ez az az ország, ahonnan származom” – hangsúlyozta Kubáról szólva Elian González. „Itt jól érzem magam, és köszönhetően a tanulmányaimnak és annak az erőnek, melyet a népemtől kaptam, ma már szinte férfi vagyok” – idézte az AP a 16 éves fiút.

A González-affért követően az Egyesült Államokban mind a republikánusokat, mind pedig a demokratákat éles támadás érte, amiért olyan ügybe ártották bele magukat, amely – vélték a kritikusok – két család magánügye. A The Washington Post cikkírója még 2000 áprilisában így sommázta véleményét: „Elián és Juan Miguel González, fiú és apa. Az előbbi egy ártatlan gyermek, az utóbbi egy férfi, akitől elvették a gyerekét. Elián úgy viselkedett, mint egy tipikus hatéves, Juan Miguel, mint egy tipikus apa. És a politikusok legtöbbje, mint a tipikus bolondok.”

Elena Kagan szenátusi meghallgatása napok óta tart, illő hát, hogy behatóbban is megvizsgáljuk, ki ez a jogászprofesszor, aki – Barack Obama jelölése nyomán – a visszavonult John Paul Stevens helyét veheti majd át a Legfelsőbb Bíróságban. (Először azonban néhány szót a nagy tekintélyű taláros testületről – klikk ide).

A jelenleg ötvenéves Kagan bár sosem volt bíró (kritikusai időről időre szemére is vetik ezt a „hiányosságát”, jóllehet ez a jelölésnek nem feltétele), ugyanakkor most sokan lobogtatják azt a középiskolai évkönyvbe készült fotót, amelyen a tizenéves Kagan bírói palástban pózol. Az egykori osztálytársak többsége persze most azt mondja, hogy ők már akkor is tudták, hogy az okos Elena egyszer még sokra viszi, és lám-lám.

Az önéletrajzok szerint a háromgyermekes Kagan-család egyedüli lánycsemetéjeként a mostani főbíró-jelölt már korán megmutatta, hogy nincs híján az eltökéltségnek. Tizenévesen ugyanis kilobbizta a New York-i Lincoln téri zsinagóga rabbijánál a lányok felnőtti avatási szertartását, a bát micvát (a rabbi addig csak a fiúknak tartott bár micvát). Tanulmányait később a Princetonon, Oxfordban és a Harvardon végezte. A politikába 1980-ban kóstolt bele, amikor a szenátusi kampányban részese volt Elizabeth Holtzman csapatának. Az esélyesnek tartott demokrata jelölt azonban elvérzett a választáson, és a csalódott fiatal Kagan ekkor állítólag vodkába fojtotta bánatát, majd a Princeton lapjába egy kesergő cikket is írt az esetről. Ez egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor Elena Kagan nyíltan hangot adott politikai szimpátiájának.

Szakmai pályafutása a nyolcvanas évek derekán kezdődött: dolgozott kormányzati körökben épp úgy (Clinton alatt a Fehér Ház jogi tanácsadója volt), mint a magánszférában, és évtizedeket töltött el az oktatásban is. A kilencvenes évek elején például épp akkor kezdett a chicagói egyetemen dolgozni, amikor az illinois-i szenátor, egy bizonyos Barack Obama is alkotmányjogot tanított ott. 2003-ban a Harvard jogi iskolájának első női dékánjának nevezték ki, és ebben a minőségében több lényeges változtatást eszközölt. A fakultás létszámát például alaposan megnövelte, és az addigi liberális túlsúlyt konzervatív tanárok felvételével próbálta kiegyensúlyozni.

Ezzel egyidőben nagy súlyt fektetett arra is, hogy a diákok életminőségét apró, mégis lényeges intézkedésekkel javítsa. Így például létesült egy új röplabda- és korcsolyapálya, a hallgatók ingyenes reggeli kávéval tarthatták frissen magukat, a női mosdókba pedig – szintén ingyen – tamponokat tetetett ki. Állítása szerint ezt a hozzáállást még Bill Clintontól leste el, aki szerint „a kis, jelképes politikák segíthetnek a nagy problémák megoldásában”. A közvélemény ebből az időből azonban vélhetően nem erre emlékezik. Sokkal nagyobb port kavart ugyanis, amikor Kagan dékánként kitiltotta az iskola területéről a katonai toborzókat. Így akart tiltakozni a hadsereg azon politikája ellen, amely akkor még tiltotta, hogy nyíltan homoszexuális vagy leszbikus férfiak és nők csatlakozhassanak a sereghez.

Talán emiatt is volt, hogy egy időben szárnyra kelt a pletyka, miszerint a saját neméhez vonzódik. A CBS News például megjelentetett a honlapján egy olyan blogbejegyzést, amely arról szólt, hogy Kagan lenne az első nyíltan leszbikus tagja a Legfelsőbb Bíróságnak. A Fehér Ház ugyanakkor azzal vágott vissza, hogy a posztíró pusztán „régi sztereotípiákat alkalmaz olyan egyedülálló nőkre, akik sikeresek a munkájukban”. A CBS eltávolította az oldaláról a bejegyzést, a posztíró pedig bocsánatot kért Kagantől, amiért egy „spekulatív bejegyzésben” teret engedett egy régi harvardi pletykának.

Ami a továbbiakat illeti, Barack Obama tavaly januárban jelentette be, hogy Elena Kagant kívánja jelölni a Solicitor General posztjára, és a szenátusi jóváhagyást követően 2009 márciusában el is foglalhatta hivatalát. Azért vagyok bajban, mert őszintén szólva nem tudom, mi a poszt pontos fordítása. (Akinek van helyes megfejtése, ne habozzon megosztani velem!) Sok helyen államügyész-helyettesnek mondják, másutt az USA ügyvédjének írják. S valóban ő az a személy, aki az Egyesült Államok kormányát képviseli a Legfelsőbb Bíróság előtti ügyekben. Mindenesetre ő volt az első nő ezen a poszton, egészen mostanáig, mert ha miden jól megy, és a Szenátus is áldását adja, akkor pályafutása hamarosan a Legfelsőbb Bíróságon folytatódik majd.

A szenátusi meghallgatások tehát ezen a héten tartanak: van, aki szerint unalmasan szerepel, mások szerint brillírozik, abban azonban mindenki egyetért, hogy a republikánus szenátorok nem kímélik, és időről időre kemény kérdések özönét zúdítják rá. Kagan azt mondta, hogy a procedúra bár fárasztó, de valójában ez „élete nagyszerű pillanata” is egyben. A meghallgatás csütörtökön végső szakaszába érkezett, ám hogy a szakbizottság, illetve a Szenátus egésze mikor is szavaz a jóváhagyásról, még nem tudni. Az igazságügyi bizottságban 12-7, a Szenátusban pedig 58-41 a demokraták és a republikánusok aránya (az előbbiek javára), így nagy eséllyel megkapja majd a kinevezéséhez szükséges szavazatok többségét.

Az amerikai alkotmány második cikkének második szakasza kimondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság tagjait – a Szenátus tanácsa és hozzájárulása alapján – az elnök jelöli ki. A bírák hivatalukat addig gyakorolják, „míg azt megfelelően látják el”. Magyarán: ez egy élethosszig tartó mandátum, nem lehet csak úgy kirúgni valakit, az esetek többségében kihalásos alapon lehet csak bekerülni. Kivétel jelent, ha egy-egy bíró lemond, például idős korára tekintettel visszavonul. (Persze van arra is lehetőség, hogy adott esetben elmozdítsanak egy bírót, ám erre csak a legritkább esetben kerül sor, és akkor is rendkívül körülményes eljárás, úgynevezett impeachment előzi meg.) Van, amikor évekig nem neveznek ki új bírót, ám például a hetvenes évek elején volt olyan időszak, amikor gyors egymásutánban kellett kijelölni két új tagot is.

Az elnökök rendszerint persze olyan személyeket jelölnek a Legfelsőbb Bíróság soraiba, akik ideológiailag közel állnak hozzájuk. (Nincs ez másként Kagan esetében sem.) Persze azután előfordul az is, hogy ítélkezési gyakorlatában az illető utóbb teljesen másfele húz. A jelenlegi testületet egyébként a főbíró után Roberts-bíróságnak is nevezik. John G. Roberts-et még az ifjabb Bush nevezte ki. John Paul Stevens visszavonulásával – életkorát tekintve – a rangidős Ruth Bader Ginsburg lett, akit még Clinton nevezett ki, ő jelenleg 77 éves (a bírák átlagkora egyébként 69 év). Nem ő szolgál ugyanakkor a legrégebb óta a talárosok között: a most 74 éves Antonin Scaliát még Ronald Reagan nevezte ki 1986 szeptemberében. Újoncnak számít ugyanakkor Sonia Sotomayor, aki már Obamának köszönheti, hogy bekerült a főbírák közé. Ő éppen 10 hónapja tagja a testületnek. Ha a Szenátus jóváhagyja, akkor Elena Kagan lesz a harmadik női főbíró a Roberts-féle bíróság tagjai között.

Az alkotmány harmadik cikkének második szakasza szerint „a bírói hatalom kiterjed a törvény és méltányosság alá tartozó minden ügyre, olyan ügyekre, amelyek a jelen alkotmány hatálya alá tartozó körben az Egyesült Államok jelen és jövő törvényei, nemzetközi szerződései körében keletkeztek; nagyköveteket, követeket és konzulokat érintő esetekre; a tengeri hajózást és a tengeri joghatóságokat érintő esetekre; olyan jogvitákra, amelyekben az egyik fél az Egyesült Államok; két vagy több állam közötti jogvitákra; az egyik állam polgára és egy másik állam közötti jogvitákra; egy állam által engedélyezett földterület igénylése kapcsán egy más állam polgárai és egy állam közötti, illetve ennek polgárai közötti, valamint idegen államok polgárai vagy alattvalói közötti jogvitákra”.
    
Az alapszerződés szerint „nagykövetet, más diplomáciai vezetőket és konzulokat érintő, valamint olyan ügyekben, melyekben az egyik fél egy állam, a Legfelsőbb Bíróság eredeti joghatósággal bír”. Egyéb fent említett ügyekben a Legfelsőbb Bíróság fellebbezési hatáskörrel bír mind jog-, mind ténykérdések tekintetében; a kivételeket és a részletes szabályozást pedig a Kongresszus állapítja meg.

A Legfelsőbb Bíróságnak időről időre kulcsszerep jut az amerikai politika élet alakításában, és nem csak azért, mert számos társadalmi kérdésben meghatározó a véleménye. Elég csak a 2000. évi elnökválasztásra gondolni, ahol lényegében a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán dőlt el, hogy az új elnököt nem Gore-nak, hanem Bushnak hívják majd. A legfőbb bírák akkor ugyanis alkotmányellenesnek nyilvánították a floridai legfelsőbb bíróságnak az államban leadott szavazatok újraszámlálását elrendelő határozatát.

Miközben a tizenegyedik feltételezett orosz kémet is őrizetbe vették, a sajtóban mind több részlet jelenik meg a gyanúsítottakról, akik a jelek szerint az évek során teljesen belesimultak az amerikai hétköznapokba, nem csoda, ha ismerőseik és barátaik egy részét szabályosan sokkolták a történtek.

Igaz, a gyanúsítottak között akadnak olyanok, akik nem voltak teljesen átlagosak. Vicky Peláez és férje, Juan Jose Lázaro egy Yonkers nevű városban nevelték tinédzser fiukat és két schnauzer kutyájukat. A férfi főiskolán tanított, fő témaköre a latin-amerikai országok politikája volt, és nem rejtette véka alá baloldali szimpátiáját: így nyíltan elítélte az afganisztáni és az iraki háborút, ellenben jó véleménnyel volt a kubai oktatási és egészségügyi rendszerről. Kötelező olvasmánynak pedig feladta Az amerikai birodalom titkos története: gazdasági bérgyilkosok, sakálok és az igazság a globális korrupcióról szóló könyvet.

Felesége, Vicky a spanyol nyelvű El Diario La Prensa munkatársa volt, írásaiban erőteljesen szimpatizált Kubával, Haitivel, Venezuelával, és bírálta a Bush-, illetve az Obama-adminisztráció politikáját. Cikkeit átvették a balos honlapok is; ezek között akadt olyan, amelyet anyagilag a kubai kormányzat támogatott. Vicky Peláez egyébként már szülőhazájában, Peruban is újságíróként kereste a kenyerét, igaz, akkor még a televíziónak dolgozott. A Teleguia magazin akkor „a legagresszívabb tévés újságírónak” nevezte. A nyolcvanas években ugyanakkor nem csak ezzel keltett feltűnést: történt ugyanis, hogy 1984-ben az egyik lázadó csoport elrabolta, és szabadon engedéséért cserébe azt követelte a tévétársaságtól, hogy mutassák be a csoport propagandafilmjét.

Az ismerőseik közül most többen vitatják, hogy a házaspár valóban részt vett volna a fedett akciókban, szerintük sokkal inkább baloldali, kommunista szimpátiájuk miatt kerültek a nyomozás középpontjába. Mindenesetre, amikor a nő első házasságából született fia kilépett a házuk ajtaján, és a riporterek nekiszegezték a kérdést, hogy a szüleinek van-e bármiféle közük Oroszországhoz, a fiú a New York Times szerint ezt válaszolta: „Igen. Az orosz zene. Csajkovszkij.”

Rajtuk kívül még ott van a Murphy-házaspár, akik két kislányt neveltek Montclairben, New Jersey-ben. Ránézésre teljesen átlagos külvárosi pár voltak, akik a kertészkedésről, a kutyákról meg a gyerekekről csevegtek a szomszédokkal. Egy szomszéd mindenesetre most azt mondja, hogy azért nem voltak teljesen hétköznapiak. Mrs. Murphy-t például az akcentusa miatt egyszer megkérdezte egy szomszéd, hogy esetleg Oroszországból származik-e, de a nő azt mondta erre, hogy nem, Belgiumból. Az FBI szerint egyébként a ház nem is a sajátjuk volt, hanem a Moszkva Központként emlegetett orosz hírszerzési szervé. Sőt, állítólag ebből vita is volt a központ és a házaspár között: utóbbiak ugyanis a „Rómában tegyél úgy, mint a rómaiak” elvére hivatkozva maguk szerették volna megvenni az ingatlant, ám összekötőjük közölte velük, hogy a ház a központé, ugyanakkor a pár engedélyt kap arra, hogy benne lakjon.

Szintén óriási döbbenetet váltott ki az is, amikor az FBI lecsapott Anna Chapmanre, a dögös vörös fiatal nőre, aki New York-ban egy internetes ingatlancéget vezetett. Ő a New York Times szerint január óta rendszeresen találkozott egy orosz kormányzati emberrel. Szombaton pedig találkozott egy beépített FBI-ügynökkel, akiről azt hitte, hogy az orosz konzulátus munkatársa, majd ezt követően vásárolt egy mobilt, ám hamis nevet és címet diktált be: 99 Fake Street. A nő Facebook-oldalából egyébként kiderül, hogy Moszkvában tanult, és tagja egy orosz közösségi oldalnak is. Az amerikai újságírók fantáziáját kétségkívül felkeltette, hogy egy csinos fiatal nő került a kémvadászok látóterébe, és már most femme fatale-ként emlegetik.

Mindenesetre egyes lapok már arról írnak, hogy az eset kicsit olyan, mintha a Lilaakác közben játszódna: senki sem az, akinek látszik, és mindenkinek vannak piszkos kis titkai.

A kémkedés mestersége valószínűleg egyidős az emberiséggel, hírszerzők voltak, vannak és valószínűleg lesznek is. Az amerikai közvéleményt a jelek szerint ugyanakkor sokkolta, hogy a napokban tíz olyan – hosszú, hosszú évek óta az Egyesült Államokban élő – embert tartóztattak le, akik feltételezhetően az orosz kormány számára végeztek illegális hírszerző tevékenységet (a hangsúly egyelőre a feltételezhetően van, hiszen még semmi sem bizonyított). Akad, aki már most a hidegháborús időket emlegeti, mások próbálják elbagatellizálni az eset jelentőségét, mindenesetre ennek apropóján érdemes áttekinteni, hogy a huszadik században milyen nagyobb (szovjet) kémfogások is voltak az Amerikai Egyesült Államokban.

A KGB elődszervezetének emberei már a húszas években aktivizálták magukat, akkor még elsősorban katonai és ipari titkokra voltak kíváncsiak. Sikeresen vetették meg lábukat a kormányzati szervekben – a harmincas évek közepén például az amerikai külügyminisztériumban állítólag négy olyan középvezető is dolgozott, akik a szovjet hírszerzésnek juttattak információkat.

Közülük is az egyik leghíresebb Alger Hiss volt, akinek felemelkedését jól mutatja, hogy 1945-ben tagja volt a jaltai konferenciára érkezett amerikai küldöttségnek. A negyvenes évek végén Whittaker Chambers, a Time magazin vezető szerkesztője, egykori kommunista volt az, aki az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt azt vallotta, hogy Hiss az amerikai kommunista párt földalatti szervezetének tagja volt, igaz, azt tagadta, hogy ő vagy Hiss kémkedésben vettek volna részt.

Ezzel azonban Alger Hiss sorsa nagyjából el is dőlt, hiába bizonygatta ártatlanságát, 1950-ben (igaz, nem kémkedésért, hanem kétrendbeli hamis tanúzásért) öt év börtönre ítélték. A férfi élete végéig kitartott amellett, hogy nem tett semmi illegálisat, a későbbi vizsgálatok pedig bebizonyították, hogy az FBI emberei nem mindig a törvény betűjének és szellemének megfelelően jártak el, például akkor, amikor fontos bizonyítékokat tartottak vissza, vagy amikor felnyitották leveleit, és illegálisan lehallgatták Hiss telefonjait a tárgyalás előtt és alatt.

A kémkedés vádja ugyanakkor megállta a helyét Klaus Fuchs esetében. A brit származású tudós a második világháború alatt és után Los Alamos-i atomtitkokat fecsegett ki a szovjeteknek, elsősorban politikai, nem pedig anyagi megfontolásból. Janusz Piekalkiewicz A kémkedés világtörténete című könyvében azt írja, hogy Fuchs – akárcsak az első atomkémként emlegetett Allan Nunn May – az atomkutatás legfontosabb dokumentumait adta át a szovjeteknek, ennek pedig óriási szerepe volt abban, hogy Moszkva az atomkutatásban néhány éven belül utolérje az amerikaiakat. Klaus Fuchsot Nagy-Britanniában végül 1950-ben 14 év börtönre ítélték, ez volt a kémkedésért adható legsúlyosabb büntetés ekkor. (Bár Piekalkiewicz szerint ha a bizalmas információt Nagy-Britannia ellenségeinek adta volna át, halálra ítélték volna – ekkor azonban még Nagy-Britannia és a Szovjetunió egymás szövetségesei voltak.) Kilenc évet töltött börtönben, kiszabadulása után az NDK-ban telepedett le.

A legnagyobb vihart azonban kétségkívül a Rosenberg-házaspár kivégzése keltette 1953-ba, már csak azért is, mert más, az FBI horgára akart atomkémek nem jutottak erre a sorsra. David Greenglass például, aki bevallotta, hogy titkos információkat szállított sógorának, Julius Rosenbergnek Los Alamos-ból, 15 évre ítélték, és ebből tízet ül le. Greenglass tanúvallomásában közölte azt is, hogy nővére, Ethel Rosenberg volt az, aki még 1945 szeptemberében a házaspár otthonában az atomtitkokat tartalmazó iratokat legépelte. Rosenbergéket rövid úton letartóztatták, és bár elismerték kommunista meggyőződésüket, de tagadták, hogy kémkedtek volna. Az esküdtbíróság ugyanakkor bizonyítottnak látta bűnösségüket, és 1953-ban villamosszékben végezték. Két évvel ezelőtt a Rosenberg-ügy több száz oldalnyi tanúvallomását, pontosabban ezek jegyzőkönyveit hozták nyilvánosságra. Ezekből egyebek között kiderül, hogy Ruth Greenglass egymásnak ellentmondásos nyilatkozatokat tett: egyszer például azt mondta, hogy ő maga vetett papírra fontos információkat, máskor viszont úgy tanúskodott, hogy Ethel Rosenberg gépelte le az atomtitkokról szóló jegyzeteket. Nyikita Hruscsov 1990-ben poszthumusz megjelent memoárjában mindenesetre úgy emlékezett, hogy a Rosenberg-házaspár jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy fel tudják gyorsítani az atombomba előállítását a Szovjetunióban.

Aldrich Amis egykori CIA-ügynököt 1994-ben ítélték el a szovjet, majd később az orosz hírszerzés javára végzett kémkedésért. A súlyosan eladósodott férfit – akinek még az is megfordult a fejében, hogy kirabol egy bankot – kimondottan az anyagi haszonszerzés motiválta, amikor 1985-ben a washingtoni szovjet nagykövetségnek felajánlotta, hogy busás ellenszolgáltatás fejében feldobja a Szovjetunióban tevékenykedő kémeket. Egyes források szerint ezzel száz amerikai hírszerzőt leplezett le, akik közül tízet ki is végeztek. Szolgáltatásait mindent összevetve 2,7 millió dollárral honorálták a szovjetek. Az FBI végül az éppen Moszkvába tartó Amist a reptéren tartóztatta le. Jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti.

Amis ugyanakkor a CIA-n belül másokat is inspirált. Harold James Nicholson, a szervezet egyik magas rangú munkatársa, aki 1994-ben kezdett el dolgozni az oroszoknak (nem kevés pénzért persze), a bírósági meghallgatáson legalábbis ezt vallotta. A vád szerint ő is amerikai hírszerzőket fedett fel, 1997-ben aztán több mint 23 év börtönbüntetésre ítélték.

A hírhedt téglák között tartják még számon George Trofimoffot, az amerikai hadsereg ezredesét, aki 25 éven keresztül, egészen 2000-ig szállított bizalmas információkat Moszkvának, Robert Hanssen egykori FBI-ügynököt, aki 1979-től 2001-ig kémkedett a szovjeteknek, majd az oroszoknak, és Earl Edwin Pitts-t, az FBI hajdani különleges ügynökét, aki 1987-től 1992-ig dolgozott a másik oldalnak. (Csak egy apróság: Pitts már 1997-ben arra figyelmeztette az FBI-t, hogy Hanssen biztonsági kockázatot jelent, ám szavait nem vették figyelembe, így Robert Hanssen ezek után még évekig dolgozhatott Moszkvának.)

Pedig minden olyan szép volt: látogatás a Szilícium-völgybe, az első Twitter-üzenet elküldése, majd kedélyes tárgyalás és hamburgerezés az amerikai elnökkel. Majd Dmitrij Medvegyev gépre szállt, és meg sem állt Torontóig, a G20-ak csúcstalálkozójáig.

Ám alig hagyta el az orosz elnök az Egyesült Államokat, amikor az FBI több évi nyomozást követően akcióba lépett, és illegális hírszerzés és pénzmosás vádjával letartóztatott tíz személyt egyebek között Bostonban, New York-ban és Arlingtonban (egy ember szabadlábon védekezhet). A gyanú szerint a tizenegyek eddig az orosz kormány fedett ügynökeiként tevékenykedtek, s a céljuk az volt, hogy beszivárogjanak döntéshozó körökbe, és minél több információt szerezzenek meg az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikájáról, az új START-szerződéssel kapcsolatos amerikai álláspontról, a CIA felsővezetéséről és a Kongresszus belső ügyeiről.

A New York Times szerint az ügynökök kapcsolatba léptek egy hajdani magas rangú amerikai nemzetbiztonsági tisztviselővel és egy olyan kormányzati alkalmazottal, aki részt vesz az egyik atomprogramban. A lap szerint még nem tisztázott, hogy a gyanúsítottak pontosan milyen információk birtokába jutottak. Mindenesetre hamis név alatt éltek, és az amerikai lapok szerint időnként kémfilmbe illő módszerekkel kommunikáltak: volt, hogy a vasútállomáson egymás mellett elhaladva két hasonló táskát cseréltek ki, láthatatlan tintát és rövidhullámú rádiót használtak, ugyanakkor haladtak is a korral, hiszen például előfordult, hogy olyan képeket helyeztek el az interneten, amelyek rejtett üzeneteket tartalmaztak.

A letartóztatottak között négy házaspár van, akik egészen vasárnapig a kívülálló számára az átlagamerikaiak életét élték. A Richard és Cynthia Murphy név alatt éldegélő pár szomszédai például alig akartak hinni a szemüknek, amikor vasárnap éjszaka egy sereg FBI-ügynök bilincsben vezette el őket, és volt, aki egészen egyszerűen nem akarta elhinni, hogy kémek lennének. A letartóztatottak többsége egyébként pénzügyi területen és a médiában dolgozott. Az egyik nő például egy spanyol nyelvű New York-i lap riportere volt, az egyik férfi pedig korábban egy utazási irodában dolgozott, ahol eszes, udvarias, szorgalmas embernek ismerték meg. Az iroda társtulajdonosa most szürreálisnak nevezte a történteket.

Az akció időzítésének Obama elnök állítólag nem örült (Medvegyev ugye alig tette ki a lábát az országból), ám az FBI attól tartott, hogy a gyanúsítottak némelyike kereket oldhat. A mostani ügy megítélése finoman szólva is vegyes. A Washington Post egy név nélkül nyilatkozó FBI-forrást idéz, aki saját bevallása szerint nem tud visszaemlékezni olyan esetre, amikor is egy külföldi ország egyszerre tíz hírszerzőjére tudtak volna lecsapni. Hasonló szellemben nyilatkozott a New York Times-nak a ma már Egyesült Államokban élő Oleg D. Kalugin volt KGB-ügynök, aki azt mondta: sokkolta, hogy ennyi résztvevője volt a fedett műveletnek. „Ez visszatérés a régi napokhoz, de még a hidegháború legrosszabb éveiben sem gondolom, hogy több lett volna tíz illegális (hírszerzőnél) az USA-ban, valószínűleg kevesebben voltak” – tette hozzá.

Mások azonban úgy vélik, az orosz hálózat vajmi csekély érdemi információhoz juthatott, ha egyáltalán hozzájutott ilyenhez, dacára annak, hogy a gyanúsítottak között akad olyan, aki már húsz éve az Egyesült Államokban él.

A washingtoni orosz nagykövetség egyelőre nem kommentálta a történteket.

UPDATE: A jelenleg Jeruzsálemben tárgyaló Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a letartóztatások miatt magyarázatot követel az Egyesült Államoktól. A Ria Novosztyi hírügynökség szerint közölte: „az egyedüli dolog, amit mondhatok, hogy (a bejelentés) időzítése különleges gonddal lett kiválasztva”, utalva ezzel arra, hogy az amerikai hatóságok az akcióra a Medvegyev-látogatás után pár nappal kerítettek sort.

Az amerikai legfelsőbb bíróság hétfőn 5-4 arányban úgy határozott, hogy a fegyvertartás joga, melyet az alkotmány második kiegészítése garantál, nem csak szövetségi, hanem állami és helyi – azaz városi – szinten is érvényesítendő. Ezzel Chicagónak, amely 1982 óta korlátozta, lényegében tiltotta a fegyverviselést (még akkor is, ha valaki otthona megvédésére akart lőfegyvert tartani), módosítania kell a vonatkozó szabályozást, s a városi tanács már ezen a héten összeülhet ez ügyben. (A metropolisz mellett az Oak Park nevű előváros is hasonló korlátozásokat tartott fent.)

A McDonald kontra City of Chicago ügyben hozott határozat nagyjából megegyezik a District of Columbia kontra Heller ügyben két évvel ezelőtt hozott ítélettel, amikor is a taláros testület először mondta ki, hogy a második alkotmánykiegészítés védi az egyénnek a fegyverviseléshez fűződő jogát, igaz, az akkori eset csak a szövetségi törvényekre terjedt ki.

A mostani határozat nem kreál semmiféle új jogot az egyén számára, ugyanakkor alaposan megnyesi a lokális és állami hatásköröket ezen a téren. Igaz, a városok és az államok továbbra is megtilthatják a fegyverviselést a börtönviseltek vagy az elmebetegek számára, illetve fenntarthatják azokat a szabályokat, melyek tiltják, hogy fegyvereket vigyenek be az iskolákba és a kormányzati épületekbe.

A New York Times szerint a hétfői döntés óriási szimbolikus győzelem a fegyvertartási jogok támogatóinak, ugyanakkor rövidtávú gyakorlati hatását egyelőre nem lehet megítélni. A Nemzeti Lőfegyver-Szövetség (NRA) mindenesetre örülhet, hiszen korábban több ízben is támogatta a helyi törvényt támadó chicagói fegyverbarátokat.

A Bloomberg arról ír, hogy a bírósági ítélet hatalmas csapás Richard M. Daley chicagói polgármesternek, aki már régóta kardoskodik amellett, hogy száműzzék a fegyvereket a város utcáiról. Ő azt mondta, hogy csalódott, de nincs meglepve. A hírügynökség idézi James Jacobs-t, a New York-i Egyetem jogászprofesszorát, aki szerint a mostani határozat „komoly, komoly kihívást” jelent a korlátozó politikával szemben.

Az érintett városok, államok – Chicagón kívül New York, San Francisco vagy az államok közül Massachusetts – ugyanis most arra kényszerülhetnek, hogy megkönnyítsék a fegyverviselést, illetve a lőfegyverekhez való hozzájutást, ha pedig nem, akkor csúnya perek elé nézhetnek.

Stephen Breyer bíró állásfoglalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a fegyvertartás korlátozása a következményeket tekintve meglehetősen vegyes képet mutat, ugyanakkor bizonyítékok vannak arra, hogy a lőfegyverek évente 60 ezer emberélet kioltásáért vagy sérüléséért tehetők felelőssé az Egyesült Államokban.

Érdekesség, hogy a legfelsőbb bíróságnak ebben a felállásban ez volt az utolsó ilyen jellegű döntése. John Paul Stevens bíró ugyanis 34 év után kedden visszavonul, a Barack Obama elnök által kijelölt utód, Elena Kagan szenátusi meghallgatása pedig hétfőn vette kezdetét.

A Maecenas Kiadó megjelentette Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényét, ünnepi kétnyelvű kiadásban. Még tavaly, de én csak most bukkantam rá. Nagyon dicséretes, mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha teheti, olvassa el valamelyik nyelven.

Nem tudom, hogy a kiadó vajon sorozatot tervez, és Vonnegut többi regénye is sorra kerül-e, mindenesetre, ha így lesz, remélem, lesz egy lektor vagy fordító vagy bárki a kiadónál, aki összeveti az eredetit a sokszor évtizedekkel ezelőtt készült fordításokkal. Már csak azért is, mert a Macskabölcső 2005-ös (harmadik, és tudtommal eddigi utolsó) kiadásánál ezt a jelek szerint nem tették meg.

A probléma bizony csak az, hogy a magyar verzió (nem csak a 2005-ös harmadik, hanem az 1997-es második kiadásban is), hát, mit szépítsük, bizony incifincit meg van húzva, a csúnya részeket annak idején törölték a gondos szerkesztőkezek. Valószínűleg még 1978-ban, amikor az első fordítás készült, a másodikat és a harmadikat pedig – gondolom – sima utánnyomással dobták piacra, nem nagyon bajlódtak azzal, hogy összevessék az eredetivel.

Lehet, hogy nem ártott volna.

A 102. fejezetben (Aceton) H. Lowe Crosby épp azokat a papundekli figurákat tanulmányozza, melyekre a San Lorenzó-i légierő gépei tüzelnek majd. Az egyik Sztálint ábrázolja, a másik Castrót, aztán ott van még Hitler, Mussolini, Marx, Mao és „az öreg Willi császár, páncélsisakban”. Az angol eredetiben a fejezet ezzel a mondattal zárul: „’They got practically every enemy that freedom ever had out there,’ H. Lowe Crosby declared”. Ez nagyjából annyit tesz, hogy (ezen a performanszon) H.L.C. megállapítása szerint gyakorlatilag a szabadság összes valaha volt ellenségét felsorakoztatták. A magyar változatban azonban ez a mondat nem szerepel. Nincs. Elpárolgott. Kihúzták.

És hogy mindez nem véletlen, azt jól mutatja, hogy a 114. fejezet végén (Mikor a golyó szíven talált) ugyanez megismétlődik. Itt már megjelennek a légierő gépei, és arra készülnek, hogy a képmásokra lőjenek, „amit Hazel Crosby olyan cuki ötletnek talált”. Pont. Az angol eredetiben ugyanakkor ez a mondat kicsit másképp hangzik: „They were going to shoot the effigies of what H. Lowe Crosby had called ’practically every enemy that freedom ever had’.” Amit szabad fordításban nagyjából úgy tudnánk visszaadni: a képmásokra fognak lőni, melyeket H.L.C. ’a szabadság valaha volt összes ellenségeként’ jellemzett.

Ja, és az már csak a hab a tortán, hogy a Vonnegut eredetijében a 102. fejezet címe sem az, hogy Aceton, hanem ’Enemies of Freedom’, azaz A szabadság ellenségei.

Nem gondolom, hogy mindez az amúgy kiváló munkát végző fordító hibája lett volna, sokkal inkább a rendszeré (ne feledjük, ’78-ban jelent meg Magyarországon először a kötet), az viszont már elég nagy hiba, hogy a későbbi kiadások – tizenkilenc, illetve huszonhét év után – ellenőrzés nélkül, változatlan utánnyomással jelenhettek meg.

A jelenség egyébként nem egyedi: 2004-ben Günther Grass A bádogdob című regénye jelent meg hasonlóképpen, az akkori híradás szerint az eredetiből nagyjából „húsz sort gyomláltak ki”. Az 1999-es magyar kiadásba aztán az 1973-as, cenzúrázott kiadás szövege ellenőrzés nélkül került bele, melyet 2004-ben változatlanul utánnyomtak.

A nagy kérdés az, vajon hány ilyen „kigyomlált”, megvágott, cenzúrázott könyv keringhet forgalomban jelenleg is, melyek kézhezvételekor az esetek túlnyomó többségében nem is sejtjük, hogy az eredetinek csupán – egy adott kor politikai, esztétikai és egyéb ízlésének megfelelően – „megszépített” változatai?

A hidegháború a Koreai-félszigeten forrósodott fel először. A koreai háborúban, melyet szokás elfeledett háborúnak vagy ismeretlen háborúnak is nevezni, összesen 5,7 millió amerikai harcolt, köztük sok (későbbi) híresség. Egy részüknek már akkor is óriási rajongótábora volt, a legtöbbjük azonban csak egy volt a sok mezei katona közül. Volt, aki komoly bevetésekben is részt vett, más még csak a közelében sem járt soha a harcoknak. Lássuk, kik voltak ők! A hidegháború hatvan évvel ezelőtt a Koreai-félszigeten forrósodott fel először. A koreai háborúban, melyet szokás elfeledett háborúnak vagy ismeretlen háborúnak is nevezni, összesen 5,7 millió amerikai harcolt, köztük sok (későbbi) híresség. Egy részüknek már akkor is óriási rajongótábora volt, a legtöbbjük azonban csak egy volt a sok mezei katona közül. Volt, aki komoly bevetésekben is részt vett, más még csak a közelében sem járt soha a harcoknak. Lássuk, kik voltak ők!

A Koreában szolgált hírességek közül talán az egyik legismertebb Neil Armstrong űrhajós, aki 1969-ben elsőként léphetett a Holdra. Ő pilótaként összesen 78 harci bevetésen vett részt. Ugyancsak a levegőben szolgált Ed McMahon, amerikai komikus, showman, akit a koreai háború alatt tartalékosként hívtak vissza aktív szolgálatba, ahol aztán megfigyelő pilótaként 85 bevetésben volt része.

Ted Williams, a legendás baseball-játékost is inaktív státuszból hívták vissza a koreai háború alatt (ő a második világháború idején repülésoktatóként szolgált). 1953-ban egy bevetésen a gépe megsérült, s népszerűségét jól mutatja, hogy a bázisra özönlöttek a katonák, hogy láthassák őt. Williams ugyanabban az egységben szolgált, mint John Glenn, pilóta, űrhajós, későbbi szenátor, aki egyebek között attól vált híressé, hogy első amerikaiként kerülte meg a Földet. 1998-ban 77 évesen ismét magára csatolhatta az űrruhát, így jelenleg ő a legidősebb ember, aki valaha az űrben járt.

A pilóták soraiban szolgált George Roy Hill, aki később olyan filmeket rendezett, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Az ötös számú vágóhíd vagy a Garp szerint a világ. Robert Redforddal és Paul Newmannel a Butch Cassidy… mellett A nagy balhéban is együtt dolgozott – ez utóbbi rendezéséért 1974-ben Oscart kapott.

A koreai háború kitörésekor önként jelentkezett szolgálatra Dave Thomas, a seregben pedig lehetősége volt kitanulni a szakácsmesterséget. Koreába nem, Németországba viszont eljutott, ahol naponta 2 ezer éhes katonaszájat kellett betömnie. Miután leszerelt, egy ideig ő volt a Kentucky Fried Chickens főszakácsa, 1969-ban azonban útjára indította saját gyorsétterem-hálózatát, a Wendy’s-t. (Az éttermet saját lányáról nevezte el, akinek ez volt a beceneve.)

A második világháborúban és a koreai háborúban is tengerészgyalogosként szolgálta hazáját Arthur ”Punch” Sulzberger, aki később 26 évig volt a The New York Times kiadója. Az ő ideje alatt hozta le a lap több részletben a Pentagon Papírok néven elhíresült szupertitkos minisztériumi tanulmányt, amely részletesen beszámolt az Egyesült Államok vietnami katonai és politikai tevékenységéről 1945-től egészen 1967-ig. A lap a cikksorozatért 1972-ben Pulitzer-díjban részesült.

Nagyjából egy évet húzott le a koreai háborúban – az egyébként katonacsaládban nevelkedett – Robert Duvall színész-rendező. Ő sok más mellett szerepelt a Robert Altman rendezte MASH-ben, a koreai háború idején egy mozgó katonai kórházban játszódó vígjátékban is. S ha már MASH: Alan Alda, aki öt Emmy-t nyert a tévésorozat ”Sasszem” Pierce-ének a megformálásáért (ugyanezt a karaktert a filmváltozatban Donald Sutherland játszotta), a háborút követően tüzérségi tisztként fél évet szolgált Koreában. Ugyancsak a háborút követően került Koreába a MASH (a tévésorozat) másik állandó szereplője, Jamie Farr, aki Klingert játszotta (a sorozatban viselt dögcédula egyébként a sajátja volt).

Húszéves volt Clint Eastwood, amikor besorozták, igaz, Koreáig nem jutott el. Éppen eltávon volt, amikor a repülő, amellyel utazott, az óceánba zuhant. Állítólag egy mérföldet úszott, mire partra ért. Mindenesetre a baleset kivizsgálásakor tanúként számítottak rá, így elkerülte a behajózást. Ha az életben nem is, a filmvásznon rengeteg lőpárbajban, bevetésben, harci cselekményben lehetett része, arról nem is beszélve, hogy a 2008-as Gran Torinóban koreai veteránt alakíthatott.

Ennél azonban sokkal többet láthatott a háború borzalmaiból Bill Cosby színész, komikus, zenész, igaz, „terepre” ő sem jutott el. Cosby-t 1956-ban sorozták be, majd a tengerészet egyik marylandi kórházában négy éven keresztül terapeutaként koreai veteránok felépüléséért, gyógyulásáért dolgozott. Szintén a koreai háború befejezését követően került a félszigetre, egészen pontosan az osani légibázisra Carlos Ray Norris, aki 1958-ban csatlakozott az amerikai légierőhöz. Koreában kapta egyébként a Chuck becenevet, és vetette bele magát a különböző harcművészetekbe. Miután visszatért az Egyesült Államokba, egy darabig egy kaliforniai légibázison szolgált, majd 1962-ben leszerelt.
 
A végére hagytam egy kakukktojást, aki bár nem amerikai, hanem brit, a neve mégis ismerősen cseng az Egyesült Államokban is. Ő Michael Caine, aki 1951-től 1953-ig szolgált Őfelsége hadseregében, és ebből egy évet Koreában húzott le, ahol saját bevallása szerint az egyik bevetésen nagyon közel került ahhoz, hogy a fogát is otthagyja. Caine-t egyébként hatszor jelölték Oscar-díjra, ebből kétszer zsebelhette be az elismerést, 1986-ban a Hanna és nővéreiért, 1999-ben pedig az Árvák hercegéért (mindkét esetben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat vihette haza).

A Pentagon adatai szerint a koreai háborúban több mint 36 ezer amerikai katona veszítette életét, 92 ezren megsebesültek, 8 ezren eltűntek („bevetés közben eltűnt”), 7 ezren pedig hadifogságba estek. Az amerikai védelmi minisztérium a hatvanadik évfordulóra egy külön oldalt is létrehozott, ahol rengeteg fotó és összefoglaló is elérhető. Igazi különlegességet jelentenek John Rich színes fotói, melyeket az akkor 32 éves fotóriporter készített a Koreai-félszigeten (a képekből itt és itt is elérhető jópár).

Rosszabb is lehetett volna – a Reuters szerint ezt mondta egy banki lobbista, miután a képviselőház és a szenátus küldöttei maratoni egyeztetést követően pénteken végre megegyeztek a már most történelminek nevezett pénzügyi reformcsomag részleteiről. Ugyanezen forrás azt is közölte, hogy huszonnégy órával a megállapodás előtt a javaslatok még sokkal fájdalmasabbaknak néztek ki a bankok számára.

Célja szerint a tervezet – amelyről várhatóan a jövő héten szavaz a Kongresszus két háza – újrafazonírozná a pénzügyi szektor szövetségi szintű felügyeletét, ez pedig az egészségügyi reform márciusi aláírását követően újabb fontos mérföldköve lehetne Barack Obama elnökségének (ami aztán persze kampányszempontból jól jöhet még a demokratáknak a novemberi kongresszusi választások előtt.) Az elnök egyébként a tervek szerint július 4-én szignálná a tervezetet.

A The Washington Post szerint az újítások között szerepel egyebek között, hogy az amerikai jegybankon (Fed) belül egy új, független finanszírozású és vezetésű fogyasztóvédelmi iroda jönne létre. A kormány emellett olyan új, széles körű jogkörökkel rendelkezne, amely lehetővé tenné a bajba került pénzintézetek felszámolását, valamint a 600 milliárd dollár értékű derivatív, azaz származékos pénzügyi termékek piacának felügyeletét. (A jogszabályból mindenesetre kimaradt az a passzus, amely adott esetben lehetőséget adott volna a nagy bankok feldarabolására.)

Mindemellett a pénzügyminisztérium vezetésével egy olyan szabályozói tanács is felállna, amely – egyfajta figyelmeztető rendszerként – a pénzügyek területén a potenciális rendszerkockázatok megjelenésére figyelne. A bankok nagyon tartottak a Volcker-szabály beépítésétől, amely egyebek között eltiltaná a nagy bankokat attól, hogy az úgynevezett spekulatív befektetési alapokba vagy hedge fundokba nagy összegeket invesztáljanak, ám a javaslat felvizezése után – a Tier 1 tőkéjük legfeljebb 3 százalékának erejéig – lényegében már ennek sincs különösebb akadálya.

Timothy F. Geithner pénzügyminiszter mindazonáltal pénteken úgy vélekedett, hogy az új törvény azt a védelmet nyújtja majd a családoknak, amelyet azok megérdemelnek, valamint segít a pénzügyi biztonságuk fenntartásában, emellett pedig az üzleti szektornak lehetőséget ad arra, hogy hozzájusson a terjeszkedéshez és az innovációhoz szükséges hitelekhez.

A torontói G20-csúcsra siető Obama közölte, hogy a kompromisszumos tervezet 90 százalékban azt tartalmazza, „amit akkor javasoltam, amikor elkezdtem ezt a harcot”. Az elnök saját bevallása szerint elkötelezett egy erős, „robusztus” pénzügyi szektor mellett, ugyanakkor gátat akar vetni a visszaéléseknek, és szigorítani akarja a felügyeletet annak érdekében, hogy a pénzügyi rendszer átláthatóbb és biztonságosabb legyen. Obama szerint a mostani reformcsomag lehetővé teszi, hogy elszámoltathatóvá tegyék a Wall Streetet, ezzel pedig „elejét vehetjük egy újabb pénzügyi válságnak, egy olyannak, melyből jelenleg is tart a kilábalás”.

S bár a törvényhozók szerint a mostani javaslat a pénzügyi rendszer legkeményebb felülvizsgálatát eredményezi majd a nagy gazdasági világválság óta, ám többen úgy vélekednek, hogy azért nem eszik olyan forrón azt a kását. A CNN Money kommentárjában például beidéz egy Anthony Polini nevű elemzőt, aki szerint a pénzintézetek sikeresen ugrottak félre a nagy golyók elől. A törvény ugyanis valóban komolyan visszavethette volna a profitjukat, ám ugyanezen elemző becslése szerint a pénzügyi reform következtében a csúcsbankok nettó jövedelme jövőre csak 4 százalékkal lesz kevesebb. Megint mások azonban úgy gondolják, hogy a bankoknak egyelőre korai lenne a pezsgődurrogtatás. Anthony Polini portfoliómenedzser például arra int: különbség van aközött, ahogy „a tervezet most kinéz” és aközött, ahogyan majd törvényi erőre emelkedve élesben alkalmazzák azt.

Egy közelmúltban készített felmérés (CNN/Opinion Research Corporation) szerint egyébként a megkérdezett amerikaiak 38 százaléka nem lelkesedett különösebben a készülő jogszabályért, ám a válaszadók nagyjából 60 százaléka közölte: támogatná, hogy szigorúbb szövetségi szabályozás alá vessék a Wall Streetet és a pénzügyi szektor egyéb szereplőit.